Significant SOUND UPGRADE of VIDEO: György Szabados with String Orchestra playing: “Time-Music / Idő-zene” plus “Periférikuz koncert” Composition for Piano, Reeds & Percussion with String Orchestra” Academy of Music, Budapest (HU) – 22.03.1986

Posted by Rudolf Kraus

VIEW VIDEO with significant Sound Upgrade – György Szabados with String Orchestra playing: “Time-Music / Idő-zene” plus “Periférikuz koncert” Composition for Piano, Reeds & Percussion with String Orchestra” Academy of Music, Budapest (HU) – 22.03.1986

Audio from Music Directory – ISCM koncert a Zeneakadémián, 1986.

Text_Article

.

Gábor Turi – Kortárs kapcsolatok (Gonda, Szabados), Magyar Nemzet, 1986 (HU)

published online on Turi’s Gábors Website

Kortárs kapcsolatok (Gonda, Szabados)

Egy szellemes hasonlat szerint a kulturális halál csókját viselik magukon azok a kez­de­ményezések, amelyek a jazz és a klasszikus (komponált) zene ötvözésére tesznek kísérletet. Való igaz, századunk zenéje kevés produktumot tud felmutatni, amely a kétféle zenei világ szintézisét teremtette volna meg. Pedig a kihívás mindkét tábort állandó szembesülésre készteti. A jazz elődjei (a cake-walk, a ragtime) a század első évtizedeiben több komponistát megihlettek (Debussy, Stravinsky, Satie, Hindemith). Amerikában George Gershwin sok jazzes elemet használt műveiben, s Bartók érdeklődését is felkeltették a jazz ritmusai. Ha Milhaud, Stockhausen, Copeland nevét is említjük, láthatjuk, hogy a jazz iránti érdeklődés folyamatosan nyomon kísérte századunk nagy szerzőit, mégis, a megszületett művek tanúsága szerint a jazz nem volt több számukra, mint szín, érdekes ritmikai kaland, ami árnyalja, de nem módosítja zeneszerzői felfogásukat.

Kitartóbb volt az a figyelem, amivel a jazzmuzsikusok a komponált zene technikai esz­közei, szerkesztési elvei felé fordultak. Ahogyan gyarapodott klasszikus zenei képzettségük, úgy vált mind bonyolultabbá a zene, amit játszottak. Rövid, alig százesztendős története során a jazz feldolgozta, magába építette azokat a jegyeket, amelyek az európai műzene fejezeteit jelzik, mígnem hangkészletében, harmóniavilágában eljutott a kortárs zene atonális, dode­kafon nyelvezetéig. Szimfonikus hatások már a harmincas években jelentkeztek (Paul White­man), majd a progresszív jazz (Stan Kenton), a klasszicista irányzat (Modern Jazz Quartet, Dave Brubeck) és az ún. “Third Stream” (harmadik áramlat – Günther Schuller, újabban Ran Blake, Claude Bolling) már programszerűen élt klasszikus-zenei megoldásokkal, illetve töre­kedett a kétféle zene elegyítésére. A szándék sok esetben figyelemre méltó eredményekkel járt, ezt az irányzatot azonban sem a muzsikustábor, sem a közönség nem fogadta el igazán.

Úgy tűnik, a kortárs zene elvont fogalmazásmódja, szigorú strukturáltsága és a jazz rit­musközpontúsága, improvizatív jellege, mint eltérő alkotási gyakorlat, kevés esélyt kínál az eredményes szintézisre. A kétfajta zene kapcsolata és egymásra hatása ennek ellenére ma­napság sokrétűbb, mint valaha is volt, az alternatív zenék virágkorukat élik, s olykor annyiféle utalás fordul elő egy-egy előadásban, hogy a hallgató könnyen elveszíti tájékozódási pontjait. A kortárs zene és a jazz kapcsolódási lehetőségeinek bemutatását célozta az a hangverseny, amelyre a Kortárs Zene Nemzetközi Társasága magyarországi programsorozatának egyetlen jazzrendezvényeként került sor a Zeneakadémián. A műsorban két vezető muzsikusnak, Gon­da Jánosnak és Szabados Györgynek az alkalomra írt vagy ahhoz illeszkedő szerzeményei hangzottak fel.

