Raul da Gama: Grencsó Open Collective with Rudi Mahall (www.jazzdagama.com)
Amióta csak az eszemet tudom, Magyarország mágikus forrása a kortárs improvizált zenének. Ez a zene a közismert undergroundban erjedt a szovjet időkben, és szerencsétlen módon, a zenészek közül sokaknak – briliáns férfiak (és nők) – nem sikerült kijuttatni Magyarországról a zenéjüket Európába, és még kevésbé az óceánon túlra, Amerikába. Legalábbis a magyar zene nagyhírű világa jól őrzött titok maradt Liszt Ferenc, majd Bartók Béla és Kodály Zoltán után. A hagyományos népzene még kijutott valameddig Bartókig, de a zene a sztálinista időkben – a második világháborútól a berlini fal leomlásáig – jórészt elnyomott maradt. De hála, ennek vége. A magyar Budapest Music Center kitartóan gyarapítja gyönyörű kivitelezésű lemezekkel művészeti kiadványainak katalógusát és saját repertoárját, és nem mellékes, hogy mindezt a magyar Nemzeti Kulturális Alap támogatásával.
És ha már a BMC ennyire kitartó a repertoárjának bővítésében és konzerválásában, zenei nagyágyúk, mint Grencsó István, a szürke eminenciás, hasonlóképpen kitartóan igyekeznek válaszolni a múzsának, különböző felállásokban és váltakozó zenekarokkal alkotva zenét. Grencsó Istvánnak ez a 2015-ös felvétele, a Rétegzene (Marginal Music) egyszerűen egy mélységesen szép lemez. A címe azt sugallhatja, hogy ez a zene valami mellékes dolog. Pedig bármi lehet, csak nem az, és igényli, hogy a jelen szövegösszefüggésben hallgassuk. A művek sokkal többek annál, amit marginálisnak nevezhetnénk: valójában inkább misztikusak, és elég mágikusak. Ügyesen kigondoltak és előadottak; elbűvölőek és figyelemreméltó szintjét mutatják az összjátéknak, ami megmutatkozik a fúvósok remek hangzásában, a díszítések módjában, vagy akár az ujjak játékában és a dinamikában. Minden egyes darab – a nagyon rövidektől a hosszabbakig – briliánsan, élettelien szól. Briliánsak az ösztönösség, a modern virtuozitás értelmében, legyen szó akár erőteljességről, artikulációról vagy a dinamika váltogatásáról.
Grencsó István a megélt és álmodott dolgok rapszodikus felidézésével alkot, kezdeményez, aztán Rudi Mahall hozzáteszi a találékonyságát, ezeket a finoman expresszív központi díszítő elemeket keretezi a két bőgős, akik folyamatosan ritmikus energiát termelnek és árasztanak szét nagy összhangban. A zongorista Pozsár Máté, a nagybőgősök, Benkő Róbert és Hock Ernő a dobos Miklós Szilveszter időtlen energiájával támogatva együtt varázsolják elő a ritmusszekció magnetikus erejét, amivel a zene figyelemreméltó kamarazene jelleget kap. A zenészek komoly sikert érnek el ezekkel a tökéletesen improvizált darabokkal, amelyekre hatást gyakorol a jazz és a blues kifejezésmódja is. Az eleven, közvetlen hangzást egy magyar vers is kíséri, amit feltétlenül el kell olvasni ahhoz, hogy a zene misztikája megfejthető legyen.
Tudtam volna értékelni egy több részletet tartalmazó kísérő füzetet, különösen a zenészek életrajzaival, akiket frissen kell bemutatni a nyugati rajongóknak, és higgyék el nekem, ezekkel a kitűnő zenészekkel kapcsolatban érdemes sok mindent megtudni és megtanulni.
Fordítás: Németh Zsolt
