György Szabados & Vladimir Tarasov & Anthony Braxton – Full length interview at Jazz and Improvised Music Festival, Kanjiža (SR), Art House, Cnesa, Kanjiža, September 13, 2003

Loading the player...

Time: 37:18

Interviews with the musicians (with German, Englisch, Hungarian subtitles)
Anthony Braxton 
Szabados György 
Vladimir Tarasov

Videorecorded: September 13, 2003 at Jazz and Improvised Music Festival, Kanjiža (SR), Art House, Cnesa, Kanjiža

Related items:

  Anthony Braxton/Gyorgy Szabados/Vladimir Tarasov – short excerpt of that video at 2003 jazz festival Kanjiza (Interviews with hungarian, englisch & german subtitles)
audio info liner_notes GSDA2003F  2003: Triotone (Braxton–Szabados–Tarasov)
  Promoters Video : Braxton–Szabados–Tarasov, September 13, 2003 at Jazz and Improvised Music Festival, Kanjiža (SR), Art House, Cnesa, Kanjiža
related_items  Pictures of and after the concert
related_items  Jazz and Improvised Music Festival, Kanjiža – (Festivals)
related_items  Bicskei Zoltán

  Szabados György – Anthony Braxton Cooperation
related_items  Anthony Braxton
audio info   1982: Szabados & Braxton Győr (HU) 1982.
audio info   1983: Braxton & Szabados Duo, Daxberger Situationen ’83 (DE)
audio info   1984: Szabados & Braxton Debrecen (HU)
audio info liner_notes GSPA1985F  1984: Szabraxtondos
audio info liner_notes GSDA2003F  2003: Triotone (Braxton – Szabados – Tarasov)

  Szabados György – Vladimir Tarasov Duo

related_items  Tarasov Vladimir
audio info  2006: Szabados & Tarasov Kanadában.


Corrections and additions are welcomed – please contact webmaster: info@gyö

Dialog in the video:


New Orleans is only the beginning and there was nothing before, nothing before that was important and behold, this system of tradition has been very closely taught. Can you please explain to me what you mean by that?

Anthony Braxton:
Let me first say, I thank you for your question. In my opinion there has been a creative music tradition over the last 2000 years that has not always been understood. When 
I think of the great Trans-European musics, I think of the evolution from the Greek songs to the Gregorian chants, to the modern era and the emergence of the New Orleans musics. And my hope is that in the future we will start to separate our concepts of race and politics from the subject of music, because music transcends political dynamics, music transcends nationalistic dynamics, and so I hope for in the future a holistic view point takes into account a composite reality, so that we can help our children to understand the beauty of being alive and the importance of all music. Music is not politics, music can inspire all of us to do our best. And I feel that in this time period especially we are seeing a kind of a distortion of the subject of music… a distortion that in many cases will say the African musics are somehow more important than the rest of the world but in fact in my opinion all of the musics are important.

For myself, I think of myself as a professional student of music, and as a student I am free to continue to learn because there are still so many areas of music that I have not learned about, and so my response to your question is that we find ourselves in a period of profound manipulation; as you know the United States of America right now has decided to just go to war against Iraq without the United Nations, now we have a big problem. As far as I am concerned, the idea that the New Orleans musics are superior to the world culture is part of America’s problems, part of a psychology of nationalism, but in fact in my opinion the dynamic implications of the New Orleans musics says thank you to world music because all of the musics are connected.

I tell my students without the great trans-European musics we would not have tonality, we would not have a system of music that totally relates… Part of the challenge of learning and discovering music, in my opinion, is the discovery of composite humanity in Universality, and that information should make one humble, not aggressive. And so to answer your question I feel that we are in a period of time where there are many new possibilities. America has made a serious mistake.

But in the future, I still believe that there are positive possibilities if we can find a way to bring people together and continue to play music. For instance, I learned a great deal by playing music with this great man and this great man. And it is not an American thing. America is only a part of the world; it’s not the whole world. And so that would be my response to your question.

Mr. Braxton what kind of challenge brings to you where you work with a new group of musicians and every new encounter concerning these two gentlemen that we have here now, and as well as most of your compositions are very simply called composition number so and so, if it is a special story concerning this long piece that we heard tonight, that was certainly the biggest part of the concert, the biggest motivation for tonight’s concert, so if you can tell us some story about that.

Anthony Braxton:
OK, for the first part of your question I would say this: for the past 35 years I have been working to build a music system, a system that reflects the role models I have learned from, and I feel very fortunate and grateful that I was able to discover what I wanted to do in my life. At the same time, I’ve always felt it is very important to get away from my music and play other people’s music, so that I can continue to learn. I am only a professional student of music, I am not a master, I am a happy student, and part of being a happy student is having the good fortune and the good luck to meet and to know these guys, because when I play Mr. Szabados’ music, I have to change, it is not Braxton, I have to try to play the best I can play to play his music correctly. It’s a different challenge. This is why I value so much the friends I have met and the musicians I have worked with in Europe.

I would also say this: I thank the Europeans with all my heart. Without Europe I would not have had a music career because there’s no work in America. So, it’s very interesting, life is interesting and complex. I come from Chicago, but when I meet these guys I feel like, ahh! my brothers! And so on one hand I try to evolve a music system that reflects my interest. I try to evolve it in the spirit of John Coltrain, Karl Heinz Stockhousen, John Cage, Ornette Coleman, Hildegard von Bingen, and Johann Sebastian Bach.

And at the same time, because it is dangerous only to play your own music I try to get out of my music and play sometimes repertoire standards, play a little Bach, work with Vladimir, he’s a great musician, and play this very difficult music of Mr. Szabados.

He is impossible. He works us very hard and I love it.

Question to György Szabados:
What has brought together tonight these three recordings and these three persons coming from different spiritualities, what has joined them in music?

György Szabados:
Experience taught me in life and I think people made the same experience earlier, and they have sensed the fact that in the arts and also in the mindset of the people almost identical phenomena appear in different places of the world at the same time. And sooner or later, these emerging phenomena find each other. Tonight, after the concert, we have been talking about these subjects for a long time, and we even clinked glasses on it. We became aware of the fact that we belong to the same family. This means that today in the world completely different aspects help to create and realize meetings and to shape certain differences in the views. Not kinds, not classes, not philosophies are followed, but the timelessness, which is the most archaic thing in the world. Thus the quality of motionless, of consistency, is followed and contacts are created according to spiritual levels – this is the latest, what I can say about the subject at the moment.

I wish to refer to the fact that the science of history (which is not in the service of some power but tries to recognize the things in their reality), comes slowly to the conclusion that once in archaic times, there was a homogenous culture on the Earth. And I suspect that due to the fact that people born in the farthest places of the world begin to make art with the same attitude – and the essence of this attitude is that we play music freely, with the least binding force. While we have to know everything about music; this homogenous culture begins to emerge from the depths of our soul, of our spiritual being, since we keep this culture in ourselves, and it begins to talk again. Sure, there are differences in certain characteristics because we all come from different places and different cultures, but what is interesting in this process is that a melting process has begun and (looking) in its depth we see an emergence of a dimension, which is beyond man – or deeper than man self.

