published online on Gábor’s Turi website

Szabados György és kora

Jeles alkalomnak adott helyt a Magyar Rádió márványterme: a Bartók adófőszerkesztőség ünnepi hangversennyel köszöntötte a hatvan éve, 1939. július 13-án született Szabados György zongorista-zeneszerző-zenekarvezetőt. Jelképes és egyben örömet szerző gesztus, hogy a klasszikus értelemben vett Zene leghűbb és üzleti szempontok által legkevésbé be­folyásolt médiuma számon tartotta és megemlékezésre méltónak találta az évfordulót. Annál is inkább, mert az egyedülálló életművet létrehozó Szabados művészete nem köthető egyetlen műfajhoz vagy művészeti ághoz: a magyar zenei hagyományokat hangsúlyosan felvállaló, a mesterséges kategóriákon felül álló, megalkuvásmentes irányultságával mindig szemben állt az érdek­ori­entált zenefelfogással; ez is oka annak, hogy zenéje méltó értelmezése és értéke­lé­se a mai napig várat magára.

A muzsikus, akinek munkássága előtt ezzel az írással a Napi Magyarország is tisz­te­leg, fiatal korában a rögtönzésnek tág teret adó dzsessz bűvkörébe került. A hatvanas évek elején már free, azaz szabad, lázadó szellemű dzsesszt játszott, amely spontán érzelmi hatá­sával, szokatlanul összetett harmóniai és ritmikai szerkezetével szoros párhuzamot mutatott az amerikai jazz avantgárd úttörő muzsikusai által képviselt kísérletekkel. Ez a zenei előadásmód kitágította a műfaj korabeli formai és stiláris kereteit. Szabados ösztönösen a magyar népdal parlando-rubato előadási gyakorlatára és a Bartók Béla zenéjéből is ismert keleti aszimmet­rikus ritmusokra építette saját zenéjét, és szabad játékmóddal oldotta fel a kompozíciók zárt rendjét, amely az improvizáció számára új dimenziókat nyitott.

Első nemzetközi sikerét 1972-ben, a spanyolországi San Sebastian-i fesztiválon aratta, ahol együttesével elnyerte a free kategória díját. Az Esküvő című, mérföldkőnek számító lemezével (1974) a Bartók által egyetemes szintre emelt magyar zeneiség, a dzsessz­impro­vizáció és a kortárs kompozíciós módszerek eredeti, nagy hatású szintézisét alkotta meg. Miközben a zenei intézményrendszer kapui zárva maradtak előtte, művészetét a hetvenes-nyolcvanas években a dzsesszkedvelők szűk, de mérvadó intellektuális köre szinte kultikus tisztelettel övezte. Külföldön nagyobb elismerést aratott, mint itthon. Mindenekelőtt német nyelvterületen, ahol a modem improvizatív zene meghatározó képviselőjeként tartják számon. Fellépett a daxbergi fesztiválon, a kölni operaházban, a bécsi alternatív zenei fesztiválon és más jelentős zenei központokban, munkásságát tanulmányokban, konferenciákon méltatták. 1985-ben aztán a magyar kulturális kormányzat is méltányolta művészetét, Liszt Ferenc előadó-művészeti díjjal tüntették ki. Lemezei, az „Adyton”, a „Szabraxtondos”, „A szarvassá vált fiak”, „A szent fönixmadár dürrögései”, a „Homoki zene”, az „Elfelejtett énekek” élet­művének doku­mentumai. Pályájának kiemelkedő fejezeteit alkotják találkozásai Anthony Braxton és Roscoe Mitchell szaxofonosokkal, a chicagói fekete avantgárd vezető muzsi­kusaival. A hasonló zenei gondolkodás önmagán túlmutató példája volt az, amilyen termé­sze­tességgel az eltérő környe­zetből és háttérrel érkező muzsikusok a koncerteken és lemez­fel­vételeken megtalálták a közös hangot egymással.

Szabados György nemcsak zongorista és zeneszerző, hanem költő és gondolkodó is. Iskolateremtő egyéniség, aki köré hasonló világszemléletű fiatalok szervezödtek. Művésze­té­nek kindulópontja az a mélységes meggyőződés, hogy a természetes zeneiség és az alkotó­készség minden ember vele született adottsága. Amióta zenél, mindig a kifejezés szabadsága utáni vágy hajtotta, annak a tiszta, nyitott állapotnak az elérése, amely a kölcsönhatások révén a lélek belső rezdüléseit engedi felszínre jutni. A szabad szellem és a kreativitás vonzotta a dzsesszhez is, amelyet végéhez közeledő, vegyes kultúrájú századunk leginkább hatásos, egyedi zenéjének tart.

A rádió Márványtermében rendezett koncert első felében az egykori és mai muzsi­kus­társak, növendékek – Kathy Horváth Lajos, Jávori Vilmos, Dresch Mihály, Grencsó István – meglepetésszerű műsora köszöntötte a Mestert. A második részben aztán a Szabados vezette MAKUZ – azaz a Magyar Királyi Udvari Zenekar – előadásában felhangzottak az ismert kompozíciók, a Motív, az Adyton, a Regélő. A föld rengett, a falak imbolyogtak, az elemen­táris erejű zene az egeket ostromolta, a magasból angyalok vigyázták lélegzését azoknak, akik jelenlétükkel pecsételték meg a teremtés újabb aktusát.

(Napi Magyarország, 1999)

Turi Gábor: Napi Magyarország, 1999