Városi és ’Homoki’ zene – Rudi Mahall és Grencsó István Rétegzene című CD-je

Mathias Bäumel

Országaik legcsillogóbb és legnagyobb kifejezőerővel rendelkező fafúvósai közül találnak itt ketten egymásra, a német Rudi Mahall és a magyar Grencsó István – és mit játszanak? Egy meglehetősen erőteljes, ugyanakkor mégis fölöttébb lírai, atmoszférikus zenét. Mint tudott, mindketten különböző free jazz kultúrkörökből érkeznek. Mahallt markánsan meghatározza a berlini nagyvárosi jazz légköre, olyan zenekarokban vált ismertté, mint a Rote Bereich, Günter Adler vagy az Enttäuschung, aztán közös munkája Aki Takase-val, és mindenekelőtt közreműködése a Monk’s Casino projektben, ahol Thelonious Monk szerzeményeit játszották egészen egyedülálló módon. Mahall szuverén kapcsolatot alkot a free jazz felől a bebop-pal és korábbi korszakok nagyvárosi jazzével. Grencsó ezzel szemben az inkább vidékies Észak-nyugat Magyarországról származik, ahol érzékelhető szlovák, ukrán és román kulturális hatás is. Több mint két évtizede a saját munkáival egyéni hang a magyar jazzben, Grencsó Istvánra mégis erőteljesen rányomja a bélyegét a kiemelkedő Szabados György és az általa teremtett egyensúly a szabad improvizáció, a népzenei gyökerű dallamok és a rögzített szerkezeti elemek között. A MAKUZ-ban (Magyar Királyi Udvari Zenekar) való közreműködésének köszönhetően Grencsónak része volt a Ligeti György által nagyra értékelt Homoki zene felvételében, amely az egész zenetörténet egyik legjelentősebb free jazz CD-je – noha (vagy éppen azért mert) magyar.

Figyelemre méltó a két fúvós egymásra találása, ami kiváló zenekari támogatással hallható ezen a CD-n. Már a nagyon lírikus, atmoszférikus nyitó szám is, az „Adj’ Isten” magával ragadó hangulatot varázsol. Ellentételezés az energikus, belevaló darab, „A margón túlról”, aminek az alakításában Grencsó István egy pörgős altszaxofon szólóval tündököl, amit aztán Rudi Mahall a legjobb szvingelős bop stílusú   basszusklarinét szólóban visz tovább. Ez igen! Külön elismerést érdemel az, ahogyan a ritmusszekció (Benkő Róbert és Hock Ernő nagybőgő, Miklós Szilveszter dob) és a zongorista (Pozsár Máté) a tempó, a harmóniák és a kifejezésmódok minden fordulatában érzékeny alkotótársakká válnak. A darab vége felé még jön egy csillogó szépségű párbeszéd a fuvola és a zongora között – olyan zene ez, mint a csillagok fénye!

Különösen meggyőzően szól a Rétegzene muzsikája, amikor Mahall a basszusklarinétjához nyúl; a zenekar ezzel egy kivételesen kiegyensúlyozott, meleg hangzást kap. Ebben az az érdekes, hogy Mahall csatlakozásával az embernek az a benyomás keletkezik, mintha Grencsó szerzeményei valahogyan más karaktert nyernének, mint a szaxofonos más lemezein. Mahall és Grencsó találkozása – szimbolikusan szólva – városiasságból és homokból gyúrt zene.

Fordítás: Füzér Katalin és Németh Zsolt.