Anthony Braxton:
You mean the CDs? I was very surprised to have a present of CDs consisting of music that we did in the 1980s including concerts with Mr. Szabados. It is part of the past. I feel very fortunate that I have been able to come to Europe and meet people like Mr. Szabados and Vladimir. I’ve been studying his records, long before I met him. I had all the Ganelin Trios musics. I have always felt close to Russia. And so I was very surprised to have a present like this. I will take it home and enjoy it, and I will make a copy of it and send a copy to this man (= Szabados) and I will charge him 10,000 dollars. Ha ha ha. 10,000 Euros.

I would like to ask all of you and possibly have already an answer to that question, but what does it tell you that you have met here in Kanizsa at this place, this real place.

Vladimir Tarasov:
We always talk now about the family’s here, and it’s really true; the world is small the family is small.  When I come to Kanizsa, you know – for me Kanizsa is associated with the names of two very good friends of mine, Joseph Nagy and Zoltán Bicskei, whom I know for 20 years this year, yah. Who made our concert and festival when he was working in Novi Sad, and the age is the same, I was here in 83, and Braxton in 84. So this is kind of, you know, it’s not about the place, it is about the people, this is really a family. Zoltán moves tomorrow to another village and we come and make the same, you know.

And than continue about the family. …
When we play actually piano, alt saxophone, and percussions, everybody is asking us, remember when we played abroad or we played in Russia, this was a communist country in this time …

Why do you, why you did want to take another musician, probably a bass player, we would with pleasure but we didn’t find the bass player to fit to our family, that’s the truth, from 280 millions people we did not find! That’s true. And for me like for the drummer who have double education like jazz and classical. I tell to my students because I am also teaching, that sound is very important but the same important is the space between two sounds. And there are several musicians in the world, with whom I would like to play, and György and Anthony, this was my dream to play with, my colleagues, because I feel the air between the sound, it is not only sound but was something inside. When I heard from Zoltán about the possibility to realize that idea, believe me I was very happy about.

Thank you.

Why are today’s authentic kinds of music pushed out from jazz festivals?

György Szabados:
I don’t think so, that a crowding-out takes place. It is a question of the viewpoint where we find the world’s center, or from where we look at things; this is all relative. Public awareness is normally judging and looking through the eyes of authorities. Therefore, people think that these festivals which we call jazz festival – which is not the good word for the event happening in Kanizsa regularly – thus they consider this as crowding-out or a peripheral phenomenon or place, although this was never the case. Take the example of Greece: when the Greek culture was born, which is the foundation of our European culture – or at least those who treat it think so – it was a very small place where such people used to live in a given moment, which created an elementary culture having its effect for the next several thousand years. Although this culture was not original because it was based on a way of thinking borrowed from the Orient. Thus, it was made into European, or rather Mediterranean, shaping the oriental or archaic or traditional way of thinking, but the European culture was born from it. We always have to look at the genius loci, the spirit of a place: what spiritual quality is dormant in it or is going to evolve from it.

I would like to add that the word jazz festival is a good name in this case because the phenomenon jazz (and I can see in the world only phenomena because there ARE phenomena in the world) was a very important phenomenon at the turning of the 19/20th centuries. Because thanks to the music of the blacks it helped to arise from the ancient times, from the archaic culture, such an effect to conjure up a life space through the improvisation, the improvisativity – and this is its essence – into the world’s music culture, which consequently fertilized the way of thinking not only in the field of music – it fertilized the thinking of the whole civilization. It had a liberating effect and we know that music is the most effectual power, stronger than anything else.

I would like to ask a question from both of you:
What does it mean for you the Hungarian folk root, the Hungarian folk music, and how much did you feel this kind of feeling in the concert today?

Anthony Braxton:
I think when I first discovered the music of Mr. Szabados, what attracted me to his music was that I saw a deep connection between his work and the music of Béla Bartók, for instance, and the Hungarian folk music tradition which I have always been attracted to. As a young guy I spent a great deal of time studying the music of Bartók and I was very interested in the appropriation of folk musics into the modern era, but more than that, there is a very special feeling in Bartók’s music and Mr. Szabados has a very special feeling in his compositions and his improvisations, and so to have the opportunity to play with Mr. Szabados, gives me an opportunity to experience that feeling and learn from that feeling. It’s a very unique feeling and vibration; it’s very beautiful but the word beautiful doesn’t really touch what I’m really trying to say, something about it, something about the great Russian musics. It is a very special feeling. Normally my music is talked of as being very cold and very cerebral. But in fact, I am very interested in the spirituality of the music, emotional dynamics of the music. And the dynamics of hope. And so from the beginning, when I first heard this man’s music, I found myself thinking, Ooh la la.

I have read a lot of things about you in between, but I never heard you in between Novi Sad and Kanizsa. But the point is, you have been disputed, you have been annihilated in some articles. You have been praised, you been treated as a hero. A very big controversy.

Actually, what I want to ask you is maybe: I’m just going to quote from one of the encyclopedia I read a couple of days ago; it said like this: “Braxton is as much a composer as an innovator and he has used – this is the cue – mathematical relationships, diagrams and formula as a basis for both compositions and playing.” This is Rough Guide published in England a couple of years back. But at the beginning of your career it says that you studied harmony and composition and philosophy. Does this part of your biography and this statement by this author of this article collide or they go together? This is my question. Because this is maybe what made the controversy because you’re too intellectual for some of the critics, my collegues, and to some of the audience. I’m sorry, this is my question.

Anthony Braxton:
Let me respond to your question. I think part of the complexities that has surrounded my work has been the problem of being of African American person as opposed to a professional African American. Yes, I am very interested in mathematics, I am very interested in philosophy, I am very interested in spirituality. I wanted to be a person and from that point to learn like anyone else. But the problem that would surround me which would come from the African American community as well as from the European American and European community has been the difficulty of looking at a person like myself based on my work as opposed to some idea that says, oh, you’re an African American and so you should only be playing Hip-hop or something. I believe that part of the gambit of the modern era has been a viewpoint that says Africa has never contributed to the intellectual dynamics of humanity; rather Africans have such a great feeling.

And on the other side, the idea is the European’s are very intellectual but they don’t have feeling compared to the Africans.

I see these viewpoints as racist viewpoints or distorted viewpoints and I feel that part of the challenge of the next time period will be the challenge of erecting an understanding of humanity that will allow us to move forward. And so my work, for instance if I would say …”Up against the wall, Mother fucker” – then everyone would say ‘Braxton’s black. He’s black’.

Why is it that if I am vulgar or if I adapt a stereotypical perspective that I am viewed as black. But in fact African Americans are like many other people. In fact I would even say this: one of the complexities of this time period in my opinion is that even the African American community and leadership has come to reduce the parameters of what it means to be black. There is a profound reductionism taking place in this time period. And my music is right in the middle. Why? Because from the very beginning as a young man I did not experience an opposition to Europe, and as such I have tried to learn from anything that I like, any music that I like; if I liked it, I liked it. I wanted to have the same right as any other human being to like what I like, and then try to do my best.

But the problem has been from the African American nationalists or even middle class sector as well as the European American and in some cases the European intellectual circles, it is very difficult to deal with the African American who has embraced universal values. Because it is very comfortable to have the generic ideas of blues and swing – blues and swing. We have the rhythm – we have the rhythm. We don’t have the rhythm, everybody has the rhythm. Bach has rhythm. Webern has rhythm.