Az este első felében ismerhettük meg Gonda nagy lélegzetű, Improvizációk nyolc hang­szerre című kompozícióját. Ez a nyolctételes mű a jazz idiómáján belül maradva járta be azokat az érintkezési pontokat, amelyek a jazzt és a kortárs zenét összeköthetik. Az első, Dodekafónia című tétel olyan hangzatokkal indult, amelyek a kortárs zenére (is) jellemzőek, hogy aztán ritmikus lüktetésű jazzes darabbá szerveződjenek. Hasonló kortárs hangzással élt a Meditáció, míg az Ostinato a jazz egyik alapelemére, az ismétlődő motívumra és rit­mus­képletre épült. Az egyik tétel polka-imitációja (igaz jazzsláger is lehetne belőle) Carla Bley vagy az Art Ensemble of Chicago szellemében azt az idézőjeles módszert mutatta be, ahogyan a jazz a populáris zene formáit kezeli. A záró Szabadon című tétel a jazz másik jelleg­zetességére, az adott témára és ritmikai alapra történő rögtönzési lehetőségekre irányította a figyelmet. A kamarazenei eszközökkel gyakran élő, a hangszerek, hangszínek sokféleségét változatosan felvonultató mű sikeréhez nagymértékben hozzájárultak Gonda kiváló muzsi­kustársai.

A műfaji határok jó ideje elmosódni látszanak Szabados György művészetében, aki ugyan kezdetben a jazzt tartotta elsődleges kifejezési formájának, de saját zenei világának megteremtése során már túllépett annak keretein. Kobozzene című, preparált zongorára ko­rábban írott darabja az instrumentum ütőhangszeres jellegét hangsúlyozva különleges, ősi hangzásokat csalt elő a húrokból. Tizenkét vonós hangszerre komponált Idő-zene című szer­zeménye, amelyet Bartók Béla emlékének ajánlott, gyakorlatilag semmilyen kapcsolatot nem mutatott a jazzmuzsikával. A manapság divatos repetitív technikából kiindulva arra kínált példát, hogyan lehet egy komponálási elvet egyénivé tenni. A repetitív módszernek nemcsak pentaton hangsorokkal adott magyar vonatkozást, hanem azzal is, hogy a ritmusok mikro­stukrutális elmozdulásainak mechanikusságát a hangok energiájának és magasságának vál­toztatásával oldotta. A kötött ritmus így hullámzó időélménnyé módosult. Szabados nem ve­zényelte a művet, hanem energia-impulzusokkal irányította az előadókat, amiben ennél fogva a rögtönzés mozzanata is benne volt. A jazzben oly meghatározó improvizáció nagyobb teret kapott az estet záró Polifonikus koncert című darabjában. Ez a lendületes szerzemény fúvó­sokkal, ütősökkel kiegészülve Szabadosnak a távol-keleti zenei kultúrák iránti vonzódását mutatta. Keleties dallamvezetés, szimfonikus hangszerelés, jazzes szólók – zenék világa, vilá­gok zenéje, a szintézis jegyében.

A nagy siker azt jelezte, hogy az est szerzői, közreműködői meggyőzték a közönséget a zenék találkozásának lehetőségéről.

(Magyar Nemzet, 1986)

.

Gábor Turi – Jazz és kortárs zene (Gonda, Szabados), published Jazz, 1986/2 (HU)

published online on Turi’s Gábors Website

Jazz és kortárs zene (Gonda, Szabados)

Jelentős esemény helyszíne volt március 22-én a Zeneakadémia nagyterme: itt rendezték meg azt a hangversenyt, amely a Kortárs Zene Nemzetközi Társasága budapesti közgyűlésének jazz­programjaként hangzott el.

