– 2000 – 2010 –

Szabados és Braxton 1982-ben játszottak együtt először, majd 1984-ben közös lemezük jelent meg Szabraxtondos címmel. A címbeli szójáték sejteti, hogy a két művész zeneileg mennyire közel áll egymáshoz. Alkalmazkodó és egymásra hatni tudó képességük ezen a 2003-as felvételen is jól érezhető. Ilyen szempontból Vlagyimir Taraszov ideális harmadik. Olyan dobos, aki a legfinomabb díszítésektől a legösztönzőbb játékig minden árnyalatra képes, s mely képesség évekig csiszolódott a Ganyelin Trióban és emelte Andrew Cyrille-el alkotott duója színvonalát

Szabados közöttük a rangidős zenész, 1939-ben született. Mint a kezdő kompozíció szerzője, nagyon fontos szerepe van ennek a zenének a felépítésében. Viszont hazáján, Magyarországon kívül ő a legkevésbé ismert hármuk közül. A szabad (free) jazz szellemi szülőatyja Magyarországon, de teljesen megkomponált művekеt is alkot. 1974-es Az esküvő c. lemeze a jazz, a hagyományos magyar népzene és a formális kompozíció egybeforrásának kiemelkedő eredménye volt. Gyakran fellépett Kelet- és Közép-Európában, együtt dolgozott többek között Peter Kowald-dal, Evan Parker-rel, és lemezfelvételt készitett Roscoe Mitchell-el. Mégis, Szabados munkái csak kis mértékben kerültek megméretésre Nyugaton — első Magyarországon kívül megjelent CD-je, a kitűnő Time Flies c. szólólemez 1998-ból (kiadta a November Music, a www.novembermusic.com honlap hasznos ismertetőt ad Szabadosról). Reméljük, hogy ez a mostani CD is hozzájárul е nagyformátumú zenész megismertetéséhez.

És mi a jellemzője ennek a zenének?

Ez sok tekintetben egy nagyszerű megörökítése a magyar zenének, másfelől különösen markáns megjelenítése az egykor „harmadik utas”-nak nevezett zenének. Egy olyan zenének, amely hatalmasan kibontakozott azóta, amióta kb. 40 évvel ezelőtt kikerült a „címkézők”, a kategóriákba sorolók látószögéből. Érzelmi fókusza és vonalvezetése szorosan kötődik a magyar zene és népzene improvizációs hagyományaihoz, szinte egyesíti a népzenét, a klasszikust, a romantikust és a modernet. Ez semmilyen értelemben nem divatos zene, hanem egy rendíthetetlen erő zenéje, amely az improvizációnak egy más lehetőségét mutatja meg.

Néhány szó a magyar zene improvizatív szelleméről

Minthogy az improvizáció alapvető jelenség, s továbbra is őrzi szerepét mint a zenei megfogalmazások lényeges formája, fontos, hogy felemlítsük az európai zenében való sajátos hagyományait Ha nem is ő volt az utolsó nagy improvizatőr a tizenkilencedik századi zenében, de Liszt Ferenc minden bizonnyal ez utolsó volt azok közül, akit ünnepeltek ezért. Már 12 éves korában adott koncerteket, ahol „rögtönzött” zenét is játszott, és ahol ő maga kérte fel a hallgatóság tagjait, hogy javasoljanak témákat (Michael Furstner: On Improvisation; www.iazclass.aust.com). Liszt ismerte a kollektív improvizálás gyakorlatát a magyar vidék zenéjében. А Magyar rapszódidk zenei nyelvezete a nemzeti kultúra feltámasztását célozta (bár ezek anyaga nyilvánvalóan inkább a városi népi dallamok voltak, s nem az autentikus falusi népzene), és ez inspirálta Brahmsot is — Magyar táncok —, miután egy magyar hegedűs kísérője volt Németországban.

Liszt virtuozitása, majd a később általa alkalmazott disszonancia és bi-tonalitás (egyfajta elő-modernizmus) természetes úton vezetett el а korai modern zongoramuzsika briliáns, percussiv szabadságához, ahhoz a stílushoz, amelyet Kelet-Európában aztán Bartók és Prokofjev fejlesztett ki. E zenék többségének taglejtése és expresszivitása az improvizáció érzetét kelti, és ezek a zenék jelentős hatással voltak aztán a free jazz zongorajáték-technika stilusára (jól érezhető pl. Szkrjabіn hatása is Bill Evans-re).