We need to find a new way to examine the wealth of creativity and information that we have on our planet. We are very lucky to be alive. And if the subject is music it is very difficult to be a good student of music if you don’t respect universality. Because music is coming from every direction. No one owns music, no one owns spirituality. And so my work is in the middle of many different problems. Is it too intellectual? What do they mean when they say it is too intellectual? I have always approached my music with passion, passion for mathematics, passion for feeling, passion for improvisation. And at times non-passion. I am interested in learning.

And so I have become a convenient target for criticism and I say it is OK, go ahead, criticize. I accept the criticism. What I intended to do from the very beginning, was to do my best, and to try and be honest and to try to learn, just like anybody else. It’s not black it’s not white, it’s not green, it’s not Asian. I’m just a guy who was very lucky to discover something that I loved.

New Orleans csak a kezdet volt, és semmi nem volt előtte, semmi, ami fontos lett volna, és ezt a hagyományrendszert pontosan végiggondolták. Elmagyarázná, hogy mit ért ez alatt?

Anthony Braxton:
Először is köszönöm a kérdést. Véleményem szerint létezett egy nagyon kreatív zenei hagyomány az utóbbi 2000 évben, amit nem mindig értettek. Ha a nagy európai zenékre gondolok, akkor a fejlődésre gondolok a görög daloktól a gregorián énekekig, a modern korig és a New Orleansi zenék felbukkanásáig. És remélem, hogy a jövőben elválasztjuk a fajok és politikák koncepciójától a zene témáját, mert a zene a politikai erőjátékon átlép, a zene átlép a nemzeti erőjátékon, és remélem, hogy a jövőben egy holisztikus szempont figyelembe vesz egy kozmopolita realitást, hogy gyerekeinkkel meg tudjuk értetni az élet szépségét és minden zene fontosságát. A zene nem politika, a zene arra tud inspirálni, hogy a tőlünk telhető legjobbat tegyük. Az az érzésem, hogy különösen manapság a zene tárgyában valami elferdülést tapasztalunk, olyasmit, ami sok esetben azt mondja, hogy az afrikai zenék fontosabbak, mint a világ többi része, de szerintem minden zene fontos.

Én úgy gondolok magamra, mint hivatásos zenetanuló, és mint tanuló szabad vagyok, hogy folytassam a tanulást, mert még annyi területe van a zenének, amiről nem tanultam, és így a válaszom a kérdésére, hogy egy mélyreható manipulálás korszakának közepén vagyunk. Ahogy tudja, az USA-ban éppen most döntötték el, hogy megtámadják Irakot az ENSZ felhatalmazása nélkül, és most van egy nagy problémánk. Ami engem illet, a gondolat, hogy a New Orleans zene felette áll a világkultúrának, Amerika problémájának a része: a nacionalizmus pszichológiájának része, de az én véleményem szerint a New Orleansi zene dinamikus következményei szerint köszönetet mond a világ zenéjének, mert minden zene egymással kapcsolatban áll.

Azt mondom a tanítványaimnak, hogy a nagy összeurópai zene nélkül nem lenne tonalitás, nem lenne egymással összefüggő zenei rendszerünk. A zenetanulás és felfedezés kihívásának része szerintem a teljes emberiség felfedezése a Mindenségben, és ez a tudás alázatossá és nem agresszívvé kellene, hogy tegyen minket. És hogy kérdésére feleljek, úgy érzem, hogy olyan korban élünk, ahol sok új lehetőség van. Amerika komoly hibát követett el. De a jövőben, még mindig azt hiszem, hogy léteznek pozitív lehetőségek, ha megtaláljuk a módját, hogy az embereket összehozzuk, és folytatjuk a zenélést. Például, sokat tanultam azáltal, hogy zenéltem ezzel a nagyszerű emberrel és ezzel a nagyszerű emberrel. És ez nem amerikai dolog. Amerika a világnak csak egy része, nem az egész világ. Ez lenne hát a válaszom.

Braxton úr, miféle kihívás vezeti Önt ahhoz, hogy új zenészek csoportjával játszik, új találkozásokhoz, mint ezzel a két úrral, akik most itt vannak, és hogy a legtöbb kompozícióját egyszerűen úgy hívják, hogy ilyen és ilyen számú kompozíció. Ha ennek a ma hallott hosszú darabnak, ami a mai estének legnagyobb részét betöltötte, a mai koncert legnagyobb motivációja volt, van egy külön története, akkor tudna erről mesélni valamit

Anthony Braxton:
Rendben. A kérdés első részére ezt mondanám: az elmúlt 35 év alatt azon dolgoztam, hogy felépítsek egy zenei rendszert, amely visszatükrözi azokat a példákat, amelyekből tanultam, és szerencsés és hálás vagyok, hogy képes voltam felfedezni, hogy mit akarok csinálni az életben. Ugyanakkor, mindig nagyon fontosnak tartottam, hogy eltávolodjak a saját zenémtől és mások zenéjét is játsszam, hogy tovább tanulhassak. Én csak hivatásos zenetanuló vagyok, nem mester, boldog tanuló vagyok, és részben azért vagyok boldog tanuló, mert szerencsém van, hogy ilyen emberekkel találkozhatok, mert, amikor Szabados úr zenéjét játszom, megváltozok, nem Braxton vagyok, a legjobb tudásommal akarok játszani, hogy zenéjét helyesen játsszam. Ez más kihívás. Ezért értékelem annyira a barátokat, akikkel találkoztam, és a zenészeket, akikkel dolgoztam Európában.

Még hozzáteszem: szívemből mondok köszönetet az európaiaknak. Európa nélkül nem lett volna zenei karrierem, mert Amerikában nincs munka. Nagyon érdekes, az élet érdekes és összetett. Bár Chicagóból jövök, de ha ezekkel a fickókkal találkozok, akkor úgy érzem: Ah! Ezek a testvéreim! És így egyrészt próbálok olyan zenei rendszert kifejleszteni, ami az érdeklődésemet tükrözi. Próbálom John Coltrain, Karl Heinz Stockhousen, John Cage, Ornette Coleman , Hildegard von Bingen, és Johann Sebastian Bach szellemében kifejleszteni. Ugyanakkor, mivel veszélyes, ha az ember csak a saját zenéjét játssza, megpróbálok kilépni a zenémből és néha standard repertoárt játszani, egy kis Bachot, Vlagyimirral dolgozni, aki nagy muzsikus, és játszani Szabados úr nagyon nehéz zenéjét.

Lehetetlen ember. Keményen megdolgoztat, és szeretem ezt.

Kérdés Szabados Györgyhöz:
Mi volt, ami ezt a 3 felvételt és különböző szellemiségből jövő embert összetartotta ma este a zenében?

Szabados György:
Én azt tapasztaltam az életem során, és gondolom korábban is az emberek ezt tapasztalták, ugyanígy éreztek, hogy a világ különböző helyein hasonló időkben majdnem azonos jelenségek bukkantak elő a művészetekben, de a közérzetben is. És előbb utóbb ezek a jelenségek, ezek a tünetek, amik előbukkannak, megtalálják egymást. Ma este ezekről a dolgokról elég sokat beszélgettünk a koncert után, és hogy ez mennyire így van, erre koccintottunk is. Mert rádöbbentünk arra, hogy mi egy család vagyunk. Ez azt jelenti, hogy ma a világban teljesen más szempontok szerint kezdenek el, vagy jönnek létre találkozások, és alakulnak ki bizonyos szemléleti különbözőségek. Nem fajták szerint, nem osztályok, nem filozófiák szerint, hanem valami módon az időtlenség, ami a legősibb dolog a világon, tehát a mozdíthatatlanság, az állandóság minősége szerint, és szellemi szintek szerinti kapcsolatok jönnek létre, és ez a legfrissebb, amit erről pillanatnyilag azonosítani vagy mondani tudok.