A koncert a Magyar Zeneművészek Szövetsége javaslatára ke­rült a műsorba, s azt volt hivatva bemutatni, hogy a kortárs zene és a jazz között milyen érint­kezési felületek, kapcsolatok lehetségesek. Két muzsikus kapott lehetőséget szerzeményeinek elő­adá­sára: Gonda János és Szabados György.

Gonda új kompozíciót írt az alkalomra Improvizációk nyolc hangszerre címmel. Ha bele­gondolunk abba, hogy a magyar jazzélet viszonyai között mennyire bonyolult nyolc muzsikust toborozni egy meglehetősen nehéz mű betanulására és előadására, akkor azt kell mondanunk, hogy a szerző vállalása – csakúgy, mint Szabadosé – szinte heroikus erőfeszítéseket követelt. Gonda, mivel darabja megszólaltatása nagymértékben épített a beleérző rögtönzőképességre, igyekezett minden hangszeren a legjobb hazai muzsikust megnyerni az ügynek. Törekvése si­kerrel járt, mert valóban szupercsapat lépett a Zeneakadémia másfajta előadási gyakorlathoz szokott dobogójára. Lakatos Dezső, Lakatos Antal (fúvósok), Kruza Richárd (vibrafon, ma­rimba), Gőz László (harsona), Berkes Balázs (bőgő), Jávori Vilmos (dob), Zsoldos Béla (ütő­hangszerek) és Gonda János (zongora) kezelték a különböző hangszereket – szám szerint többet a címben jelzettnél, hiszen egy-egy muzsikus alkalmasint két-lárom instrumentumot is meg­szó­laltatott. A negyven perces, nyolctételes mű a jazz határain beül maradva helyezte fókuszba a kétfajta zenei világ közötti érintkezési pontokat. A nyitó, Dodekafónia című tétel, nevében jel­zetten, a tizenkét fokúságot ütköztette a jazz harmóniai és ritmikai jellegzetességeivel, mintegy érzékeltetve, hogy a jazz hangkészletében ugyan eljutott a kromatikához, de lényegi sajátos­sá­gait csak akkor őrizheti meg, ha előadásmódiban egyensúlyba kerül egymással a megkom­po­náltság és az improvizáció, amely végső soron nem tűrheti a dodekafónia kötöttségeit. Így követte a bevezető tételben a tizenkét fokúságban mozgó indítást az annak szellemében foly­tatódó szólók (vibrafon, tenorszaxofon) és a kialakuló jazzritmus kontrasztja. Az Alla Polka című második tétel a jazz egy másik jellegzetességét, a különféle köz- és tánczenékhez fűződő viszonyát idézte. A zongora által billegő ritmusban intonált kvázi polkatéma az egyes hang­szerek belépésével, tempóban fokozódó intenzitással teljesedett ki, mindvégig megőrizve a modern jazzre jellemző groteszk megszólalást, hogy aztán kollektív free improvizációban érje el csúcspontját. Ez a rész az egész darab legpopulárisabb, de talán a legnagyobb beleéléssel tolmácsolt tétele volt: igazi jazzsláger lehetősége rejlik benne.

