Az 1987-es debreceni jazznapok alighanem, mint mélypont vonul be a fesztivál tizenhat éves történetébe. A városi sportcsarnok felújítása miatt az időpont július közepéről kényszerűen október végére került át. S bár a költségek meghaladták az egy évvel azelőttit, a fesztivál jóval szürkébb mezőnyt vonultatott fel, mint a korábbiak. Nagy nemzetközi sztárokat hiába várt az ember: ismeretlenek mellett régi, bejáratott nevek köszöntek vissza a műsorlapról. A tervezetben az utolsó pillanatban is akadtak változások, s ez ismételten arra utal: koncepció nélkül, az éppen adódó lehetőségek megragadásával állt össze a fesztivál közreműködőinek listája.
Kétségtelen tény, hogy a szűkös valutakeret behatárolja a lehetőségeket, de átgondoltabb előkészítéssel, tudatosabb tervezéssel a jelenlegi feltételek között is karakteresebb fesztivált lehetne (kellene) rendezni. Ehhez azonban több kezdeményezőkészségre és újító hajlamra volna szükség. Akadnak például Európa keleti és déli részén olyan tehetséges muzsikusok, akiknek meghívása nem kíván sztárgázsit – csak a helyzet, a kínálat ismeretét.
Csütörtök
Már e kezdet sem indult túl ígéretesen. A Super Trió, a legösszeszokottabb, legprofibb magyar jazzegyüttes játékából ezúttal hiányzott a megszokott ihletettség, előadásuk így inkább a rutinra támaszkodott. Szólistájuk, Bontovics Kati szereplése rejtélyek elé állította a közönséget, a máskor oly dinamikus énekesnő most mintha nem lett volna teljesen tudatában helyzetének, mintha egy másik világban létezett volna.
Szabados György most egy ,,majdnem új” művel és nagyzenekarral érkezett Debrecenbe: október elsején, a zenei világnapon, Tatabányán volt a bemutatója Régi zene című kompozíciójának, amit itt a Periférikus koncert előadása egészített ki. A huszonöt perces darabból sugárzó erő és intenzitás fizikai értelemben is lehengerlő: az emberben rejlő ősi érzeteket, indulatokat mozgósítja pozitív hatással. Eszközeiben különbözik az energiazenék másutt használatos formáitól: a pentatónia illetve tizenkét fokúság, a szimfonikus megkomponáltság, illetve a szabad improvizáció egyidejű érvényesülése, továbbá a ritmus meghatározó, erőteljes jelenléte Kelet és Nyugat zenéinek szintézisét eredményezi.
Így sem volt könnyű dolga a szabadosi zene hangulatába magát beleélő közönséggel az angol Level Two (Első emelet) együttesnek. Vezetője, a rokonszenves George Haslam baritonszaxofonos harmadszor járt Debrecenben; előző együttesével, a Siger Small Banddel 1983-ban emlékezetes sikert aratott a sportcsarnokban. Új zenekara nélkülözi amannak robbanékonyságát, dinamizmusát: az angol free jazznek azt a vonalát követi, amely nem az erőimpulzusokra, hanem a kontrolláltan szabad improvizációkra helyezi a hangsúlyt.
Igazi happy hangulatot varázsolt viszont a színpadra a zeneileg egyneműbb – és egyszerűbb – programmal jelentkező Berki Tamás és együttese. Berki vérbeli előadó egyéniség, aki jól ismeri a színpadi hatás mechanizmusait, s még koreografált megnyilvánulásaiban is képes a spontaneitás érzését kelteni. Humora és (ön)iróniája ügyesen alkalmazott feszültségoldó eszköz. Standardeket, bluesokat, saját funky szerzeményeket énekelt nagy kedvvel, megszokottan változatos énektechnikával, öttagú együttese kíséretével, amelynek hangzását Kruza Richárd vibrafonjátéka árnyalta.
Péntek
Trombitása nélkül érkezett a No-Spa együttes, a hiány rányomta bélyegét játékára: a sebtiben áthangszerelt main stream kompozíciók meggyőződés nélkül, rutinszerűen hangzottak el. A zenekarban egyébként jelentős személycserék történtek, tagja lett a sokoldalú harsonás Gőz László, a bőgőt pedig az éppen ügyeletes tehetség, Hárs Viktor kezeli. Biztosak lehetünk abban, hogy a No-Spának nem ez volt az igazi arca.