Hadd utaljak arra, hogy a történelemtudomány, amely nem hatalmat szolgál, hanem megpróbálja a dolgokat a maguk valóságában azonosítani, lassan arra jut, hogy valamikor az ősidőkben egy egységes kultúra volt ezen a földön. És az a gyanúm, hogy azzal, hogy mi a világ legkülönbözőbb helyein született emberek azonos módon, egy azonos attitűddel kezdünk el művészkedni, és ennek az attitűdnek az a lényege, hogy szabadon zenélünk, a lehető legkevesebb kötöttséggel, miközben a zenéről szinte mindent tudnunk kell. A lelkünk, szellemi lényünk legmélyéről előjön ez az egységes kultúra, amit őrzünk magunkban és újra megszólal.

Nyilván vannak különbségek bizonyos karakterisztikus jegyek, mert hiszen más helyekről származunk és más kultúrákból, de pontosan ez a dologban az érdekes, hogy itt egy feloldódás indult, és ennek a mélyén egy olyan dimenzió bukkan fel, ami már az emberen túli. Vagy az embernél mélyebb.

Anthony Braxton:
A CD-kre gondol? Nagyon meglepődtem, hogy kaptam CD ajándékot olyan zenével, amit a nyolcvanas években játszottunk, köztük koncertekkel Szabados úrral. Ez a múltnak része. Szerencsésnek tartom magamat, hogy eljöhettem Európába és olyan emberekkel találkozhattam, mit Szabados úr és Vlagyimir. Tanulmányoztam a lemezeit még sokkal előbb, minthogy találkoztunk. Megvolt mind a Ganelin Trio zenéje.

Mindig közel éreztem magamat Oroszországhoz. Ezért nagyon meglepett ez az ajándék. Hazaviszem, élvezni fogom, és lemásolom, és küldök belőle ennek az embernek (Szabadosnak), és 10 000 dollárt fogok kérni érte! Ha ha ha – 10 000 eurót.

Azt szeretném kérdezni mindhármuktól, és bizonyára már a válasz is megvan, hogy mit jelent Önöknek, hogy itt Kanizsán találkoztak egymással, ezen a helyen.

Vladimir Tarasov:
Mindig a családról beszélünk itt, és tényleg igaz: a világ kicsi, a család kicsi, és most családunk része… Amikor Kanizsára jövök, tudják, Kanizsa két nagyon jó barátom nevével van összekötve, Nagy József és Bicskei Zoltán nevével, akit idén 20 éve, hogy megismertem. Aki a mi koncertünket és fesztiválunkat szervezi, amikor Újvidéken dolgozik, én 83-ban, Braxton 84-ben járt ott. Tehát nem a helyről van szó, hanem az emberekről, mert valóban egy család vagyunk. Ha Zoltán holnap más faluba költözik, akkor is eljövünk, és ugyanazt csináljuk.

És hogy folytassuk a családról … várjál, ne menj el.

Amikor játszunk zongorán, szaxofonon és dobokon, és mindenki kérdezi: emlékszel, amikor külföldön játszottunk, vagy Oroszországban, ami akkor kommunista ország volt… Miért választasz másik zenészt, esetleg egy másik basszusgitárost, mi is örömmel jönnénk, de nem éreztük úgy, hogy ez a zenész beleillene a családunkba. Az az igazság, hogy 280 millió emberből nem találtunk egyet sem. Ez az igazság számomra és a dobos számára is, akinek jazz és klasszikus képzése van. Azt mondom a tanítványaimnak, mert tanítok is, hogy a hang nagyon fontos, de éppen olyan fontos a szünet is két hang között, Van a világon több zenész is, akivel szeretnék játszani, de György és Anthony – arról álmodtam, hogy velük játszassak, a kollégáimmal, mert érzem a hangok között a levegőt, és nem csak hang van, hanem van valami benne is. Amikor hallottam Zoltántól a lehetőségről, hogy megvalósuljon az ötlet… higgyék el, nagyon örülök neki. Köszönöm.

Miért van az, hogy a mai hiteles zenék általában a jazz fesztiválokból szorulnak ki?

Szabados György:
Nem hiszem, hogy ez kiszorulás, abszolút szemléleti kérdés, hogy hol van a világ közepe, vagy hogy honnét nézzük a dolgokat, ez mindig relatív. Általában a köztudat valamilyen hivatalosság szemléletével ítélkezik és szemléli a dolgokat maga is. És ezért gondolja azt, hogy ezek a fesztiválok, amelyeket jazz fesztiválnak hívunk, ami egyébként nem pontos kifejezés erre, ami Kanizsán rendszeresen történik. Ezt kiszorulásnak vagy periférikus jelenségnek és helynek gondolja, holott ez sosem így volt. Mert amikor pl. Görögországban megszületett az a görög kultúra, ami az európai kultúránknak a fundamentuma, legalábbis így tekintik azok, akik ezzel foglalkoznak, az egy egészen kicsi hely volt, ahol olyan emberek éldegéltek egy adott pillanatban, akik egy olyan elementáris és több évezredre kiható kultúrát teremtettek meg, ami ugyan nem volt eredeti, mert keletről átvett szemléletmód alapján született, tehát a keleti vagy archaikus vagy tradicionális gondolkodást európaizálta, vagy inkább mediterranizálta, de abból született az európai kultúra. Itt mindig azt kell megnézni, hogy a genius loci, egy helynek a szelleme, mennyire kvalifikált, abban milyen szellemi minőség szunnyad, vagy bontakozik.  

Annyit még hozzátennék, hogy itt az, hogy jazz fesztivál, azért jó kifejezés, mert végeredményben a jazz jelenség, (csak jelenségeket tudok megpillantani a világban, mert a világban jelenségek vannak), a jazz jelenség egy nagyon fontos jelenség volt a 19-20. század fordulóján, mert valahonnan az ősidőkből, őskultúrából a feketék zenéje révén egy olyan életteret varázsoló hatást hozott a rögtönzés, az improvizativitás révén  – ez a lényege – a világ zenekultúrájába, ami aztán nemcsak zeneileg termékenyítette meg a gondolkodást, az egész civilizáció gondolkodását. Hanem egy felszabadító hatás volt és tudjuk, hogy a zene a legmélyebb hatóerő, mindennél mélyebb hatóerő.

Mindkettőjüket szeretném megkérdezni:  
Mit jelent Önöknek a magyar népzene gyökere, a magyar népzene, és mennyire érezték ezt a mai koncerten?

