A néma zene [In: Szabados György – Írások I., 2008, 111-112.old.]
.
A NÉMA ZENE
.
A fény valójában mást takar.
Nem zene szól, hanem kisajátított kétely, nem hallgatóság hallgatja, hanem süketülőség, nem szólalás van, hanem a Csend kicsorbulása.
A hangversenyterem sincs tele, hanem üres. Nem nappal van, hanem éjjel. Post tenebras tenebra – magára fordul a mondás. A források elapadtak; magam is depressziós vagyok. Mire lelkendezni?
Mire köszönteni a legfrissebb formalistát? Milyen alapon nevezhet valaki rokonnak, a rokonság legcsekélyebb gyöngédsége nélkül? Ami lett volna, az volt a fény, ami lesz, az lett a sötét. És semmi sincsen már, ami égetne és oltana, már fénymaradványok csillaghulladéka sem.
Látsz fényes tekintetet? Látsz múló haragot? Látod társadat?
Akik a sötétség és a fény határain névtelenül és óvatlan még hívogatnak, már maguk sem veszik észre sötétbe káprázott szkotómás látásukat. Kiégett fény-emlékeiket vetítik csak szét az oszló és mérgezett terekbe mint győztes nosztalgiát.
Meg kell végre érteni, hogy nincs szükség itt semmi emlékre már. Hogy nincsen fenntartás, nincs részvétel. Hogy nincs felszabadulás. Csak elszabadulás van.
Már magamban lépegetek csak a Hegyen, magam repülök csak pusztai madárvonulásban. A mozdulatlan, a bűntelen, a jeltelen betemetett szelek tetszhalálukban már csak bent lobognak.
Ez az egyetlen zene, ami fölzeng. Az egyetlen és halhatatlan derű az üvöltő ösztönök ásó-kapái alatt. A Néma Zene, ami már a szív legmélyén szól csupán.
A többi hűtlenség, hívság és halál.
(1992. június 30.)
