Online: JazzMa
Online: Magyar idők
Tóth Ida: Játék a madaraknak
Sajátos jelenség, hogy Bácskában akár filmről, akár képzőművészetről vagy irodalomról van szó, a lírai attitűd meghatározó. Talán az Alföld szelleme teszi. Bicskei Zoltán délvidéki grafikus, filmrendező nyilatkozta ezt lapunknak korábban, s ha nem láttuk volna tavaly az Álom hava című történelmi moziját, most A szív sorsa című könyvét kézbe véve is megbizonyosodhatunk állításának igazáról. A kötet alcíme ennél már szűkszavúbb nem lehet: A jazz és mi.
A mi jelenti a vajdasági közösséget, jelenti Dormán László jazzkrónikást is, akinek szívbe markoló koncertfotói illusztrálják a kiadványt, s akinek legendás rádióműsorain zeneszerető nemzedékek nőttek fel. Hangja azonban elszállt az éterbe… Őt megidézve döntött úgy Bicskei Zoltán, hogy összegereblyézi az elmúlt negyven évben megjelent rajzait, írásait a jazzről. „Végigolvasva az első, 19 évesen írt öneszmélő dadogástól a későbbi, egyre fogyatkozó történésekig úgy tűnt, hogy közben valami lényeges történt.
Magam sem tudom, miért volt e pusztaság déli részén oly nagy hatása a jazznek, a szikkadó földeken a várhatónál is nagyobb szomjuk e forró zenéknek.” Tiszta lírát és szent (őrült?) lobogást talál az olvasó A szív sorsában, mely azt sugallja, hogy az átütő erejű zene maga volt a szabadság a 70-80-as évek Jugoszláviájában.
Sablonos besorolás a könnyű- és a komolyzene közé helyezni, a kettő ötvözetének tartani és ez alapján minősíteni a jazzt. A zenekarvezető Duke Ellington, a „Herceg” (becenevét még gyerekkorából hozta, rendkívül pedáns és arisztokratikus viselkedésmódját komornyik apjától örökölhette) a zenében mindenféle kategorizálást, besorolást tévedésnek tartott, csak jó és rossz muzsikát ismert.
A jazz lényege az előadásmódban, a hangzásban van. Ráadásul a népzene is beépült a jazzbe – a legnagyobb fekete muzsikusok tudatosan kutattak az afrikai zene mélyebb gyökerei után, amíg fellelték, hogy honnan fakad az ösztönös muzsikálás melegsége, közvetlensége. Napjaink jazzmuzsikájában már ezért a melegségért is küzdeni kell, véli Bicskei Zoltán. Lezárult egy nagy korszak, a zene hangjait pedig mégoly lírai szavakkal is nehéz feleleveníteni.
A rajz azonban visszaadhatja azt, ami a szónak lehetetlen. Az érzékletes, kifejező grafika minden fotónál elevenebben mutatja be a zenét. Bicskei portréiból zene szól. Archie Shepp csupa erő és lüktetés. Peter Kowald eggyé válik bőgőjével, társa, Charles Gayle sem evilági figura: „Reggelente először a madaraknak játszom” – mesélte barátainak, és jobbára az utcán szaxofonozott, néha ott is aludt.
Bicskei Zoltán