.
Mielőtt katakombákba vonulnánk
(részlet)
„Gyöngykagylót árul a sátán”
Koncz István
Az egyik legnagyszerűbb zeneköltőnk, az idősödő Szabados György a Pilis mellett él, egy köpésnyire a magyar fővárostól. Évente, ha két-három koncertre hívják Pannónia térségében. Akkor is, szinte törvényszerűen vidéki és városszéli klubokba. Nagy koncerttermekbe évtizedente egyszer, ha beengedik. A hetedik évtizedében járó zeneköltő alkotásait mindössze egy kiadott kotta és 13 lemezkonzerv őrzi. Ha térben közelebbre hajolok és a negyedik évtizedében járó zentai Mezei Szilárdot nézem, ugyanezt látom. A Mezei zenekarnak az utóbbi években készült tucatnyi stúdiófelvételét hallva elámulok a kiáramló muzsika bőségén, szépségén. Saját muzsikánk, mindkettő, magyari zene. És ami még fontosabb: átnyúlnak a tépettség korán, Harmóniát fölmutató, magasrendű alkotások. Nyugat-Európa, különös virágként, még ámulkodik Mezein, de itthon sokszor évente egy koncertje sincs. Három kiadott lemeze őrzi az elmúlt 15 év szerteágazó munkáit és megannyi stúdiófelvétel, ahol több, mint egy tucat fiatallal, szorgoskodnak a stúdiók zárt világában, ontva a kifinomult muzsikákat. Légüres térben élnek e zenészek, nem kellenek. Márpedig aktív hallgatóság, közönség nélkül egy zenekar képtelen létezni. Nem mindig volt így, még a nyolcvanas évek végén is visszhangzott egy-egy szó, kézvonás vagy hang szűkebb közösségünk idegzetében, nem rettegtünk vaksi vakondokként a beszűrődő fénysugaraktól.
A témát a maga teljességében Oscar Wilde vázolta több, mint száz éve: egy zsúfolt fogadáson a sarokban ül egy szomorú ember, akivel senki sem beszél. Hősünk odamegy és megkérdi, ki ő, mit csinál. A válasz: „Tudok kenyeret szaporítani, vizet fakasztani,… – de nem kell senkinek.”
Kell-e mai magyar művészet a magyarságnak? Ha a közösség választását nézzük, a válasz egyértelmű: nem. Ha az élet méltóságát, a jövő kötelmét, akkor igen. Nagy küzdelem, hogy ebbe egy művész se rokkanjon bele.
Pedig e két művész, – és velük még sokan mások -, betöltik a magyarság örök feladatát: a Minőség őrzését. Magyarul kellünk.
2005 Ádventjén
