Menu

Article & Reviews: 1993-03-25 • Simon Géza Gábor “Dürrögj, dürrögj, Adyton!”

1993-03-25 • Simon Géza Gábor
Dürrögj, dürrögj, Adyton!
Az egypólusú lemezkiadásban nem sok babér termett a magyar dzsesszt új gondolatokkal megtermékenyítő elméknek. Binder Károly, Dresch Mihály, Grencsó István, Szabados György, Szabó Sándor nem tartoztak a favorizált előadók közé. Kettőjüknek, Grencsónak és Szabónak, még egyetlen korongja sem jelent meg az állami kiadónál. Még akkor sem, amikor megszűnt a monopólium, és szabadabb, magyarabb szelek kezdtek fújni a Hungarotonnál. Még mindig nem kellenek azok a zenészek, akik már a 70-es évek végén (!!!) bemutatták azt a fajta nemzeti dzsesszzenét, amelyre egyes európai országokban a mai napig sem találtak rá. Az állami cég urainak derogált keblére fogadni a nemzeti kultúra letéteményeseit, és ezért az említett zenészek nagyobbik része az általuk is alapított Adyton Kulturális Egyesület lehetőségeit felhasználva adja ki lemezeit.Bizonyosfajta hiánypótlásra, a kulturális értékeknek az állam által el nem végzett megóvására vállalkozott a Szabados György második lemezének címét zászlójául lemezmárkájának választó Adyton. Az egyesület “csak” négy LP-t adott ki, de milyeneket ! Más új hazai labelről eddig nem mondható el, hogy ennyire a zenei minőséget helyezte volna előtérbe.Kevés olyan istenáldotta tehetség született magyar földön, mint Grencsó István, mindenfajta szaxofonok, klarinétok, fuvolák no meg a tárogató avatott mestere. Első és mindeddig egyetlen korongját Grencsó Kollektíva 1988-89 címmel adta ki. Maga a tény, hogy Grencsó eddig nem kapott lehetőséget, botrány! Ha az Adyton semmi mást nem tett volna, csak ezt a lemezt jelenteti meg, akkor is aranybetűkkel kellene beírni a kiadó nevét a magyar dzsessz aranykönyvébe. A lemez nyolc Grencsó-opusa legalább nyolcszor hallgatandó meg egymás után. Grencsó hangszertudása (tárogató, klarinét, altszaxofon) csak a műfaj és a hangszer legnagyobbjaival (Eric Dolphy, Lew Tabachin) vethető össze. Zenei anyaga viszont annyira magyar és annyira grencsós, hogy összetéveszthetetlen. A második oldal darabjai a korai Grencsó-korszak, a TMK Alkotó Műhely magával ragadó darabjainak egyenes továbbélését, továbbfejlődését mutatják a muzsikus életében. Grencsó lehengerlő hangszerkezelése mellett igen nehéz feladata van másik két nádfúvósának, Boór Zsuzsának és Vaskó Zsoltnak. Becsületes helytállásuk ezen a lemezen nem kisméretű perczenészként mutatja be őket. Benkő Róbert kétségkívül az egyik legjelentősebb bőgősünk – és ezzel a dzsesszbarátoknak aligha mondtunk újat. E felvétel alapján a képzeletbeli olimpiai dobogó holtversenyes első helyét én mindenképp megszavazom a részére. Geröly Tamás és Baló István tehetségéről, magas tudásszintjéről sem ma kezdtek el cikkezni a szakírók. Külön bravó a lemezborító fantasztikusan kifejező fotóművészi teljesítményéért – Grencsó Istvánnak. Summa summarum: a Grencsó-lemez csillagos ötöst érdemel (Adyton 001).*

Az első Adyton-korong három zenésze (Grencsó, Benkő, Baló) a második LP-n Dresch Dudás Mihály együttesének tagjaiként szerepel. A zene azonos fogantatású az előző együttes zenéjével, de merőben nem egypetéjű testvérzene. Dresch itt Grencsónál mélyebben meríti a magyar népzenéből. Improvizációs alapjai, mint a nyitószám címe is mutatja, Töredékes legendák ahhoz a valóban bámulatra méltó csapatmunkához, amely a négy zenész között vagy egy évtized alatt kialakult. A zenészek alámerültek önmagukba, hogy újat hozhassanak létre. Az eredmény önmagáért beszél (Adyton 002).