Némiképp meglepetést keltett viszont – kellemes értelemben – Török Ádám MRC nevű triójának bemutatkozása. A változatos, tiszta logikával szerkesztett, levegős kompozíciókat a zenekarvezető fuvolistán kívül György Ákos billentyűs, Tarján Zsolt basszusgitáros és egy dobgép szólaltatta meg.
Este Igor Nazaruk és együttese a teljes ismeretlenségből lépett a sportcsarnok nem túl nagy létszámú közönsége elé, teljesítményük ezért kétszeres elismerést érdemel. Az együttes vezetőjének Keith Jarrett-reminiszcenciákat ébresztő szólója ugyan még nem kötötte le teljesen a figyelmet, de ezt követően a kvartett többtételes, nagy lélegzetű programzenéje már osztatlan sikert aratott. Az alapvetően tonális, a megkomponáltság és a funkcionális rögtönzés harmonikus arányait megteremtő zenedarab elmélyült műhelymunkáról tanúskodott.
Felfokozott érdeklődés előzte meg az egykor legendás hírű trombitás, Chet Baker magyarországi bemutatkozását, ami sajnálatos módon a fesztivál negatív szenzációjává vált. Ez a másfél óra a jazz-életformában felőrlődő muzsikus emberi-zenei leépülésének fájdalmas drámája lett. Borostásan, zokni nélkül, lecsupaszult, öregedő hipster benyomását keltve jelent meg a színpadon Baker, az utóbbi években állandó európai partnerei, Michel Graillier – zongora, Nicola Stylo – gitár, fuvola, illetve egy alkalmi bőgős (Rocky Knauer) kíséretében. Játékának első húsz perce a régi idők varázsát idézte. Aztán – talán a stimulálószer fokozódó hiánya miatt – Baker egyre nyughatatlanabbá vált. Leteremtette zongoristáját, maga a dob mögé ült, és rossz tempójával kizökkentette társait, majd egyujjas zongora-improvizációkra vállalkozott. Türelmetlensége oly mértékűvé fokozódott, hogy cókmókját összeszedve lerohant a színpadról.
Amikor a nyolcvanas években a free játékfelfogás módosulásának lehetünk tanúi, szinte heroikusnak számít az erőfeszítés, amellyel az NDK-beli Ullricht Gumpert Trio a szabad kifejezés képviselete mellett kiáll. Mindenesetre ezen az estén a trió meggyőzően bizonyította irányultságának jogosságát. Felvonultatták a free játék teljes eszköztárát: játszottak „erőből”, játszottak „fejből”, bemutatták a free csoportdinamikában rejlő lehetőségeket, ellenállhatatlan humorral és iróniával tették nevetségessé az elavultat, a sablonosat, sőt saját free zenéjük panelfordulatait is. Különösen Dietmar Diesner szaxofonos volt elemében: groteszk mozgása és mimikája zenén kívüli eszközökkel is gazdagította a trió műsorát.
Babos Gyula új együttessel vett részt a fesztiválon. Fiatal, kezdő muzsikusokat vett maga mellé, s ez még inkább kiemelte az ő szerepét. Funky ritmusokra bopos improvizációk – így lehetne egy mondatban összefoglalni a kvartett elektronizált zenéjét. Babos élt új gitárszintetizátorának megannyi hangszínével, technikai trükkjével.
A Binder workshop délutánra hirdetett hangversenyéből a fesztivál időpontjára Binder Károly és Theo Jörgensman duójának fellépése lett. Bindernek különös érzéke van ahhoz, hogy kitaláljon valami meghökkentő újdonságot. Most ilyen volt koreografált „bevonulásuk” a videójáték csipogó hangjaira, szellemesen kifigurázva korunk technikaimádatát. Az már nem számított rendhagyónak, hogy a zongorát is kipreparálta. Ám a középső regiszterekhez nem nyúlt, így egyszerre élhetett a zongora akusztikus és perkusszív tulajdonságaival. Az első, avantgárd fogantatású darab mindenekelőtt arról győzte meg a figyelmes hallgatóságot, hogy a két zenész néhány rövid próba után mennyire érti és érzi egymást (pillérül ostinato ritmus fölött kibontakozó pentaton dallam szolgált). Másodikként Jörgensman szép, klasszikus formáltságú klarinétszólóval igazolta hangszeres képességeit; végül közösen, egy swinges rögtönzéssel (illetve annak idézőjelbe tételével) fogalmazták meg a jazz hagyományos felfogásához fűződő viszonyukat. Gondolatgazdag, kölcsönös inspiratív találkozása volt ez két komoly muzsikusnak, amit a közönség is kellőképpen méltányolt.