A kelet-európai tonális népzene nagy része mindig is elég távol állt а Nyugat hármashangzatos és a temperált skálára épült zenei világától ahhoz, hogy az integrálhatta, vagy jelentősen megváltoztatta volna (ezért tűnik oly varázslatosnak a Bolgár Női Kórus különleges, mikrohangközű éneklése is). A kelet-európai zene modális zene, amelyet meghitt kapcsolat fűz a Kelethez és a Közel-Kelethez. Magyarországon a kapcsolat e tradíciók és a modern zeneművek között különösen erős. Modern zeneszerzők — Bartók és Kodály —végezték a legjelentősebb és legmélyebben szántó munkát a magyar zenei hagyomány feltérképezésében és összegyűjtésében.

Bartók régóta a jazz-zenészek kedvence, harmonikus nyelvezetének szabadsága és összetettsége miatt, s mert zenéje improvizatívnak érződik és arra is ösztönöz. 1938-ban Benny Goodman darabot kért tőle, a Kontrasztok-at, amit a szerző zongorajátékával lemezre is vettek. Lee Konitz nemrégiben újra kiadta a Piecemeal-t (Milestone/OJC), amely három hangszerelt zongoradarabot is tartalmaz Bartók Mikrokozmosz-ából, valamint John Abercrombie újabb, Class Trip (ECM) c. lemeze, amely Barkók Katona dal-át is tartalmazza.

Bár lehet hogy a jazz volt az, ami Szabadost bevezette az improvizáció gyakorlatába, volt tehát egy másik kézenfekvő forrás is, amiből meríthetett. Ritmus-világa, karakterisztikus szünetei, skálái Kelet-Európát idézik, és zongorajátéka többet köszönhet Bartóknak (egy főhajtással Thelonius Monk felé), mint a free-jazz egyik nagy oszlopának, Cecil Taylor-nak (aki egy kicsit hasonló zongorista-gyökerekkel rendelkezik), vagy Paul Bley-nek.

А kezünkben lévő muzsika

„Trioton”, Szabados, szvit-szerű, hosszú forma — a trió fő jellemzői. Egy folyton változó falikárpit, amely érzékletesen tárja elénk e zenei еgуüttjáték emelkedettségét. Expresszív nagyvonalúság a vissza-visszatérő nyitótémában, a zongora harangszerű hangjai, sejtelmes tremolói, érzékeny ütőjáték. Aztán a feltámadó feszültség, részben az elemek sűrítésével, szinte programzenei misztérium, majd a futamok enyhítő könnyedsége, egy csipetnyi Monk-i párbeszéd a ьIues-ról. A trió szinte a lebegés állapotába kerül, ahogyan Szabados kiszáguld a nyitó rész súlyosságából; Braxton repdeső vibrátója, Taraszov lágy pergetései és cintányér­munkája (emlékeztetve arra, hogy a Litván Állami Szimfonikus Zenekar ütőse volt) — mindez együtt a téma súlyossága fölé emel. Többszörös idősík lebegéseit érezzük itt — komoly meditációt és gуorsröptű szárnyalást, s az idő hömpölygéseit a kettő között, fenntartva egyszersmind e három dimenzió állandó állapotát. E hosszú hármas improvizáció, amely a mű közepén fut — a találékony váltások gyönyörűsége. A befejezés táncszerű témája egy Sztravinszkij-szerűen ismétlődő alakzatot dob fel, ami ellentéte Szabados áradó, szabad stílusú kidolgozásainak; Braxton rendkívül gyors, szaggatott szopránja tökéletes kiegészítő —a szabadság megragadása ott, ahol a legkevésbé várnánk.

A viszonylag rövid Fekete fogak, a másik Szabados mű, Bartók és Monk világát egуidejűleg idézi. A koncertet záró három rövid improvizáció közül az első kettő anyagában nagyon különbözik Szabados többi szerzeményeitől — közegük inkább egyfajta benső tágasság, s nem a melodikus-harmonikus világ. Braxton veszi át a hangszín természetes vezetését е lélegző játékban. A második improvizáció egy éteri drágakő, pillantás egy másik akusztikus rendbe. A harmadik az áradó zongorajáték és а néptáncot idéző csörgődob erejével visszavisz minket a Trioton világába.

Ez a zene több nagy tradíciót hordoz, és méltó is valamennyihez.

Stuart Broomer  2004 július