Anthony Braxton:
Amikor legelőször felfedeztem Szabados úr zenéjét, ami vonzott ehhez a zenéhez az volt, hogy mély kapcsolatot éreztem az ő munkája és Bartók Béla zenéje között, például, és a magyar népzenei hagyományhoz, ami mindig vonzott engem. Amikor fiatal voltam, sok időt töltöttem Bartók zenéjének tanulmányozásával, és nagyon érdekelt a népzene felhasználása a modern korban, de még inkább, hogy létezik Bartók zenéjében egy nagyon különös érzés/érzelem/lelki rezdülés, és Szabados úrnak is van a kompozícióiban és improvizációiban egy nagyon különös érzés, lelki rezdülés, és amikor alkalmam van Szabados úrral játszani, akkor az arra is alkalom, meg megtapasztaljam ezt az érzést, rezdülést és tanuljak belőle. Nagyon egyedi érzés és vibráció. Nagyon szép, de a szép szó nemigen közelíti meg, amit mondani akarok. Valami ekörül, valami a nagy orosz zenék körül. Nagyon különös érzés. Az én zenémről általában azt mondják, hogy nagyon hideg, nagyon józan. De egyébként nagyon érdekel a zene szellemisége, érzelmi dinamikája. És a remény dinamikája. És így kezdettől fogva, amikor először hallottam ennek az embernek a zenéjét, azt mondtam magamnak: O-la-la!

Sokat olvastam Önről közben, de soha nem hallottam Újvidék és Kanizsa között. De a lényeg, hogy sokat vitatkoztak Önről, néhány cikkben megsemmisítették. Dicsérték, hősként kezelték. Nagy ellentmondás. Amit egyébként kérdezni szeretnék: Idézek az egyik enciklopédiából, amit néhány napja olvastam. Ezt írja: Braxton éppen annyira zeneszerző mind újító és felhasznált – és ez a kulcsszó – matematikai összefüggéseket, diagramokat és formulákat mind a kompozíciói mind a játéka alapjául. Ez a Rough Guide, amit Angliában publikáltak néhány éve. De karrierje kezdetén, azt mondja, tanult harmóniát, komponálást és filozófiát. Életrajzának ez a része, és a cikkírónak ez az állítása ütközik vagy egyezik? Ez a kérdésem. De talán az okozta az ellentmondást, mert túlságosan intellektuális néhány kritikus, a kollégáim és a hallgatóság egy részének számára. Bocsánat, ez a kérdésem.

Anthony Braxton:
Hadd válaszolom meg a kérdést. Azt hiszem, a munkámat körbefogó bonyolultságok abból a problémából erednek, hogy afroamerikai vagyok ellentétben az általánosító afroamerikai meghatározással. Igen, nagyon érdekel a matematika és a filozófia is. Nagyon érdekel a spiritualitás. Egy “személy” akartam lenni, és innét indulva tanulni, mint bárki más.

De az engem körülvevő probléma éppen úgy származik az afroamerikai közösségből, mint a fehér amerikai és az európai közösségből: nehézségük van azzal, hogy a munkám alapján úgy tekintenek rám, mint aki ellentétben áll azzal az elképzeléssel, hogy egy afroamerikainak csak hip-hopot vagy ilyesmit kellene játszani. Azt hiszem, a modern kor elképzeléseinek része az a szemlélet, mely szerint Afrika soha nem adott semmit az emberiség intellektuális dinamizmusához; az afrikaiak inkább az érzelmekben nagyok, az európaiak nagyon intellektuálisak, de nincsenek érzelmeik az afrikaiakkal összehasonlítva.

Ezeket rasszista szempontoknak tartom, vagy torz szempontoknak, és az az érzésem, hogy a következő kor kihívása az lesz, hogy létrejöjjön egy olyan megértés az emberiségben, ami előre fog vinni minket. És a munkám is, például ha azt mondanám: “Neki a falnak, a k. anyját” – akkor mindenki azt mondaná: Braxton fekete. Braxton fekete.

Miért van az, ha trágár vagyok, vagy ha valami banális szempontot alkalmazok, akkor feketének néznek. Valójában pedig az afroamerikaiak olyanok, mint sok más ember. Sőt, azt mondanám: ennek a kornak az egyik komplexitása szerintem az, hogy még az afroamerikai közösség és vezetés is leredukálja azokat a paramétereket, amelyek megadják, hogy mit jelent a fekete. Manapság mélységes redukcionizmus van. És az én zeném éppen a közepében van. Miért? Mert kezdettől fogva, fiatalemberként sem tapasztaltam ellentétet Európával szemben, és mint ilyen, megpróbáltan tanulni mindenből, amit szeretek, minden zenéből, amit szeretek; ha szerettem, szerettem. Vindikáltam magamnak a jogot, mint bárki más, hogy szerethessem, amit szeretek és akkor próbáljam meg a legjobbat adni magamból.

De az volt a probléma az afroamerikai nacionalisták, vagy a középosztály, vagy akár a fehér amerikaiak, sőt néha az európai értelmiségi körök részéről, hogy nehéz olyan afroamerikait kezelni, aki magáévá tette az egyetemes értékeket. Mert nagyon kényelmesek a sztereotip elgondolások: blues és swing – blues és swing. Miénk a ritmus – miénk a ritmus. De nem a miénk a ritmus, mindenkinek van ritmusa. Bachnak is megvan a ritmusa. Webernnek is van ritmusa. 

Meg kell találnunk a módját, hogy megvizsgáljuk a kreativitás és információk gazdagságát, ami a bolygónkon létezik. Szerencsések vagyunk, hogy élhetünk. És amikor zenéről van szó, nagyon nehéz jó zenetanulónak lenni, ha nem tiszteljük az univerzalitást. Mert a zene mindenhonnan jön. A zene nem birtoka senkinek, senkinek nem birtoka a spiritualitás. És így a zeném sokféle probléma közepén áll. Túl intellektuális? Mit értenek az alatt, hogy túl intellektuális? Mindig szenvedéllyel közeledtem a zenémhez, szenvedéllyel a matematikához, az érzelmekhez, az improvizációhoz. És néha nem szenvedéllyel. A tanulás érdekel. És így jó céltáblája lettem a kritikának. Azt mondom, rendben van, folytassátok, kritizáljatok. Elfogadom a kritikát.

Amit kezdettől fogva szerettem volna, képességeimből a legjobbat kihozni, becsületes lenni, tanulni, mint mindenki más. Ez nem fekete, nem fehér, nem zöld, nem ázsiai.

Nem vagyok több mint akárki, akinek volt olyan szerencséje, hogy felfedezett valamit, amit szeret.


New Orleans ist nur der Anfang, da war nichts vorher, nichts von Wichtigkeit, und dieses Traditionssystem ist genau durchdacht! Können Sie bitte erklären, was sie damit meinen?

Anthony Braxton:
Zuerst einmal danke, für diese Frage. Meiner Meinung nach existierte in den vergangenen 2000 Jahren eine sehr kreative Musiktradition, was nicht immer verstanden wurde. Wenn ich an die großen europäischen Musikwerke denke, die Entwicklung von den griechischen Liedern bis zu den gregorianischen Liedern, von da zum Zeitalter der Moderne und zum Aufkommen der New Orleans Musik. Und ich hoffe, dass wir in Zukunft Rassenbegriffe und Politik von Themen der Musik trennen werden, weil Musik politische Dynamik übersteigt, Musik nationalistische Dynamik übersteigt – und so hoffe ich für die Zukunft auf einen holistischen Blickwinkel, der auf eine komplexe, vielfältige Wirklichkeit baut, sodass wir unseren Kindern die Schönheit des Lebens und die Bedeutung jeder Musik verständlich machen können. Musik ist keine Politik, Musik kann uns alle inspirieren unser Bestes zu tun. Und ich empfinde, dass wir heutzutage eine Verzerrung des Musikbegriffes erleben. Diese Verzerrung führt dazu, zu sagen: afrikanische Musik ist irgendwie wichtiger als der Rest der Welt; aber meiner Meinung nach, sind alle Musikarten wichtig.