A sportcsarnoki estét a kacifántos nevű eMeRton nemzetközi big band nyitotta bolgár, cseh, finn, NDK-beli, jugoszláv és magyar szólisták, Dancso Kapitanov – trombita, Jiri Hlava – trombita, Severi Pyysalo – vibrafon, Henry Walter – pozan, Misa Blam – bőgő, Alex Deutsch – dob, Ivan Svager – szaxofon, Tomsits Rudolf – trombita, Snétberger Ferenc – gitár közreműködésével. A vállalkozás Kiss Imre szerkesztőt dicséri, akinek sikerült nemzetközi tekintélyt, az egykori Count Basie zenekarban muzsikáló, ma Európában élő Ernie Wilkinst megnyernie dirigensnek. Keze nyomán – s az előkészületekbe bekapcsolódó Tomsits Rudolf segédletével – a fellépésre egységessé formálódott a big band.
Külön bekezdést érdemel viszont a Magyar Jazz Kvartett, amely ezen az estén olyan modern main stream zenét játszott, ami a nagy könyvben meg van írva. Feldolgoztak hagyományosabb örökzöldeket, de választottak számokat Miles Davis és Charles Lloyd hatvanas évekbeli, modernebb repertoárjából is, mintegy jelezve kapcsolódásukat a jazz újabb, progresszív korszakaihoz. Az együttes érzelmi töltésben és improvizációs készségben egyaránt kiválót nyújtott. Szakcsi Lakatos Béláról örömmel írom le, hogy végre igazi feelinggel, dinamikus muzikalitással zongorázott, Csepregi Gyula „felnőtt módra kezelte szaxofonját, Vasvári Pál és Jávory Vilmos pedig abszolút megbízható ritmusalapokat teremtett a rögtönzésekhez. Nagy tapsot kapott az együttes finn vendégszólistája, Severi Pyysalo vibrafonos, aki ördöngös, néhol azonban kissé terjengős szólóival bizonyította rendkívüli hangszeres adottságait.
Vasárnap
Zárónap délelőtt, a szabadtér helyett színháztermi dixie-matinéval. Aki vette a fáradságot – nem voltunk túl sokan –, az összevethette a Molnár Dixieland Band és a Debrecen Dixieland Band játékát, és felmérhette, miért tartják sokan európai színvonalúnak a szegedi együttest. Bár sokat fejlődtek a debreceniek is – elsősorban zenekari megszólalásban, a kiállás magabiztosságában, előadásmódjuk Molnárékhoz képest iskolásnak, didaktikusnak tűnt. Molnárék stílusismerete, hangszerelésbeli jártassága (főként a dinamika árnyalt használatával) és improvizációs képességük nyilvánvaló. Játékukban minden olyan természetesen, magától értetődően volt a helyén (pedig a beteg Garay Márta helyett Weszely Ernő vendégzongoristával dolgoztak), hogy még azokat is a maguk oldalára állították, akik egyébként nem hívei a dixieland zenének.
(Coda helyett: Most látom csak, hogy arról a fesztiválról, amelyet a bevezetőben mélypontnak neveztem, részleteiben mégis sok említésre méltó akadt. Nos, nem történt más, mint hogy ismét tévesnek bizonyultak az előítéletek: sztárok szerepeltek halványabban, s kevésbé jegyzett előadók rukkoltak elő színvonalas programokkal. Végső soron tehát zenei szempontból eredményesebben zárult a fesztivál, mint ahogyan azt előzetesen, csak a műsorlapot tekintve, várni lehetett. Ez azonban nem feledtetheti a kirajzolódó tendencia veszélyeit; ha a debreceni fesztivál nem kap nagyobb valutáris támogatást, és nem képes megújítani kereteit, nemzetközileg számon tartott seregszemléből lokális érvényű magyar rendezvénnyé fejlődhet vissza a következő években. Csak reménykedhetünk, hogy nem ez fog bekövetkezni.)
(Jazz, 1988/1)