Jóllehet az idén hetedik életévébe lépő Mediawave multikulturális fesztivál fő profilját ma is a filmek adják, Hartyándi Jenő és társai a kezdetektől nagy hangsúlyt adnak az adekvát zenei, színházi és képzőművészeti vonulat bemutatásának. Különösen a zenei mezőny volt ebben az évben rendkívül erős, azon belül is az improvizatív zene jelenléte, de hát ennek Győrben már komoly hagyományai vannak. A Petőfi Sándor Művelődési Központban éppen tizenöt évvel ezelőtt kezdődött és 1983 őszéig tartott az a Hartyándiék szervezte nemzetközi jazzkoncertsorozat, amely először adott folyamatos és átgondolt bemutatkozási lehetőséget az improvizatív zene nemzetközi és hazai élvonalának. (Lásd bővebben Népszabadság, 1997. április 28.) A legendás koncertekhez részben kapcsolódó, félszamizdatként kiadott folyóirat, a Jazz Studium emlékszáma időközben megjelent (Repedések. Valami jazz Győrött címmel), és a korabeli hangfelvételek kérésre hozzáférhetőek.
Grencsó Kollektíva
Az évforduló tiszteletére a Mediawave keretében külön kiemelt programot szerveztek. A helyszín a múlt század közepén épült győri zsinagóga volt, amelyet a város 1968-ban vásárolt meg annak reményében, hogy azt hamarosan felújítja és kulturális célra hasznosítja. Eltelt szűk harminc esztendő, a zsinagóga állapota csak tovább romlott, de a még így is impozáns egykori templom ideális koncert- és színházi bemutatóhelynek bizonyult. A múlt, a jelen és a jövő több rétegben többszörösen találkozott itt, az akusztikára legfeljebb a falnál állók panaszkodhattak, a családias kamarajelleg végig megmaradt.
Az ünnepi, de közel sem kenetteljes műsort Szabó Sándor nyitotta, három különböző gitáron három különböző kompozícióval. Játékában az indiai rága, az arab makám és az afroamerikai blueskadencia fonódott stílusosan egymásba, intim hangulatú estje viszont a külső zajok miatt csak részben érvényesülhetett. Őt elvben Szabados György triója követte volna, de az ígért zongora csak éjfélre került elő, akkor is hangolatlanul, így az improvizatív zene hazai doyenje társaival a Lloyd mozi kistermében volt kénytelen hajnalba nyúlóan játszani.
A program szerint következő Lajkó Félix és Lőrinszky Attila hegedű-bőgő műsorát az élet kicsit átszabdalta. Lőrinszky jó ideig egyedül állta a sarat, egy darabig nem is nagyon bántuk, aztán előkerült Lajkó, és amikor belehúzott, mindenki megbocsátott. Ebben a huszonkét éves szabadkai hegedűsben hihetetlen energia tombol, zenei világa erősen egyéni, javarészt népzene, kortárs hatással és némi jazzes elemmel vegyítve. Félő, játékában sok még a forrongás, kevés a letisztulás, túl sokat ad ki egyszerre magából, csak nehogy idő előtt kiégjen. Mert ha ilyen intenzitással folytatja és bírja, nem kell különösebb jóstehetség, hogy megállapítsuk: az ezredforduló egyik meghatározó muzsikusa lehet.
Az ünnepinek szánt műsor második felében az ős-Dresch Quartett és alkalmi partnerük, Jeanne Lee a harminc éve elhunyt John Coltrane-re emlékezett, stílusosan, semmit sem túllihegve. A színvonal hullámzott, különösen Grencsó István visszafogottsága volt feltűnő, no meg az, hogy a világhírű, egykoron sokat adó afroamerikai énekesnő felett sem múltak el nyomtalanul az évek.
Persze nem Jeanne Lee volt az egyetlen legendás külföldi, eljött például a német Peter Kowald, aki sokak szerint az improvizatív zene egyik legnagyobb egyénisége, mi több, alapfigurája. Az ötvenhárom éves bőgőművész a Mediawave ’97-en kétszer is fellépett, először Charles Lane Sidewalk stories című filmje alá játszott élőben, majd szólóestet adott a zsinagógában. Kowald három évtizedes pályája során hangszere játéklehetőségét rendkívüli mértékben kitágította, kaphattunk ebből most is ízelítőt, de lehet, hogy jelenleg alkotói válságban van, mert végig az volt az érzésünk, hogy nem tud a bőgővel mit kezdeni. Nekilendült innen, megpróbálta úgy, látszott az igyekezet, de nem volt ura a helyzetnek.
Nem így Grencsó István, aki néhány kompozíció erejéig Kowald mellé is beszállt partnernek, s aki ezen és a ős-Dresch Quartetten kívül két saját formációval lépett fel. A Grencsó Kollektíva a fesztivál nyitányaként és zárásaként század eleji ragtime-okat szólaltatott meg, különleges hangszer-összeállítással (szaxofon, basszusklarinét és tangóharmonika) és hangulattal. Nem a (zene)történelmi hitelességre törekedtek, hanem saját képükre formálták azokat, ízlésesen, sallangmentesen, hangszerelési bravúrokkal és tökéletes arányérzékkel. Mindez szerencsére néhány napja lemezen is hozzáférhető, ez egyben a Mediawave első CD-kiadványa. Grencsó István héttagú big bandje élén A Villa Negra nem apácazárda című filmzenét hangszerelte át, volt, aki szerint kicsit túl bőbeszédűen, szerintem hosszúságában is feszesen, ötletesen és kissé decensen.
Mindezek persze az összmozgásnak csak a legjelentősebb szeletei, hiszen a hat nap alatt az említetteken kívül még számtalan zenész fordult meg. Csak néhányat mutatóba: a román Rona Hartner nagy sikerű one-man-showja, a szintén román Maia Morgenstern kevésbé sikeres Lola Blau-estje, a Mozgó Ház Társulás öntörvényű Beckett-dalai, a szlovák Jozef Dodo Sosoka akusztikus ütősestje, a rock felől közelítő Kampec Dolores vagy a politikai punkrockot előadó román Sarmalele Reci (Hűlt Töltöttkáposzta) koncertje.
Online – Népszabadság 1997