Ich selbst halte mich für einen professionellen Schüler der Musik – und als Schüler steht es mir frei, mit dem Lernen fortzufahren, weil es noch so viele Gebiete der Musik gibt, worüber ich noch nichts gelernt habe. Und deshalb lautet meine Antwort auf Ihre Frage so, dass wir uns in einer Zeit der großen Manipulation befinden. Wie Sie wissen, haben die USA gerade beschlossen Krieg gegen den Irak zu führen, ohne die UNO hinzuzuziehen und jetzt haben wir große Probleme. Was mich betrifft, meine ich, dass der Gedanke, die New Orleans Musik sei der Weltkultur überlegen, ein Teil des amerikanischen Problems ist, Teil der Psychologie des Nationalismus; aber ich glaube, die New Orleans Musik verdankt die dynamischen Auswirkungen der Weltmusik, weil alle Musikarten miteinander verbunden sind.

Ich erzähle meinen Schülern, dass wir ohne die großen europäischen Musikwerke heute keine Tonalität hätten, keine miteinander zusammenhängendes Musiksystem. Wenn man Musik erlernt und entdeckt, besteht ein Teil der Herausforderung in der Entdeckung der zusammengesetzten Menschheit in der Universalität und dieses Wissen sollte uns demütig machen und nicht aggressiv. Um Ihre Frage zu beantworten: und deshalb glaube ich, wir leben in einer Zeit, die viele neue Möglichkeiten aufzeigt. Amerika hat einen großen Fehler gemacht.

Aber ich glaube weiterhin daran, dass es in der Zukunft positive Möglichkeiten geben wird, wenn wir in der Lage sind Menschen zusammen zu bringen und weiterhin Musik zu spielen, zum Beispiel habe ich viel dabei gelernt, als ich mit diesem großartigen Mann und diesem großartigen Mann zusammen gespielt habe. Und das ist keine amerikanische Sache. Amerika ist nur ein Teil der Welt und nicht die ganze Welt. Und das wäre meine Antwort auf Ihre Frage.

Herr Braxton, was für eine Herausforderung führt sie dazu, mit einer neuen Gruppe von Musikern zu spielen, so wie zu neuen Zusammenkünften, wie mit diesen beiden Herren hier, und dass ihre Kompositionen meistens nur so genannt werden: Kompositions Nr. so und so. Wenn es eine besondere Geschichte davon gibt, was das lange Stück betrifft, dass wir hier heute Abend gehört haben und was hier den größten Teil des Konzertes ausgemacht hat, die größte Motivation für das heutige Konzert darstellte, so erzählen Sie uns doch bitte etwas darüber.

Anthony Braxton:
OK, zum ersten Teil Ihrer Frage würde ich folgendes sagen: in den vergangenen 35 Jahren habe ich daran gearbeitet, ein Musiksystem aufzubauen, ein System, das die Vorbilder widerspiegelt, von denen ich gelernt habe – und ich fühle mich glücklich und dankbar, weil ich fähig war, zu entdecken, was ich in meinem Leben tun wollte. Gleichzeitig habe ich es immer für wichtig gehalten, von meiner Musik Abstand zu nehmen und Musik von anderen zu spielen, damit ich weiterhin lernen konnte. Ich bin nur ein professioneller Schüler der Musik, kein Meister. Ich bin ein glücklicher Schüler, dazu gehört, dass ich das große Glück hatte, diese Männer hier zu treffen und kennen zu lernen, weil ich, als ich Herrn Szabados Musik spielte mich verändern musste. Es ist nicht Braxton, ich muss versuchen, das bestmögliche zu geben, damit ich seine Musik richtig spiele. Das ist eine andere Art Herausforderung. Deshalb schätze ich die Freunde so sehr, die ich in Europa kennenlernte und die Musiker, mit denen ich gespielt habe.

Und dazu noch dies: ich danke den Europäern von ganzem Herzen. Ohne Europa hätte ich keine Musikerkarriere gemacht, weil es in Amerika keine Arbeit gab. Das ist sehr interessant – Leben ist interessant und komplex. Ich komme aus Chicago, aber als ich diese Männer hier fand, hatte ich gleich das Gefühl: Ah! meine Brüder! Und andererseits versuche ich ein Musiksystem zu entwickeln, dass mein Interesse wiederspiegelt. Ich versuche, dass im Geist von John Coltrane, Karl Heinz Stockhausen, John Cage, Ornette Coleman, Hildegard von Bingen und Johann Sebastian Bach zu tun.

Weil es gefährlich ist, nur die eigene Musik zu spielen versuche ich gleichzeitig aus meiner Musik herauszutreten und manchmal ein Standardrepertoire zu spielen: ein bisschen Bach, mit Vladimir, der ein großer Musiker ist, zu arbeiten und diese sehr schwierige Musik von Herrn Szabados zu spielen.

Er ist einfach unmöglich. Er lässt uns sehr hart arbeiten – und ich liebe es.

Was hat diese drei Stücke und diese drei Personen die aus verschiedenen Geisteshaltungen kommen, heute Abend in der Musik verbunden?

György Szabados:
Es gibt eine Erfahrung in meinem Leben – und ich denke, die Menschen früher haben dieselben Erfahrungen gemacht, sie haben genau so gefühlt dass an unterschiedlichen Orten in der Welt, zur gleichen Zeit in der Kunst und im Gemeinwesen fast identische Phänomene auftauchen. Und diese Phänomene, diese gleichen Erscheinungen, die da auftreten, treffen aufeinander. Heute Abend nach dem Konzert haben wir ziemlich viel über diese Dinge gesprochen, dass es tatsächlich so ist und darauf haben wir angestoßen. Es wurde uns bewusst, dass wir eine Familie sind. Das bedeutet, dass heute Zusammenkünfte auf der ganzen Welt nach ganz anderen Kriterien zustande kommen, so, wie sich auch gewisse Unterschiede in den Anschauungen auf andere Weise herausformen. Es geht nicht nach Rassen, Klassen oder gar Philosophien, sondern nach Zeitlosigkeit, die die archaischste Sache der Welt ist, um die Qualität der Beständigkeit. Beziehungen entstehen auf Grund geistiger Ebenen. Das ist das aktuellste, was ich darüber im Augenblick sagen kann.

Ich möchte darauf hinweisen, dass die Geschichtswissenschaft, die nicht irgendeinem Machtinteresse dient, sondern versucht, die Dinge in ihrer Wirklichkeit zu erkennen, allmählich zu der Erkenntnis kommt, dass einst, in uralten Zeiten eine einheitliche Kultur auf dieser Erde existierte. Und ich vermute, dass wir Menschen, die an den verschiedensten Orten der Welt geboren wurden, damit anfangen, auf die gleiche Weise, mit der gleichen Geisteshaltung Kunst zu schaffen – und das Wesentliche an dieser Haltung ist, dass wir frei musizieren, mit möglichst wenig Anbindungen – während wir aber über Musik alles wissen müssen. Diese einheitliche Kultur kommt aus der Tiefe unserer Seele, unseres geistigen Wesens hervor, die wir in uns finden, und beginnt erneut zu sprechen. Sicherlich gibt es Unterschiede in gewissen charakteristischen Ausprägungen, da wir von verschiedenen Orten und aus unterschiedlichen Kulturen stammen – aber das Interessante an diesem Geschehen ist, dass hier eine Verschmelzung begonnen hat und aus ihrer Tiefe taucht eine Dimension auf, die schon übermenschlich oder tiefgründiger als der Mensch selber ist.

