A koncertet annak idején mintegy másfél éves ismerkedés, műhelymunka előzte meg. Szabadost, mint írta, megragadta „Kanalas hangjának csengése, énekmódjának hajlékonysága és kedélye, az a lelki tartalom, amit oly magától értetődően közvetít előadásain, egy a Csendes-óceánig terjedő nagy kultúrához, az úgynevezett sztyeppei kultúra hangi világához kötődik, amely korábban az archaikus magyar hangszeres és énekkultúrában is meghatározó volt.”

Az énekesnő így emlékezett a közös munkára: „Szabados György zongorajátéka, az improvizáció szőttes világa körülölelte a hangom, elrepített az időtlen végtelenbe, hogy aztán ott magamra hagyjon, újból és újból szülessen a dalom! A magyar népdal, az »árva végtelen« térben zendült, üzen a múltból a jövőbe, a pusztából a hegyekbe, hogy itt maradjon örökre!”

A tizenöt közösen előadott dalt és két zongoraszólót tartalmazó, szünet és taps nélküli, 65 perces zenei anyag Szabados – hangerőben is megnyilvánuló – primátusának jegyében fogant. A fiatal énekesnő érzékelhető tisztelettel viszonyult a mesterhez, aki rögtönzéses, a népdalok drámai és lírai rétegeit kibontó játékával meghatározta az előadást. A dalok a magyar népzene tárának kevésbé ismert készletéből valók, mint a címek is mutatják: Egész falut összejártam, A vén leány nótája, Voltam is én mikor voltam, Udvarom közepén, S kimenék én stb. Kanalas több esetben hű az eredeti dallamhoz, csak hajlításaival tér el attól, míg máskor keleties, ősi énektechnikákat ( pl. rezegtetéses torokhang) idéző, időnként énekbeszédbe hajló előadásmódjával egyéni, olykor ironikus olvasatát adja a daloknak. A zongora és az ének rögtönzéses, szabad együttműködése akkoriban kevesek által érzékelt új hangot hozott a kortárs magyar zenébe.

A lemezbemutató koncerten a tíz éve elhunyt Szabados György helyét a fiatal Pozsár Máté foglalta el a zongoránál, míg a második részben bőgőn a szabad játék avatott hangszerese, Benkő Róbert csatlakozott az előadáshoz. A felállásból nyilvánvaló volt, hogy nem a korabeli koncert reinkarnációjának, hanem újrateremtésének lehet tanúja a közönség. Pozsár kevésbé a magyar népzene, mint inkább a szabad játék iránti elkötelezettségével tekinthető Szabados követőjének. Tanulmányozta a mester zenéjének fő ismérveit, a pentatóniát, a parlando-rubato játékmódot, az esés ritmusát, s ezen az estén jó érzékkel a reprodukálás helyett az önálló jelenlétet tette meg az énekessel kialakítandó partneri viszony alapjává.

A főszereplő, Kanalas Éva énekhangja erősödött, eszközeiben változatosabbá, színpadi jelenlétében magabiztosabbá vált az idők során. A bemutató az 1997-es koncerthez képest új hangszerekkel (sámándob, csörgő csigák) és performance-elemekkel gazdagodott. Az énekesnő előadásmódjában nagyobb hangsúlyt kapott az ironikus, groteszk hangvétel, gyakran élt a vokális kommunikáció rendhagyó, olykor archaikus eszközeivel, de nem nélkülözte a drámai erőt sem. Mindehhez alighanem az országban egyedüli értő társakat találta meg az ellenpontozás eszközével gyakran élő, virtuóz technikájú Pozsár és az énekszólamok, hangnemek váltásaira alkotóan reagáló Benkő személyében.

A magyar (és egyetemes) kultúra ősi rétegeiben gyökerező, az 1997-es koncert anyagára épülő, azt tovább fejlesztő, nagy hatású előadóestet köszöntő vastaps arra utalt: volna keletje annak, hogy ez az egyedülálló program másutt is közönség elé kerüljön. Netán a módosult felállásban és megszólalásban újabb CD-n többekhez is eljusson.

Fotó: Turi Gábor, Nemzeti Színház

Nemzeti Színház, 2021. október 8.