– 1964 – 1979 –

Ebben a stílusban a trió három hagyományos hangszere teljesen új szerepet kap. A megszo­kott egyenletes jazzes lüktetéssel alig egy-két helyen tаlálkоzunk. Mindhárom hangszer szólisztikus szerepet kap: voltaképpen egy sajátságos felelgetésnek, improvizatív párbeszédnek vagyunk tanúi. Ehhez a háromoldalú zenei párbeszédhez rendkívüli adottságokkal rendelkező muzsiku­sokra van szükség. Önmagában a gyors reagáló készség nem elegendő: szinte in­tuitív módon kell előre megsejteni és kitalálni a partnerek zenei gondolatait. Ezek a gondolatok a modern hangzásvilág élményéből fakadó, motivikusan szét­tördelt, többnyire punktuális jellegű zenei öletek. A komponálás, hangszerelés ebben a stílusban egészen más síkra tevődik át: itt időtartamban, „feszültségben”,,,megnyugvásban” kell gondolkodni, s a kótaírás helyébe a zenei folyamat grafikonszerű ábrázolása lép.Ilyen jellegű darab Szabados György„B—A—C—H élmények” c. szerzeménye. Szabados autodidakta muzsikus, foglalkozása orvos, de mintegy tíz esztendeje behatóan foglalkozik a zenével is. Bőgős partnere Pub­lik Endre, akivel jónéhány esztendeje együtt próbálkozik az új stílust kialakítani. Ebben a stílusban ugyanis még a szeizmografikus reagáló-készség sem elegendő: fеltétlеnül szükséges, hogy a partnerek már előre jól ismerjék egymás zenei gon­dolatait. Ezért kell különösen méltányolni a fiatal Helényi Béla produkcióját, mert ő csak két hónappal a felvétel előtt került az együttesbe. Helényi Kovács Gyula tanítványa, rendkívül fogékony, muzikális dobos. Szabadosék igen sze­rény muzsikusok: jelen produkciójukat is csak kísérletnek tekintik, s úgy érzik, hogy még sokat kell dolgozniuk azért, hogy elképzeléseiket kristályos formában tudják męgvalósítani.

GONDA JÁNOS, 1964

Szabados György már 1962-63-ban adott free jazz koncerteket Budapesten, melyek akkor meglepetést keltettek, de spontán érzelmi hatásukkal, a zenei eszközök széles skálájával, a szokatlanul bonyolult harmónia- és ritmusvilággal, a kifejezés felfokozott igényével tagadhatatlanul új tért nyitottak a magyar jazz életé­ben és meglepő módon szinkronban voltak a nemzetközi jazz-élet avantgarde jelenségeivel. Elképzelései szétfeѕzítették az akkori jazz-formák és stílusok kereteit. Ösztönösеn a rubato jellegű magyar népdal és a bartóki zenéből jól ismert keleti aszimmetrikus ritmusvilág talajára építette zenei nyelvezetét, mely a műfaj új dimenzióit tárta fel és egy erősen kontrollált, de nagy improvizációs lehetőségű szabad muzsikáláshoz vezetett. Ez az akkor merőben új gondolkodásmód azonban — elsősorban a társak hiánya miatt — hosszú időre csaknem elzárta a szereplés lehetőségétől. A kortársi zene térhódítása a fiatal generáció körében és az ún. free stílus megjelenése a nemzetközi porondon őt igazolta. Kvintettje (Jávori Vilmos, Kimmel László, Ráduly Mihály, Vajda Sándor) 1972-ben a San Sebastien-i Nemzetközi Jazz Verseny Free Nagydíját nyerte el. Stílusában a népzene, a modern zene és a jazz avantgarde sajátos egységet alkotva jelenik meg, s ezzel elkerüli a konvenció és az epigonizmus nyomasztó divatjait. Ez a muzsika Bartók és Kodálу szеllęméhez kötődik, ám elevenen és eredeti ízzel illeszkedik abba az áramkörbe, amit John Coltrane, Archie Shepp, Pharoah Sanders, Cecil Taylor vagy Keith Jarrett fémjelez, s bár tartalmilag is szuverén gondolkodást hordoz, sokszor meglepő zenei rokonságot mutat az említettek eredményeivel. Ezt az immár jellegzetes stílusvilágot fejleszti tovább a lemezen hallható, új összetételű kvartett. A lemez címadó kompozíciója, Az esküvő lényegében mindazokat a jellegzetességeket és eredményeket tartalmazza, amelyek a kvartettet jellemzik. Az esküvői ritmus feszült és időtlen atmoszférája, a múlt és a jövő szorongató-bízó pillanata a darab. A zongora és a hegedű szenvedélyes, szélesen dinamikus összjátéka és a jellegzetesen kelеteurópai aszimmetrikus ritmusok uralják a zenei anyagot, amit a dob jó érzékkel fűz egységes szövetté, s melyeknek poliritmikus-improvizatív alkalmazása új jelenség a jazz világában. A bőgő játéka elsősorban Jimmy Garrison és Charlie Haden iskolájára utal, de egyéni hangon és oly ihletetten indítja a darabot, hogy az első pillanattól megragad a mondanivaló mélysége és komolysága. A kompozíción szorongás és erő, szomorúság és táncos öröm leng át, a makacs ritmussal mintegy az élet lebírhatatlanságát jelenítve meg. A Szabó Irma vallatásá-ból kitűnik, hogy a különben szabadnak ható improvizációs munka az együttesnél mindig valamilyen szerkezeti keretbe foglaltan kerekedik egésszé, és dramaturgiailag meghatározott. Az Esküvő-nél ez: a Tema I — Tema II — Tema I/a vázon nyugodott, itt viszont egy sajátosan kezelt, még élő erdélyi népdal —Szabó Irma, egy gyermekgyilkos anya megvallatásának balladája — az alap (Tema I + Tema I/a — Tema I/b) és a közös improvizáció ezt fejti ki szabad és expresszív indulattal. Különösen a hegedű fokozza fel az improvizáció erejét, kínokból felszakadó, vallomásos erejű, a weberni atonalitást idéző hangjaival, gyötrődő keleties kettősfogásaival. A Miracle realisztikus és elvonatkoztatott zenei élmény is egyben. Az együttes franciaországi szereplése során Lourdesban, az ismert zarándokhelyen is járt, melynek az erdélyi hegyeket idéző atmoszférája csodavárók végtelen menetével, a pentaton hangolású harangok játékával, felkavaró élményt jelentett. A zongora szélesen, a magyar rubato szépségeit felvonultatva bont szárnyaló harangzengéssé egy igen szép magyar népdalt, s ez a harangzengés-élmény végig vonul az egész kompozíción, a záróhangokig. Játéka, mely minden gesztusában középeurópai, itt néhol a Coltrane-i „hangfüggönyöket” is felidézi, ám a második: „zsoltáros” téma és az ezt követő rész már a magyar zenei gondolkodás és egy Keith Jarrett-szerű improvizációs technika sajátos ötvözete. A citera legújabban reneszánszát éli Magyarországon, s itt a lemez legеlmélyültebb részletével szolgál; a jól azonosuló bőgőjátékkal eredetien gazdagítja a kompozíciót. A jazz-lemezekről nemigen ismert hangszerösszetétеlű darab a zongora-hegedű improvizáció, mely a két hangszeres nagy invenciójáról, technikai felkészültségéről és a közös improvizálás rutinjáról tanúskodik. A tíz perces improvizáció szinte megkomponáltnak tűnik és leírtan a kortársi zene sikerült darabjának volna mondható.