Grencsó Open Collective – Rétegzene
BMC CD 222
A Rétegzene az improvizált zene világának magyar stílusú továbbvitelét kifejező kompozíciók sorozata a budapesti fúvós, Grencsó István vezette kifinomult szextettől. Az anyag egyáltalán nem meglepő egy olyan zenekarvezetőtől, aki korábban fellépett a szaxofonos Dresch Mihály kvartettjével és a zongorista Szabados Györggyel. A lemez egyúttal tanulságos abból a szempontból is, miként lehet integrálni egy újszerű textúrát – ebben az esetben Rudi Mahall, a berlini klarinétos egyedi koloratúrájú hangszerét – egy összeszokott zenekarba. Mivel Grencsó itt ugyanúgy játszik basszusklarinéton, fuvolán és szopránszaxofonon, mint a szokásos tenor szaxofonján, Mahall jelenléte olyan, mint a szánhúzó falkához hozzáadni egy újabb kutyát. Jó gondolat, a számbeli növekedés önmagában plusz energiával gyarapítja a felvételeket.
Mint egy vásári játék, ahol az egyforma dióhéjak alatt kell megtalálni a borsószemet; az egyes darabok, mint pl. a „Kollektív szántás”, oly sok stílusvariációt ölelnek fel a táncritmusoktól a felelgetős riffekig és hard bop magyar variációiig, hogy nehéz megnevezni a műfajt, de ugyanígy kitalálhatatlan, melyik klarinétos vibrál a témát formálva, vagy fúj mindeközben vízvezetékszerű sivításokat. Az már sokkal nyilvánvalóbb, miként harmonizál Mahall basszusklarinétja a két nagybőgős, Benkő Róbert és Hock Ernő játékával, létrehozva egy álomba illő balladisztikus betétet a „Lassan a testtel” című darabban, aminek a pedáns harmóniái Miklós Szilveszter ütőinek dobogás-kopogásában és Pozsár Máté megnyugvást adó zongora akkordjaiban is kifejezésre jutnak. Ha el tudnánk képzelni egy fantázia szülte John Coltrane – Benny Goodman találkozót, annak az előképe „A margón túlról” lehetne. Grencsónak a Trane-hagyományból kinövő szaxofon stílusa, ciklonszerű fújása jelentős kontrasztban áll Mahall éles, egyenes variációival. A zongorista súlyos, nehéz akkordokkal nyomja az alapokat, így a szám végül egy lendületes szving marad, még akkor is, ha a két fúvós rész madárházcsicsergéssé oldódik. Az „Április 13 (Laci emlékére)” című számban Mahall visszafogott klarinét trillái olyan benyomást keltenek, mint amikor felkerülnek a legszebb ékszerek egy idős hölgy kifogástalanul divatos öltözetére. De Grencsó szopránjának csípős szúrásai megóvják ezt az emlékezést attól, hogy túl ömlengős legyen. A két fúvós által a szám játszása közben kidolgozott ellentétes hangzás végül szépen összefonódó befejezésbe oldódik.
A téma különböző hangzásbéli elképzelések mentén történő kidolgozására a legjobb példát valószínűleg a „John emlékkönyvébe” kínálja, amiben Pozsár legemlékezetesebb szólója is hallható. A billentyűzet különböző hangzásmódjait kombinálva, mint amikor a légköri viszonyok erőt gyűjtenek egy hurrikánhoz, Pozsár zörög, ütöget, ugrál a teljes billentyűsoron, miközben a két bőgős összehangoltan vonózik alatta, és Miklós cintányérütései gondoskodnak a többdimenziós hangsúlyokról. Mindeközben Mahall (klarinéton) és Grencsó (tenor szaxofonon) úgy nyom kontrapunktos ütemeket oda-vissza, hogy az egész egy hosszú, kitartó kapaszkodás erőfeszítését követő megvilágosult megnyugvás érzetét kelti. A szaxofonos kemény, Trane-es többszólamúságához könnyedén illeszkednek a klarinétos sikító hangugrásai. Egyikük sem akar jobbnak mutatkozni a másiknál és a bekövetkező tetőpont egy irgalmatlanul jó, kettős hangzást ér el, ami definitív kinyilatkoztatás arról, mi az európai jazz stílus.
Utazásainak különböző helyein Mahall olyannak tűnik, mint a western filmek öreg seriffje, akit a határvidéki városkába vittek rendet csinálni. De mint ez az összeszokott zenekarral készült felvétel is igazolja – hasonlóan azokhoz a történetekhez, ahol a városlakók felsorakoznak az új seriff mellé – a rend embere itt is csak a többiekkel együttműködve járhat sikerrel.
Ken Waxman 2016.03.27. Jazzword