Online: JazzMa
Online: Magyar idők

Tóth Ida: Játék a madaraknak

Sajátos jelenség, hogy Bácskában akár filmről, akár képzőművészetről vagy irodalomról van szó, a lírai attitűd meghatározó. Talán az Alföld szelleme teszi. Bicskei Zoltán délvidéki grafikus, filmrendező nyilatkozta ezt lapunknak korábban, s ha nem láttuk volna tavaly az Álom hava című történelmi moziját, most A szív sorsa című könyvét kézbe véve is megbizonyosodhatunk állításának igazáról. A kötet alcíme ennél már szűkszavúbb nem lehet: A jazz és mi.

A mi jelenti a vajdasági közösséget, jelenti Dormán László jazz­krónikást is, akinek szívbe markoló koncertfotói illusztrálják a kiadványt, s akinek legendás rádióműsorain zeneszerető nemzedékek nőttek fel. Hangja azonban elszállt az éterbe… Őt megidézve döntött úgy Bicskei Zoltán, hogy összegereblyézi az elmúlt negyven évben megjelent rajzait, írásait a jazzről. „Végigolvasva az első, 19 évesen írt öneszmélő dadogástól a későbbi, egyre fogyatkozó történésekig úgy tűnt, hogy közben valami lényeges történt.

Magam sem tudom, miért volt e pusztaság déli részén oly nagy hatása a jazznek, a szikkadó földeken a várhatónál is nagyobb szomjuk e forró zenéknek.” Tiszta lírát és szent (őrült?) lobogást talál az olvasó A szív sorsában, mely azt sugallja, hogy az átütő erejű zene maga volt a szabadság a 70-80-as évek Jugoszláviájában.

Sablonos besorolás a könnyű- és a komolyzene közé helyezni, a kettő ötvözetének tartani és ez alapján minősíteni a jazzt. A zenekarvezető Duke Ellington, a „Herceg” (becenevét még gyerekkorából hozta, rendkívül pedáns és arisztokratikus viselkedésmódját komornyik apjától örökölhette) a zenében mindenféle kategorizálást, besorolást tévedésnek tartott, csak jó és rossz muzsikát ismert.

A jazz lényege az előadásmódban, a hangzásban van. Ráadásul a népzene is beépült a jazzbe – a legnagyobb fekete muzsikusok tudatosan kutattak az afrikai zene mélyebb gyökerei után, amíg fellelték, hogy honnan fakad az ösztönös muzsikálás melegsége, közvetlensége. Napjaink jazzmuzsikájában már ezért a melegségért is küzdeni kell, véli Bicskei Zoltán. Lezárult egy nagy korszak, a zene hangjait pedig mégoly lírai szavakkal is nehéz feleleveníteni.

A rajz azonban visszaadhatja azt, ami a szónak lehetetlen. Az érzékletes, kifejező grafika minden fotónál elevenebben mutatja be a zenét. Bicskei portréiból zene szól. Archie Shepp csupa erő és lüktetés. Peter Kowald eggyé válik bőgőjével, társa, Charles Gayle sem evilági figura: „Reggelente először a madaraknak játszom” – mesélte barátainak, és jobbára az utcán szaxofonozott, néha ott is aludt.

Bicskei Zoltán

A másik fenegyerek, Roscoe Mitchell portréja valóságosan ijesztő: a szaxofonos előremeredő szemmel, befelé figyelve fúj, a jazzimádó grafikus észreveszi játékában a „dzsungelhangszínt”, amely a mélységből suttog és nyersen kiált. Ezekből az eredeti figurákból árad az őserő, akárcsak Bicskei grafikáiból. Kiállítás után kiáltanak a Dormán László-fotókkal párosított rajzok – egy jazzklubban, jó zene mellett…

Eközben A szív sorsa zenetörténet; a szerző megemlékezik az Újvidéki Jazznapok sztárjairól, Szabados György elfelejtett énekéről, Dresch Mihály örömzenéjéről, Jeanne Lee néger költő és énekesnő fellépéséről Belgrádban, és hallgatva őt azon tűnődik, milyen fontos az ember számára a dal, amikor „az erős érzelmi feszültségeket, nagy sorscsapásokat énekké – angyali anyaggá – formálva megpróbálja legyőzni, elviselhetővé tenni a fájdalmakat”. Aztán végiggondolja, hogyan énekel századunk embere.

„A fehér civilizációé lassan sehogy. Minél inkább távolodunk a civilizáció életmódjától, az ember annál inkább visszanyeri a hangját. Ami máig is él a jazzből, az a teremtés nagy és szabad ölelése: a rögtönzés eszközével végigjárt mélység és magasság.”

(Bicskei Zoltán: A szív sorsa. A jazz és mi. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2018, 190 oldal. Ármegjelölés nélkül)