A Meditáció a fuvola, a bőgő és a zongora tépelődő megnyilatkozásaival indul, hogy aztán a véletlenszerű hangsorokat igazi jazzritmus terelje határozott mederbe. Az Ostinato a jazz másik jellegzetességét, az ismétlődő dallami és ritmikai fordulatokat állította a középpontba. A bőgő és a zongora ostinato menetei fölött előbb a marimba, majd az egymással kontrapunktáló két szaxofon remek szólói hangzottak el. Az Intermezzo rövid közjáték: a zongora pentaton indítású, majd elvontabb, kromatikus mezőbe kalandozó billentéseivel a bőgő kezd dialógusba, hogy kettejük párbeszédét a harsona hosszan kitartott, diszharmonikus hangjai helyezzék új „megvilágításba”. Groteszk felhangokkal kezdődik a Gesztusok című tétel is, amit a zongora jazzes menetei oldanak balladaivá. Az áttört, coolos össz-zenekari megszólalásból sorban emel­kednek ki a vibrafon, a harsona és a bőgő szólói, mintegy jelképezve a komponált hangsze­re­lések és a pillanatnyi kreativitásnak tágabb teret engedő improvizációk feszültségének termé­keny következményeit.

A Kontrasztok modern hangvételű, szabályos jazzdarab az altszaxofon, a vibrafon és a te­norszaxofon lendületes szólóival. Tempóban visszafogott második része a zongora, a harsona és az ütők közreműködésével, kortárs hangzásokat idézve ellenpólusa az első szabályozott dina­mizmusának. A befejező, Szabadon című tétel még egyszer összefoglalja a bejárt tartomá­nyok­ról szerzett ismereteket. A marimba, a zongora és a harsona felelgetősébe a bőgő és a dob be­lépése hoz ritmikailag erőteljesebb, jazzes fordulatot, ami a zongora és a harsona újabb dialógusa után free kalandozásba torkollik. Ez viharos dobszólót indukál, ami viszont a tenor­szaxofon szólójával fergeteges bop-improvizációba csap át. Megkomponált a befejezés is, s egyértelműen jelzi: a kortárs kapcsolatok és hatások ellenére Gonda János számára a modern megoldásokkal élő, de a ritmikusság és az improvizáció elsőbbségét megőrző jazzmuzsika az ideál. Más szóval: lépést tartani az idők változásaival, de az új eszközöket, fordulatokat integ­rálva megőrizni a jazznek azokat a vonásait, amelyek sajátosságát adják. Az Improvizációk nyolc hangszerre című darab üzenetét – a tapsból ítélve – megértette a közönség. A kedvező fogadtatásban igen nagy része volt a szerző kitűnő partnereinek, s a vállalkozás arra is biztató példa lehet, hogy a hasonló, nagy lélegzetű jazzkompozíciók születésének a partnerek hiánya vagy alkalmatlansága végül is nem lehet akadálya.

* * *

Jazz-szaklapról lévén szó, némi fejtörést okoz számomra az est második felének méltatása. Nem a sokak által – és általam is – nagyon sokra becsült Szabados György személye miatt, hanem azért, mert előadott műveinek értékelése inkább volna egy kortárs zenei folyóirat tiszte. Sza­badost pályájának alakulása olyan komponistává és muzsikussá tette az utóbbi időben Ma­gyarországon, akinek működése valóban – és elvileg örvendetesen – átlépi a zene birodalmát mesterségesen felparcellázó akadályokat. Az „elvileg örvendetesen” megszorítást nem zene­hallgatói énem, hanem a kényszerűségből vállalt kritikusi szerep alkalmaztatja velem, mert sajnos, ha valaki a zenéről ír, a jelenlegi esztétikai és kommunikációs gyakorlat alapján kény­telen idomulni az érvényben lévő kategóriákhoz – ha azt akarja, hogy szavai eljussanak az adott zenei és fogalmi körökben mozgókhoz. Hiába hangoztatják egyre többen a lassan már el is koptatott vélekedést, miszerint a Zene egy és oszthatatlan, s csak jó és rossz zene létezik, kano­nizált értékrendünk változatlanul különbséget tesz zene és zene között, s csak hierarchikus ta­gozódás szerint képes eligazodni a zene világában. Minderről természetesen nem a Zene tehet, a megkülönböztetések azonban továbbra is jelentősen befolyásolják a műfajok fejlődését – akármennyire szeretnének is hadakozni ellene néhányan.

