A Fabrik Hamburgban és a Knitting Factory New Yorkban. Valaha a Kassák Klub Pesten, ma a Fonó Budán. A hely, a név változhat, a jelenség búvópatakként mindig a felszínre tör. A más. A szabálytalan. A rendhagyó. Az alternatíva.

Gépek zakatolnak szanaszét a világban. Gyártják a zoknit, a szappant, a narancsot, a son­kát, a zenét. A zajban vattát kíván a fül, vákuumos lesz a lélek. Sokan jól elvannak ezzel, ad­dig sem kell gondolkodni. Egész iparágak épülnek erre. Tudják ezt a tervezők is, ehhez iga­zít­ják a gépgyártás technológiáját.

Volt, aki azt kérdezte telefonon, hogyan kell betűzni. Phono? Lehet, hogy még nem hal­lott a fonóról, de az is lehet, hogy valamilyen gép járt az eszében. Mondták neki, hogy ez ma­gyar szó, írása nem fonetikusan, hanem természetesen: fonó. Mint régen. És már megint.

De szépen hangzana is, ha azt mondhatnánk, hogy a főváros szívében. Ott azonban a gé­pek zúgásától nem hallatszik a zene, ezért villamosra kell szállni, és zötyögni pár megállót a Fehérvári úton, egészen a Sztregova utcáig. Csendes vidéken van a Fonó Budai Zeneház. Valaha, nem is oly rég, műhelycsarnok volt az épület. Így talált rá egy vállalkozó, bizonyos Lukács József fizikus, aki mint a mesében, elhatározta, hogy elektronikai vállalkozásának hasznából a zenét támogatja. Összehívta néhány barátját, s a közös töprengésekből kialakult a terv.

A Fonó nem csupán helyiség, a Fonónak – hogy ne maradjunk el a kortól – filozófiája van. Ez a filozófia a világ bonyolultságához képest már-már gyanúsan egyszerű. Két alap­tézisre épül: a Fonó akusztikus és közösségi. Természetes módon megszólaló hangszereknek ad teret, és alkotóműhelyeket pártol.  Egyszerre hagyományos és modern. Megtalálhatják itt egymást mindazok, akik valamiben benne vannak, de/és más iránt is érdeklődnek. Nép­ze­nészek, akik szeretnek improvizálni. Jazzmuzsikusok, akik hátterüknek a népzenét és a kor­társ zenét tartják. Kortárs zenészek, akik nyitottak a jazz és a népzene előtt. Mindazok, akik képesek és akarnak egymással kommunikálni.

1995. december 27-én a Fonó Kassák-karácsonyára nem lehetett bejutni. A nap még a Fonó rövid életében is rendkívüli volt, hiszen újjáéledni látszott az egykori Kassák Klub le­gendás karácsonyainak emléke. A nyolcvanas években az a peremkerületi kultúrház fogadta be Szabados György (akkor még nem Liszt-díjas) zongorista-komponista szabad zenei tár­sulását. A 15-20 muzsikust magába foglaló kör a jazz, a kortárs zene és a népzene határ­vi­dékén járó, a tudatosságot a belső tartalmakat felszabadító ösztönösséggel ötvöző zenei irányt követte, a Mester intelmei szerint. A nevezetes karácsonyokon mindenki egybegyűlt, aki csak élt és mozgott, hogy együtt áldozzanak a zenemondásnak. Belső értékeiken túl ezeknek az együttléteknek a mellőzöttség és a széllel szembeni hajózás dacos izgalma adták meg vonz­erejüket. Aki jelen volt, tartozott valahová, részese lehetett a közös rituálénak. Történtek a dolgok.

A Fonó nem a Kassák. Az egyszer s mindenkorra elmúlt, mint a rendszer, amelyben, s amely ellen létrejött. Csak a karácsony az egyetlen állandó ebben a nagy változásban. A Kassák-karácsony újjáéledt a Fonóban. Az azóta a maguk útját (is) járó tanítványok mind eljöttek: itt volt a szaxofonos-furulyás Dresch “Dudás” Mihály, Benkő Róbert bőgős, Geröly Tamás dobos, a szaxofonos-fuvolista Grencsó István, Lajkó Félix és Kovács Ferenc hege­dűsök, Szabó Sándor gitáros, Krulik Zoltán gitáros (Makám), s a népzenészek, a Tükrös és a Magyar Te­kerőzenekar tagjai. Csak a Mester hiányzott: Szabadost betegség kötötte ágyhoz. Nem csoda, hogy nem szerveződött meg a Kassák-karácsonyokat egykor lezáró nagy, közös muzsikálás.

A színházteremben egymást váltják a csoportok. Hivatalos program nincs, mindig meg­lepetés a következő fellépő. Ez kissé megnöveli a mozgást: a közönség hullámzik, ki-bejár vonzalmának megfelelően. Sokan hátrahagyott ruhadarabjaikkal foglalják helyüket a követ­kező produkcióra. A visszhang azt jelzi, hogy beavatottak gyűltek össze erre az estére. Élő népzene. Élő jazz. Élő zene. “Végre nem füstös, büdös kocsmákba vagyunk bekényszerítve, ahol a kutyát sem érdekli, mi történik a dobogón”, lelkendezik Szabó Sándor. “Láttad azokat a kézfogásokat?” Emberek, akik évek óta nem találkoztak egymással, kitörő örömmel köszöntik a másikat. “Hát te is itt vagy?” Ez itt a szép új világ, Demszky-éra, Bokros-program, miegyéb, már nem tilos az Á, üdvözlégy Fonó.

A folyosón zajlik az élet. A falakon festett stilizált motívumok, leginkább az ausztrál bennszülöttek művészetére emlékeztetnek. Népzenészek húzzák szabadon a nótát, többen táncra perdülnek, miért ne. Amott a tekerősök betlehemezéssel idézik a karácsonyt. A büfénél hosszú sor, régi kelet-európai betegség, erre nem hat a rendszerváltozás. Pallai Péter, a BBC magyarországi tudósítója – nagy jazzkedvelő – hódmezővásárhelyi és győri ismerőseivel tréfálkozik, majd a fideszes Németh Zsolttal CD-re indul vadászni a terem másik sarkába. A Fonó egyik attrakciója a CD-bolt, a Newport-os Mezei Péter költözött ide kínálatával. Túl­nyomórészt jazz – köztük szép számban hazaiak, például az Adyton és a Pannon Jazz teljes sorozata –, de külön címszó alatt sorakoznak a blues-, az improvizatív és a népzenei fel­vé­telek. Igazi kincsesbánya a telt bugyellárisúaknak.

Egy új kultúrhely létezését legjobban programjainak minősége tudatosíthatja. A Fonó 1995. október 22-én a kaliforniai Rova szaxofonegyüttes koncertjével nyílt meg. Kétségtelen, hogy az óta nem minden nap volt karácsony, pedig a Muzsikástól Dreschéken át a belga Present együttesig e rövid idő alatt is fellépett itt a szóba jöhető zenészkör színe-java. Jó koncertek persze sokfelé vannak, egy hely vonzerejének ma már ez nem feltétele. Majd a génius loci. A Fonó előnytelen helyen fekszik, megközelítése erőfeszítést igényel. Ide csak akkor érdemes kijönni, ha valóban többet, mást tud nyújtani, mint a város klubjai. Ha műfajok és emberek találkozásának igazi, inspiratív otthonává válik. Ha nem csak koncertteremként, hanem alkotóműhelyként, új energiák felszabadítójaként, szellemi központként is létezik.

Máskülönben hangja belevész a nagyváros gépeinek zajába.