Előszó [In: Szabados György – Írások I., 2008, 302-303.old.]
.
ELŐSZÓ
.
Zenéről írni szükségtelen lenne, hogyha a világon csupán egyetlen nyelv lenne: a Zene. Mert a zene is nyelv. Elegendő is volna ez — nem lenne a Földön leküzdhetetlen bábeli zűrzavar. Csak mennyország lenne, csak mennyország.
Ám az ember egyszerre több dimenzióban él, és a gondolkozása nemcsak zenei természetű. Egy muzsikusé sem. S amit megél zenében — s amit a zene megtanít neki —, azt nem árt olykor beszélt és írott emberi nyelvre lefordítani. A dolgokat becserkészni, megölelni, fölmutatni; a hallomások mélyén a dolgok vélt vagy provizórikus állását számba venni; a világ titkos viszonylat-rendszerét, eme folyton változó, de örök rendet követni és megérteni; üzeneteket érezni, felismeréseket kibeszélni — olyan belső kényszer, amelynek engedelmeskedni kell, a zene, a hangi világ áldásos, ártatlan közegében is. Zenéről nem írni éppúgy lehetetlen, mint nem hajózni. „Navigare necesse est”…, „hajózni muszáj” — tartja az évszázados mondás. Mindent megélni és átlátni. És megtérve, elmesélni.
Ma már nemcsak egyszerű gyermeki természetességgel élem, hogy a hangok világa mily’ csudálatos dolog. Tudom is. Hogy a hangzás minden létezőnek életmegnyilvánulása; hogy minden hangzás mindig, mint egyfajta Tao-interpretáció, a létezés pillanatnyi helyzetéről, sorsáról, és annak lényegéről is mesél. Hogy ez a dús hangzás-özön, amiben a Világ s mi élünk, s amelyben nincsen káosz (hacsak az ember nem teszi), olyan mint egy nagy-nagy, tökéletesen rögtönzött kozmikus szimfónia, amelyben minden hang és csönd és összecsengés egy-egy „személyes” jel, jelzés a Világ, s a Világ részei állapotáról. S ha így tudjuk, zenének tudjuk hallani, bizony meghallhatjuk azt is: miben örül, mi a fájdalma, miről panaszkodik minden ami-aki ezen a világon van, életre kivetetten, értésre, felfogásra, tudásra és sorsra szorítottan. Hallhatjuk, hol tart és mivel él. S hogy miért oly mennyei kapu is a zene. Hiszen a Zene csak félig evilági dolog.
A hangok és a hangzások érző tudása a legtranszparensebb lelki érték és tájékozódás. Mert a hang és a zene a létezés tiszta megszólalása, amelyben hinni, amelynek tündöklő világát érezni és fenntartani kell. Ezt művelni elsősorban magában a zene nemes és kultikus közösségi gyakorlatában lehet, de a zenével való értő foglalatosság, a zene világában való szellemi eligazodás — maga is boldogság. Ember-voltunk egyik döntő, emberen túlmutató, mindeneket megérteni tudó csodálatos képességének alapfeltétele: az érzékenység a legmélyebb és legmagasabb tartalmakra. Semminemű gondolat-konstrukció mentén nem tagadható a hangi világ kozmikus jelzés jellege, közvetlen informális valósága és esztétikuma. S benne a zenének az ember s az emberi közösség létében való legelsőrendű fontossága éppoly elhanyagolhatatlan, mint az Ég és a Föld közötti meghatározott viszony. Éppen a lelkiség, a szellem magaslata s a világlátásnak a Teremtés dimenziójához mért tágassága tekintetében. A zene — a nyelv otthonossága mellett — egy kultúra ízlésének, szellemének és egész érzéki valójának legfontosabb és leghitelesebb hordozója.
A zene fogalmának és funkciójának legújabbkori — honunkban elsősorban Hamvas Béla és Szőke Péter általi — természetelvű és szellemtörténeti kiterjesztése, szinte parancsolóan követeli meg magától a kor muzsikusától is a megélt analízist. Különösen egy olyan óvatlan civilizációban, mint a mai, ahol a helyes gondolkodásnak és a rend erkölcsi alapjának nincsen stabilitása már, ám a földi élet minden más élet-kelléke gondosan bebiztosított. És megköveteli ezt világunknak az a folyamatos átalakulása, az az eszmei összeomlás, érték-válság, de következményes újraéberedés és kitartó, makacs szabadság-élmény-gond is, melynek súlya alatt, s amelynek mozdító kényszerében már-már tanácstalanul élünk. „ _nyelvet, zenét nem olyan könnyű letenni, mint a ruhát — mondja Kodály. S ha a vágy olyan erős lesz, s az iskola segítségével odáig viszi a népet, hogy képes lesz nagyobb igényű zeneművek felfogására, kétségtelen, hogy az fog neki inkább tetszeni, amiben nyíltan vagy rejtve önnön magára ismer.”
Emberi és közösségi létünk alapjainak s ezen belül szellemi és megnyilvánulási eszközeinknek (és a zene ilyen eszköz és alap) újra és újra való élő birtokbavétele: örök feladat. Egy soha nem látottan esélybe hozott élősködő embertípus tartós és globális uralmának, kisajátító és anarchizáló akaratának, egy hibás gondolkodás és élveteg komolytalanság önhitt történelmi dúlásának beláthatatlan korszakában pedig — és a „magyar”-ság lassú szellemi és testi meggyilkolódásának idején — megkerülhetetlen. Nem mindegy, hogy Európa földrajzi centrumában milyen szellemiség uralkodik.
A muzsika és a szemlélődés, a zene és a látás e kettős-egy életét, más életfeladatok kötelezettségei mellett magam is élem, sőt, immár megéltem. Ezek sugallmait, felismeréseit, megfogalmazódásait — jobbára mások inspirációjára — olykor papírra is vetettem. S átláttam, hogy miközben a rész le akarja győzni az Egészt, s így szinte fenekestül fordul ki önmagából az ember eddig élt látszatvilága, ezenközben minden, amin valójában nyugszik — stabilan áll.
Amikor Elekes Botond, a magyar kultúra ügyét veszni nem hagyó kultúrpolitikusok egyik legjelesebbje, még 2006-ban rávett arra, hogy összehordjam, s kerüljön kiadásra ezen írások valamennyi fellelhető lapja, magam is meglepődtem azok nagy mennyiségén. Az írásokat ezért „műfajok” szerinti csoportosításra ajánlottam. Az Ő nagyvonalú ideája mentén sikerült most az első kötetben az eddig született esszéket és tanulmányokat egybegyűjtve kiadni.
A kötetet Elekes Botondnak, Bicskei Zoltánnak és a MAKUZ nagyszerű muzsikusainak ajánlom.
Szívből köszönöm Boda Lászlónak, Fülöp Péternek és Sarkadi Károlynénak a kötet gondozását és megjelentetését.
Szabados György
2008. január 9.