Szabados Györgynek ezen az estén három műve hangzott el. Ha gondoljuk, az elsőt fel­foghatjuk jazzmuzsikának; a második tisztán kortárs zenei kompozíció; míg a harmadik a szintézis igényével született, része van tehát benne a jazznek is.

A preparált zongorára írt Kobozzene jó ideje állandó darabja Szabados szólóhang­ver­se­nyeinek, s már e helyütt is esett róla szó. Nem akarván ismételni az elmondottakat, csak azt szeretném megjegyezni, hogy – talán, mert messzebb ültem, talán, mert nem elég hangerővel szólalt meg – átütőbb előadását is hallottam már ennek a valóban eredeti, hatásos darabnak. E szubjektív érzésem természetesen mit sem von le a zongorista teljesítményéből.

Gyakorlatilag semmi rokonságot nem mutat a jazz-zenével Szabados másodikként elhang­zó, tizenkét vonós hangszerre írt Idő-zene című alkotása, ami Bartók Béla emléke előtt tisz­te­legve a nagy magyar zeneszerző születésének centenáriuma alkalmából készült. A repetitív technika ma a kortárs zene talán legnépszerűbb irányzata, de mint komponálási elv, egyaránt lehet kerete originális, illetve az elvet védőpajzsul tartó, ötlettelen szerzeményeknek. Szabados felvette a kesztyűt, s mert szuverén egyéniség, a repetitív módszert a maga képére formálta. A ritmusok mikrostrukturális elmozdulásainak mechanizmusát nemcsak azzal töltötte meg egyéni tartalommal, hogy pentaton hangközöket használt, hanem azzal is, hogy a középső, átvezető szakaszban s a lassúbb, ünnepélyesebb második részben a hangok energiáját és magasságát is váltogatta. A fiatal muzsikusokból szervezett zenekart velük szemben ülve nem a hagyományos módon vezényelte, hanem energia-impulzusokkal irányította, szuggesztivitásának kisugárzá­sával befolyásolva játékukat. Az a közvetlenség, ami így az előadást áthatotta, tulajdonképpen – a jazzhez hasonlóan – megszüntette a különbséget a komponista és az interpretálok között, s okkal hihettük, hogy a darab ott, játék közben született meg.

Az estet záró Periférikus koncert című tétel egy hosszabb mű már elkészült, befejező része. Sokféle zenét szintetizál, a távol-keleti dallamoktól a szimfonikus hangszerelési megoldásokon át a jazzes szólókig – látszólag eklektikusán, de az előadás intenzitásával s az átkötések termé­szetességével mégis az egység érzetét keltve. A vonósok Szabados gyakori partnereivel – Dresch Mihály, Grencsó István, Benkő Róbert, Baló István – egészültek ki. Szólószerep Dreschnek jutott, aki mellett a szerző vállalt rendkívül dinamikus, invenciózus zongora impro­vizációkat. A lendületesen építkező, hatásos tuttival záruló darab joggal váltotta ki a lelkes közönség tapsviharát: Szabadosnak e jazzre berendezkedett nézőtér előtt is sikerült csatát nyernie. Igazolva, hogy a Zene tényleg nem ismer határokat.

***

Sok, nagyon sok mű jön úgy létre a világon, hogy premierjét nem követi újabb előadás. Nem feltétlenül az értéktelenség miatt, hanem mert nem hozzák úgy a körülmények. A mindennapi túlélésre összpontosító magyar jazzvilágban olyan kevés az adott lehetőségeken túlnéző, koncepciózus alkotói magatartás, hogy sokszorosan fájdalmas a kevés érték dokumen­tálat­lansága. Ez a hangverseny azon ritka kivételek közé tartozik, amelyek bőven kínálnak megörö­kítésre érdemes anyagokat. Nem a szerzőkön és nem az előadókon múlik, hogy ebből végül is mi lesz valóság.

(Jazz, 1986/2)