Anthony Braxton:
Meinen Sie die CDs? Ich war sehr überrascht darüber, diese CDs als Geschenk bekommen zu haben. Sie enthalten Musik, die wir in der 1980er Jahren gespielt haben, einschließlich einiger Konzerte mit Herrn Szabados. Sie sind Teil der Vergangenheit. Ich bin sehr glücklich, dass ich nach Europa kommen konnte und Menschen wie Herrn Szabados und Vladimir treffen konnte. Ich habe seine Platten studiert, lange, bevor ich ihn getroffen habe. Ich besitze alle „Ganelin Trio“ Musik. Russland habe ich mich immer nahe gefühlt. Und ich war angenehm überrascht ein solches Geschenk zu bekommen. Ich nehme es mit nach Hause, werde es genießen und kopieren und schicke eine Kopie davon an diesen Mann (= Szabados) und verrechne ihm 10.000 $. Ha ha ha. 10.000 € dafür.

Ich möchte Sie alle Fragen – und vielleicht haben sie ja schon die Antwort parat: was es für sie bedeutet sich in Kanizsa, an diesem Ort zu treffen.

Vladimir Tarasov:
wir sprechen hier immer von Familie – und es ist wahr: die Welt ist klein, die Familie ist klein, und jetzt ist sie Teil unserer Familie… Wenn ich nach Kanizsa, und sie wissen – Kanizsa bedeutet für mich die Namen von meinen sehr guten Freunden: Josef Nadj und Zoltán Bicskei, die ich seit 20 Jahren kenne. Er organisierte unser Konzert und das Festival, als er in Novi Sad arbeitete. Und die Zeit war ziemlich die gleiche. Ich war 1983 da und Braxton 1984. Also, es ist nicht der Ort, es sind die Leute, eine richtige Familie eben. Wenn Zoltán morgen in ein anderes Dorf zieht, werden alle kommen und dasselbe machen. Mach dir darüber keine Sorgen. Das ist wahr, das ist wahr – rufen wir Ihnen zu.

Anthony Braxton:
Aber es ist wichtig, weil die Familie nicht nur durch die Musik besteht.

Vladimir Tarasov:

Und dann weiter, über die Familie hinaus…. Ganelin Trio … halt, geh nicht weg.
Wenn wir jetzt Klavier, Altsaxophon, Perkussion spielen – und alle fragen uns: erinnerst du dich, als wir im Ausland oder in Russland spielten, damals wurde das Land noch Sowjetunion genannt…. Warum willst du, warum wolltest du andere Musiker nehmen, einen Bassisten, wir hätten es mit Freude getan, aber wir haben keinen Bassisten finden können, der in unserer Familie hinein passen würde. Das ist die Wahrheit: von 280 Millionen Menschen konnten wir keinen finden. Es ist wahr, für mich, für ein Trommler, die eine doppelte Ausbildung hatte: Jazz und klassische Ausbildung. Ich erzähle meinen Schülern, denn ich unterrichte auch, dass der Klang sehr wichtig ist, aber genauso wichtig ist die Stille zwischen zwei Tönen. Es gibt mehrere Musiker auf der Welt, mit denen ich spielen möchte und György und Anthony – das war mein Traum, mit Ihnen, mit meinen Kollegen zu spielen, weil ich bei ihnen die Luft zwischen den Klängen fühle – es ist nicht nur Klang, da ist noch etwas darinnen. Als ich von Zoltán von der Möglichkeit hörte, die Idee mit dem Trio zu verwirklichen. Glaubt mir, ich war sehr glücklich. Danke!

Frage an György Szabados:
Warum werden die authentischen Musikstücke von heutzutage aus den Jazzfestivals hinaus gedrängt?

György Szabados:
Ich glaube nicht, dass es sich um eine Verdrängung handelt. Es ist eine Frage des Blickwinkels, wo sich der Nabel der Welt befindet, oder von welchem Standpunkt aus wird die Sache betrachten: das ist immer relativ. Im Allgemeinen beurteilt und betrachtet das durchschnittliche Bewusstsein alles durch die Augen von Autoritäten. Und darum meint es, dass bei diesen Festivals, die wir Jazz Festival nennen – was übrigens kein guter Ausdruck dafür ist, was in Kanizsa regelmäßig stattfindet – ein hinausdrängen zu finden ist, oder dass es sich um eine periphere Erscheinung handelt, dabei ist das nie so gewesen. Nehme als Beispiel Griechenland: es war ein ganz kleiner Ort, wo die griechische Kultur geboren wurde, die immerhin das Fundament unserer europäischen Kultur darstellt, jedenfalls meinen dies diejenigen, die sich damit beschäftigen; wo in einem gegebenen Augenblick solche Menschen lebten, die eine solch elementare Kultur geschaffen haben, die sich über Jahrtausende auswirkte. Diese Kultur war zwar keine originale, weil sie aus einer vom Orient übernommenen Sichtweise geboren wurde; d.h. eine orientalische oder archaische oder traditionelle Denkweise wurde europäisiert, oder besser noch mediterranisiert – aber daraus entstand die europäische Kultur. Dabei muss man jedoch immer mit untersuchen, wie der „genius loci“, der Geist des Ortes ist, welche geistige Qualität in ihm schlummert, oder gerade dabei ist, sich zu entfalten.

Ich möchte noch hinzufügen, dass hier der Ausdruck „Jazz Festival“ deshalb zutrifft, weil das Phänomen „Jazz“ an der Wende des 19. zum 20. Jahrhundert sehr wichtig war. (Ich kann in der Welt nur Phänomene entdecken, weil in der Welt Phänomene existieren) Weil Jazz aus den Urzeiten, aus der Ur-Kultur, dank der Musik der Schwarzen einen Lebensraum hervorzaubernde Wirkung in die Musikkultur der Welt hineinkatapultierte, und das durch die Improvisativität – das ist nämlich sein Grundwesen, und hat somit das Denken, das Denken der ganzen Zivilisation befruchtet, nicht nur im Musikbereich. Das hatte eine befreiende Wirkung, und wir wissen, dass Musik die tiefste Wirkungskraft besitzt, tiefer als alles andere.

Ich möchte euch beiden eine Frage stellen:

Was bedeuten für euch die Wurzeln der ungarischen Volksmusik, die ungarische Volksmusik – und in wieweit habt ihr diese im heutigen Konzert wahrgenommen?

