A romtemplomba érkezik a rejtélyes titkokat őrző Öreg táltos, és vele a rettegésben élő, finom idegzetű Lánya is. Az Öreg pár mondattal világokat nyit. Vetni való magok szétosztásával próbálja új életre indítani – és egyben tartani – a társaságot, de e tette is csak a megosztó erőket hívja elő a magukkalsem békélő emberekből.
Rövid időre egy másik, énekes táltos érkezik a tűz mellé. Keserű és kiábrándult, rég feladta önnön feladatát. Vadul kopogó facimbalmának szárnyalása mégis mindenkiben megmozgatja a lelket.
Egy-egy gyötrő pillanatban a szereplőknek pont e furcsa, boltozat nélküli templomrom villant új lehetőségeket.
Az önmagával is kíméletlen Sántában érik meg elsőként egy új szerep: mindenáron apa lenni, fellelni az elveszett gyermekét. Korábbi vágyait odahagyva megszállottsággal indul fia felé. A Deák, közösségépítő feladata természetét nemismervén, béna lélekkel évődik, – szellemi éretlensége okán – egyre mélyebb tanácstalanságban. Pusztulása kivédhetetlen.
A történet menetét nemcsak a szereplők múltjainak villanásai, de a befelé révülő Deák három látomása is megszakítja. Elsőként Mátyás király jelenése, ki sikeres földi uralmát a Mennyekben immár kudarcként fájlalja s a szív művelését, egy új boltozat építését tartaná követendőnek.
Másodikként László király, aki országa elleni árulásának tartja, hogy uralma alatt a lélek tisztaságát tartva elsőbbnek elhanyagolta a földi uralkodást.
Harmadikként Attila király jelenik meg, aki az arché elfeledett ősi egységét mutatja föl az újidők tükrében. A távlatos idők nagy folyamát rajzolja föl reményként.
A filmben többször utalnak egy Csodabaltára. A film végén kiderül, hogy az Öreg táltos rejtegeti.  Őseitől kapott feladatának egyike a balta továbbadása, de sem erre, sem a Lánya őrzésére nem talál megfelelőt maga körül. Halála közeledtével a baltát mégis a legszellemiesebbre, a Deákra bízza. De a balta csodája nem mutatkozik, ehhez az emberi méltóság, igaz tettek kellenének. A Csodabalta, mint remény és lehetőség vonul végig a filmen. Tett és hit formálódik a kiürült, új életet, új civilizációt követelő pusztaságban, de a megvalósulása itt, az boltozat nélküli Aracs pusztatemplomban, a sérült emberek gyengeségén elbukik.
Az önmagukat a kimerülésig és a másik megsemmisítésén át kereső, állandóan vívódó szereplők, a magába mélyedő Deák kivételével, elindulnak vélt céljaik felé. A réten elsőként az Öreget öli meg kapzsiságában, a „véletlen” segedelmével a Félszemű. Megerőszakolja annak Lányát, majd további magokat keresve visszatér a romhoz ahol dühödt sértettségében, sebzett ösztönnel végez a gondolataiban keresgélő Deákkal is. A Deák utolsó látomásában nevelőapja, az egykori aracsi pap jelenik meg, aki az Öreg táltos sugallatát erősítve, a végső nyugalomba segíti a Deák lelkét. A teljesen magára maradt, félelmében szinte félholttá vált Lány az, aki eltemeti a holtakat és magához veszi a Csodabaltát.
A film zárórészében a vakító, nyári Sóskopó szikes pusztaságán vánszorog a teljesen összeomlott. Félszemű, árva kóróként sodorja kiürült lelkét a szél. A fölvérzett, rátelepülő mocskosság terhe alatt, öntudatlan a megváltó halált keresi. Találkozása a Lánnyal és a Sánta meglelt fiával lesz mindannyiuk megmérettetése. A legtöbbet szenvedett Lány áldozathozatala, az újrainduló élet természetes egyszerűdége, és a fiatal fiú nagyvonalúsága lesz átváltozásuk, illetve a jövő záloga. Egy mégis megújuló életé a végtelen sík óriásinak tűnő boltozata alatt. A pusztai kórók Életfája mellett.

Rendező: Bicskei Zoltán
Forgatókönyvíró: Bicskei Zoltán
Dramaturg: Fonyódi Tibor
Operatőr: Jovan Milinov

Szereplők: Szilágyi Nándor, Kovács Frigyes, Tóth Anita, Barkó György, Horváth Csaba, Mercs János, Székely B. Miklós, Dánielfy Zsolt

  tovább...