*

Claudia Raths svájci szaxofonosnő Magyarországon tanult. Első hanglemezét, az enyhén szólva igénytelen borítóval megjelentSoul For Free-t a címadó darabbal indítja, amely saját szerzeménye – tele John Coltrane-idézetekkel. Az első oldal saját darabjaiban Raths hangszerkezelése mind a szopránszaxofonon, mind a tenoron egyértelműen Coltrane-t idézi. Bántó a sokadik epigon megjelenése, mintha a dzseszvilágban még mindig azokat a 60-as éveket írnánk, amikor Coltrane volt a példakép, pontosabban az egyik példakép, mert ha meggondoljuk, a 60-as években minden valamirevaló szaxisunknak más és más példaképe volt. Dzsesszmuzsikusként pedig aligha jutna eszembe olyan számcímet adni (Menstruáció), amely túl direkt és nem is ideillő a lemezre. Balhéből, klubban bizonyára jópofa dolog, de egy, az örökkévalóságnak szánt fekete korongon?

Az első oldal lagymatag coltrane-izmusa után mellbevágó az együttes dobosának, Baló Istvánnak két darabja a második oldalon. Tárogatószerűen megszólaló szopránszaxofon, magyar motívumok megjelenése mutatják az iskoláskortól való eltávolodást. APanaszban már Márkus Tibor zongorista is bemutathatja tudása legjavát. Nagy-nagy kár, hogy ez a lemez nem Baló darabjaival indul, és főleg, hogy nem ezekkel is folytatódik tovább, és hogy olyan furcsa a lemez vége. Elfogyott a stúdióidő, vagy a zenészek egyszerűen abbahagyták a darabot?

Nagy kérdés, hogy a kiadó mennyire akart vagy tudott beleszólni a svájci Pro Helvetia által is szponzorált LP zenei anyagába. Mert szép, szép a zenészi önérzet, de egy lemez keményen meg kell legyen komponálva. Az eredménytől az egyik szemem zokog, a másik meg halványan mosolyog (Adyton 003) .

*

Szabados György kétségkívűl az Adyton nagysámánja. A több mint harminc esztendeje sajátságos útját járó alkotó A szent főnixmadár dürrögéseivel végre elkészíthette rég várt szólólemezét. Az állami lemezkiadási monopólium meleg fészkébe csak ímmel-ámmal beengedett Szabados lemezének megjelentetése az a pont, ahol egyértelműen kijegecesedik a szomorú felismerés: óriási szükség van az olyan, úgymond, rétegkultúrák folyamatos megméretetésére, kiadására, mint amelynek zászlóvivője, főnixmadara Szabados György.

A mindössze ötödik (!) Szabados-LP teljes vértezetben mutatja be a zeneszerző-zongoraművészt, akinek egyetlen zongora áll rendelkezésére, hogy bemutassa életműve egyik csúcsát, a Koboz-zenét, amely testvérek között is több mint egy évtizedet várt a felvételre. A lemez Szabados-kompozíciói jól felépített,kimunkált darabok, amelyek messze esnek mindazon főbb irányzatoktól (van belőlük vagy kétszáz a ragtime-tól a világzenéig) , amelyeket manapság dzsesszzeneként tartanak nyilván szerte a világon. Szabados egykoron dzsesszkoncerteken (ELTE Jazzfórum, Közgáz Jazzklub, Kassák Jazzklub stb.) lopta be a magyaságtudatot az ifjonti lelkekbe. Zenéje, sok egykori “versenytársa” zenéjével elenntétben, túlélte a dzsesszklubrendszer összeomlását. A főnixmadár újraéledt. Dürrögjön még nekünk sokáig (Adyton 004)!

 

Magyar Narancs, 1993. március 25. p. 42