A zene hatalma [In: Film, színház, muzsika 1985/51. (dec.21.) 22-23 oldal]
A zene hatalma [In: Szabados György – Írások I., 2008, 109-111.old.]
.
A ZENE HATALMA
.
A hagyományon belül a zene ma a legfontosabb olyan emberi dolog, amely elemi és ősi volta révén bennünk, a hagyományos kultúra anakronizálása idején, minden bomlasztó, „leépítő” hatással szemben – mintegy alapként – képes érintetlenül megőrizni emberségünk bűvkörét. Abban a mély és feloldhatatlan viszonyban ugyanis, ami a Mindenség és az ember között kezdettől fogva ég, az ember zenéje, adottságai függvényében mindig is egy egészvilág-látás ugyan elvont, ám érzékileg és érzelmileg konkrét élményeit hordozta. A hangi csodák gyönyöre mögött egyszerű, pontos, szabályszerű szokások élték időtlen életüket.
Ezek a szabályszerű szokások az érzékek, a lelki-kedélyi hajladozások és az ész rendező munkálkodásai folytán alakultak ki, s e spontán teremtődésben születve váltak a zene, a zenei hagyomány csontozataivá, melyekre lelkünk felfeszül. Bennük az a – hogy úgy mondjam – arányidea nyújtózik, ami az adott hagyomány emberi közösségét, annak mentalitását elsősorban és esztétikailag mint ízlés jellemzi, s ami emberről emberre: a legtökéletesebb és legteljesebb információs úton (titkos, rituális, önkéntelen beavattatás során) tárul fel, válik élménnyé és emlékezetté, egy bizonyos szépségű világot éltetve és láttatva, s kötve emberi összetartozásunkat. A hagyomány élete-sorsa ennek az élt és személyes szintű arányideának az alakulása is, mégpedig – a dolog természetének okán – igen-igen lassú átalakulásokban, elmozdulásokban, majdhogynem a mozdulatlanság jegyében, amely tehetetlenség átrendeződni nehezen, leginkább csupán megrendülni tud, s ezen megrendülések egyek a hagyományozókat ért pusztító megpróbáltatásokkal. A hagyományok erejét részben ez a súlyos, élt inercia adja, másrészt viszont a „csontozat” tökélye, amely – a változó állandóság jegyében – megadja a folyainatos újjászületés, az őriző alkalmazkodás elemi, variatív alapját. A hagyományok ez intim „szabályai” az emberiség legnagyobb, ám nem kellően becsült értékei. Egzaktan nem rögzíthetők, csupán megélhetők, s meg így érthetők.
Ez a benső szervesség a zene s minden más élő hagyomány és kultúra természetes tulajdonsága, amely az emberek természetes, alkotó szellemi-erkölcsi részvételét igényli, azon áll, hiszen a hagyományok élete mindig belülről való élet, az tartja fenn ruganyosságát, óvja meg a formák elmeszesedésétől, kifáradásától, a kultúrát az összeroppanástól. Ez teszi időtlenné, teljessé és szuverénné, ez teszi képessé közmegegyezésre, s ez adja meg nagyszabású formáit is, amelyekben esztétikusan, elviselhetően él. E viszonyulásnak pedig a legfőbb alapja: az önbizalom; nélküle sem kultúra, sem hagyomány nem születik, s fenn nem marad.
A magyar népzene is, hagyományunk hatalmas, ha nem a legfontosabb és legtitkosabb része, dalaival, táncaival, szerkezeteivel, mozgásaival, díszítményeivel, de valójában egész szemléletével erre tanít bennünket, ezt hagyományozza ránk. Első helyen az alkotóerő nyugodt meg nem alkuvását, s benne az egészre vont nagyarányú szemlélet mögött a belső viszonylatokat megélő éber figyelmet. Azt a ma különösen kötelező készenlétet, hogy minduntalan mindent újra kell érzékelni és alkotni, a mindig azonost minden pillanatában: az öröklétet a pillanat jegén.
Mert folytonosan képesnek kell lenni az újjászületésre, az idővel és a hatásokkal való termékeny dacolásra, és a kozmikusan emberi magasrendűségre. Mégpedig úgy — hiszen a hagyomány kozmikus örökség —, hogy ne veszítsük el önmagunkat, ízlésünket, nagyvonalúságunkat, mert csak akként van újjászületés. Zenei hagyományunk arra tanít továbbá bennünket, hogy tágas, de véges a világ, s hogy ezt a tágas végességet az ember szenvedése és szeretete tölti be, s teszi meleggé a szépség teljességével, bonyolult rendje ellenére is mindig a világosság egyszerűségével. A hagyományban rejlő tiszta ökonómia a legmélyebb szövetség.
Elszoktunk már az emberi hasonlatoktól, miként a bensőségesebb emberi vonatkozásban való gondolkodástól is. Korunk inkább rideg, gépi metaforákkal él, s így lesz példátlan önmagának. Heisenberg egy meséit, mítoszait és mámorát vesztett, civilizációjába dermedt kultúra nagy boncmestereként maga is beleremegett a modern logika: egy mechanisztikus és nem organikus rend hiányérzetébe. S a valóság szokvány („akinek füle van, hallja”) pillanata, hogy éppen akkor töltötte be benne ezt a meg nem számolható, ki nem szerkeszthető, és mátrixskatulyába nem fogható űrt csodájával a zene, amikor a ráció hiánymérlegét szívének antennázata jelezte, szenvedte, tette elviselhetetlenül tudatossá. Az ész dolga, a szív szomja és a lélek otthonossága.
Az embernek kultúrájába vetett bizalma a legnagyobb erő, ami önbizalmát is élteti, s mélyében a hagyomány, ami az idő rejtélyes végtelenébe von. Annak az Európának, amelynek immár hagyománnyá vált nagyszerű zenéje, évezredes alakulása folyamán az egyéni akarat fölénövő kedvének (kissé leegyszerűsítve: egy ún. vertikális tendenciának) apologetikáját hordozta, s amely ma sajnos az ego nárcisztikus megrendülésével egész világa megrendülését éli; vagy hasonlóképpen, de más árnyalattal: a
magyar népzene, amely – minden megrendülése ellenére – egyedül volt képes a legújabb korban új, közös népzenei stílus megalkotására a világon, ám ma mégis önmagát keresi – mindkettőnek önmagában kell újra megerősödnie. S a magyari zene ebben jó úton jár.
Elébe menni a hírt hozó jövőnek, egyben a legmélyebb múlt örökét ifjítva meg, közösségeinek a szépség és a jóakarat vallásában való egymás iránti elkötelezettségével egy más állapot, s új tárgyi világ közepette újjá élni a hagyományt, ismét kozmikus közmegegyezéssé. Ez a dolog. Ma, amikor majdnem sikerült „legyőzni” a természetet, s ehhez az embert is előfeltételül, esélyünk már nem a kül-, hanem elsősorban a belvilág. Ott kell vágnunk csapást, s tennünk szolgálatot.
(1985)