Anthony Braxton:
Als ich das erste Mal die Musik von Herrn Szabados entdeckt habe, war die tiefe Verbindung zwischen seinem Werk und der Musik von Béla Bartók bzw. der ungarischen Volksmusiktradition, die mich selbst auch immer angezogen hat, dass, was mich zu seiner Musik hinzog. Als junger Mann habe ich viel Zeit mit dem Studium von Bartók Musik verbracht und war sehr an der Einführung von Volksmusik in die moderne Zeit interessiert; aber mehr noch: in Bartók Musik und in der von Herrn Szabados gibt es eine besondere Art des Fühlens, in seinen Kompositionen und Improvisationen – und als ich nun die Gelegenheit hatte mit Herrn Szabados zu spielen, erhielt ich die Gelegenheit, dieses Gefühl selbst zu erfahren und daraus zu lernen. Es ist ein einmaliges Gefühl und eine besondere Vibration, es ist sehr schön, aber das Wort „schön“ enthält nicht annähernd das, was ich sagen möchte, aber etwas in diese Richtung, etwas wie in der großartigen russischen Musik. Ein sehr besonderes Gefühl. Man sagt von meiner Musik, dass sie sehr kalt und vernunftbetont sei. Aber eigentlich bin ich an der Spiritualität der Musik, an der emotionalen Dynamik der Musik sehr interessiert. An der Dynamik der Hoffnung. Und deshalb habe ich, als ich das erste Mal die Musik von diesem Mann gehört habe, seit dem Anfang zu mir gesagt: Oh la-la!

Eigentlich habe ich inzwischen viel über Sie gelesen, aber haben Sie nie zwischen Novi Sad und Kanizsa gehört. Die Sache ist die, dass über Sie viel gestritten wurde, manche Artikel über Sie waren vernichtend. Sie wurden auch gelobt und wie ein Held behandelt. Eine große Kontroverse.

Eigentlich was ich fragen möchte: ich zitiere aus einer Enzyklopädie, die ich vor einigen Tagen gelesen habe: „Braxton ist sowohl ein Komponist als auch ein Erneuerer und er hat – das ist mein Schlüsselwort – mathematische Zusammenhänge, Diagramme und Formeln als Grundlage für seine Kompositionen und sein Spiel eingesetzt. Das wurde im “Rough Guide“ vor einigen Jahren in England veröffentlicht. Aber der Artikel besagt, dass Sie am Anfang ihrer Laufbahn Harmonie, Komposition und Philosophie studiert haben. Sind diese Teile ihrer Biografie und die Aussage des Autors in diesem Artikel gegensätzlich oder im Einklang miteinander? Das ist nun meine Frage. Weil das vielleicht die Ursache der Kontoverse ist, weil Sie einigen Kritikern, meinen Kollegen zu intellektuell vorkommen – und für manche im Publikum auch. Entschuldigung, das ist meine Frage.

Anthony Braxton:
Gut, ich will ihre Frage beantworten. Ich glaube, die Verwicklungen um mein Werk herum, rühren daher, dass ich ein Afro-Amerikaner bin – gegenüber einem „professionellen“ Afro-Amerikaner. Ja, ich interessiere mich für Mathematik, mich interessiert Philosophie und mich interessiert Spiritualität. Ich wollte eine Persönlichkeit sein und als solche dazulernen wie alle anderen. Aber das Problem, dass mich betrifft, das sowohl aus der afroamerikanischen Gesellschaft, als auch aus der „weißen“ amerikanischen und der europäischen Gesellschaft kommt ist die Schwierigkeit, eine Person wie mich auf der Grundlage meines Werkes zu betrachten im Gegensatz zu solchen Vorstellungen wie: oh, du bist ein Afro-Amerikaner, also solltest du nur Hip-Hop oder ähnliches spielen. Ich glaube, die Ursache dieser Vorstellungen in der modernen Zeit ist die Meinung, dass Afrika nie etwas zur intellektuellen Dynamik der Menschheit beigetragen hat, eher haben Afrikaner sehr viel Gefühl.

Und auf der anderen Seite, die Vorstellung, dass Europäer sehr intellektuell sind aber wenig Gefühle haben im Vergleich mit Afrikanern.

Ich betrachte diese Ansichten als rassistisch und verzerrt und ich glaube, die Herausforderung für die Zukunft wird sein, dass eine Verständigung in der Menschheit zustande gebracht wird, die uns erlaubt zusammen vorwärts zu kommen. Und zu meiner Arbeit, wenn ich zum Beispiel sagen würde: “auf, gegen die Wand, Mother fucker“ – dann würden alle sagen: Braxton ist schwarz. Er ist wirklich schwarz.

Warum ist es so, dass ich als Schwarzer betrachtet werde, wenn ich ein stereotype Anschauung wähle oder vulgär bin? Eigentlich sind jedoch Afro-Amerikaner genauso, wie viele andere Menschen. Ich würde sogar so weit gehen und sagen: eine der Schwierigkeiten dieses Zeitalters besteht darin, dass selbst die afroamerikanische Gesellschaft und ihre Anführer die Parameter reduziert haben, wie schwarz definiert wird. Heutzutage findet ein starker Reduktionismus statt. Und meine Musik ist da genau in der Mitte. Warum? Weil ich als junger Mann, von Beginn an keinen Gegensatz zu Europa empfunden habe und deshalb versucht habe, von allem zu lernen, was ich gerne mag, von jeder Musik, die ich liebe. Wenn ich etwas gut fand, liebte ich es. Ich wollte wie alle anderen Menschen das Recht haben, zu lieben, was ich lieben wollte und dabei mein Bestes geben.

Aber das Problem entstand durch die afroamerikanische Nationalisten, oder sogar von der Mittelklasse, wie auch von „weißen“, amerikanischen und in gewissen Situationen auch von europäischen Intellektuellen Kreisen: es war für sie sehr schwierig, mit einem Afro-Amerikaner umzugehen, der sich universelle Werte angeeignet hatte. Weil es sehr bequem ist, solche stereotypischen Gedanken zu haben: Blues und Swing, Blues und Swing. Wir haben den Rhythmus – wir besitzen den Rhythmus! Der Rhythmus aber gehört uns nicht, alle besitzen den Rhythmus. Bach hat auch Rhythmus, Webern auch.

Wir müssen einen neuen Zugang finden, um den Reichtum an Kreativität und Informationen zu erfassen, den wir auf unserem Planeten finden. Wir haben Glück, leben zu dürfen. Und wenn es um Musik geht, ist es sehr schwierig, ein guter Schüler der Musik zu sein, wenn man die Universalität nicht respektiert. Weil Musik aus jeder Richtung kommt. Niemand kann Musik besitzen, niemand besitzt Spiritualität. Und so steht mein Werk inmitten all diese verschiedenen Probleme. Ist es zu intellektuell? Was meinen Sie damit, wenn Sie das intellektuell nennen? Ich habe mich immer mit Leidenschaft an meine Musik gemacht, ich empfand Leidenschaft für die Mathematik, Leidenschaft für Gefühle, Leidenschaft für Improvisation. Und manchmal keine Leidenschaft. Ich interessiere mich fürs Lernen.

Und so wurde ich oft eine Zielscheibe für Kritik – und ich sage, das ist in Ordnung, macht weiter so, kritisiert mich. Ich akzeptiere Kritik. Was ich von Anfang an tun wollte, war: mein Bestes geben, ehrlich zu bleiben und zu lernen versuchen, wie alle anderen. Es spielt keine Rolle, ob schwarz oder weiß oder grün, oder Asiate. Ich hatte das Glück, etwas zu entdecken, dass ich lieben konnte.