Szabados György – A szent főnixmadár dürrögései

Megjelent: Kritika
1995. július 01. szombat,

Szabados György zeneszerző és zongoraművész a magyar free jazz doyenje. A nagymarosi orvos a hagyományos jazzritmust a magyar népzene asszimmetrikus ritmikájával felcserélve valóban sajátos magyar jazziskolát teremtett. A hatvanas évek elejétől – Európában is – az elsők között kisérletezett az úgynevezett szabad zene koncepcióval, melyben makacsul hisz, s az idő, úgy látszik, őt igazolja. 1972-ben San Sebastianban kategóriájában első díjat kapott, s 1975-ös bemutatkozó nagylemeze, Az esküvő kétségkívül korszaknyitó a műfaj hazai történetében. Alkotói magatartását – ahogy egyik kritikusa találóan megfogalmazta -, nem a sértettség, hanem a szíszüphoszi attitüd jellemzi, méghozzá Camus-i értelemben, vagyis boldognak kell képzelnünk őt, mert abból az emberfajtából való, akinél a „magaslatok felé törő küzdelem egymagában elég ahhoz, hogy megtöltse az emberi szívet”.

Fotó: Frankl Aljona

  • Akkor születtél, amikor kitört a második világháború. Gyerekként élted át az ostromot, majd az azt követő megpróbáltatásokat. Eszmélésed ideje tehát elég megrázó korra esett.

Valóban, már pelenkás korunk rendkívül éberré tett bennünket, és azt tapasztaltam, hogy azok az ismerősök, akik megjárták a Gulagot, vagy a magyarországi táborokat – és akadt ilyen a családban is -, azok hihetetlen friss szellemű emberek maradtak. Általában hosszú kort éltek meg, igaz, rengeteg betegséggel megmerve, de tiszta fejjel. Természetesen ezzel nem azt akarom mondani, hogy az jó volt, de ők teljesen kimaradtak a jóléti társadalom elkényesztetettségéből, nekik minden percben meg kellett küzdeniük az egzisztenciájukért, ezen kívül pedig megtapasztalták, hogy az ember lényege nem önmagában, hanem önmaga fölött van valahol. Hogy a sors keze nagyon is létezik. Akárminek hívjuk.

  • Klasszikus zenei nevelést kaptál, az ötvenes években mégis a jazz felé fordultál. Az akkori rendkívül kötött világban ez jelentette a szabadságot?

Hogyne. Ígéretes valami volt, megéreztem benne azt a felhőtlen elragadottságot és azokat a belső erőket, amely a jazz éltetője. Még akkor is, ha tudjuk, az életben semmi sincs önmagában, a fekete együtt él a fehérrel, vagy ahogy Keleten mondják, a dolgok Jin és Jang viszonyrendben vannak. Ez a nagy elragadottság és féktelen öröm például a legtöbb amerikai muzsikusnál összekapcsolódott a kábítószerrel is, amelybe javarészt belehaltak.

  • A legenda szerint életedben 1963 jelenti a fordulópontot. Ekkor történt, hogy a híres Dália Klubban Publik Endrével egyszer csak leültetek, s azt javasoltad neki: „mit szólnál ahhoz, hogyha úgy játszanánk, hogy semmit sem beszélünk meg, csak játszunk”. S ezzel tulajdonképpen megszületett a hazai free jazz, vagy más néven szabad zene.

Ez jóideig személyes ügy maradt, hisz Publik hamarosan disszidált Svédországba. Csak a hetvenes évek elején társult hozzám egy-két muzsikus –  Ráduly Mihály, Vajda Sándor, Friedrich Károly, Kimmel László -, akik sok fekete zenét hallgattak, így kaptak bátorítást és visszaigazolást, és a koncepciót is magukévá tették. Aztán jöttek a fiatalok – Dresch Mihály, Lőrinczky Attila, Benkő Róbert -, egy darabig Tarkó Magda klasszikus énekessel is dolgoztam, akárcsak a Kassák Kortárs Zenei Műhelyben, Melis Lászlóval, Szemző Tiborral, Körmendy Ferenccel és másokkal.

  • Jazznek lehet még egyáltalán nevezni azt, ami játszol?

Jómagam régóta nem hívom annak. Inkább improvizatív zenének. Rá kellett ugyanis jönnöm, hogy ha izmusokról izmusokra vándorolva formákban keresem a megoldást, akkor sehova sem jutok. A dolgok lényegét kell megragadni, s ez nem más, mint az Ember, illetve az ember tudatának állapota, hiszen belőle fakad minden. Mint ahogy a történelemben számtalanszor tetten lehetett érni, hogy apró tudati és mentalitásbeli változások hihetetlen korszakokat hoztak létre. Az alaptörvények mindig maradnak, csak más lesz – divatos szóval élve – az attitűd. A zene vonatkozásában ez azt jelenti, hogy be kellett látni: az ember nem úgy él – ahogy tanultuk -, nem kis hülye senkiként születik, küzd egész életén át, hogy megvalósítsa önmagát, s halála előtt néhány órával elszámol magában, hogy elérte célját, vagy sem. Az ember fordítva él: teremtett lény, készen születik, minden nagyszerű képességgel felruházva. Ilyen értelemben mindnyájan valami azonosból jövünk, és ezt a nagyszerűséget aztán fenn kell tartanunk halálunkig, miközben kibontjuk és tudatosítjuk.

  • Az ember tehát zeneileg is készen születik?

Pontosan, csak ezeket a képességeit ki kell bontani. És a benne feszülő erőknek direkte kell megszólalniuk. Nem úgy, hogy előtte belekényszerítik mindenféle stílusokba és izmusokba. Napjaink zenepedagógiának szerintem az a legnagyobb hibája, hogy olyan dolgokat kanonizál, amelyek egész egyszerűen nem vigasztalják az embert. S nem sarkallják arra a növendékeket, hogy (élet)korukat a legmélyebben megértsék, s ahhoz méltó zenét szerezzenek.

  • A hazai zene-, illetve jazzoktatásról is ilyen borúlátó a véleményed?

Nehezen beszélek erről, mert olyan időket élünk, amikor minden megnyilatkozás mögött a politikai hátteret keresi az olvasó. S ez önmagában tragédia. Abban a pillanatban, amikor az élet, illetve annak szebbik, a megvalósítandó álmokból fakadó, belülről rugdaló és szorító része is érdekek és egzisztenciák hadi terepévé válik, ez a kultúra halála, a halálhoz vezető út nem is tudom hányadik stádiuma.

  • Igen, de a tehetség végső soron őrület és megátalkodottság kérdése, s felül tud emelkedni a mindennapok acsarkodásain.

Ez igaz, de nem mindegy, hogy milyen áron. Jó száz év óta kevés ember van, aki hajlandó valamilyen szent ügyért meghalni. Ugyanakkor mégiscsak beszélünk kell az oktatás szerintem siralmas állapotáról, hiszen jó ideje minden óriási változásban van, és ezeket a változásokat követni kell. Nem úgy, hogy csak találkozunk, hanem úgy, hogy szembesülünk is velük, átengedjük érzékeinken és tudatunkon, s megmérjük őket magunkban. Nyitottnak, nyitottnak és harmadszor is nyitottnak kell lenni. Valószínűleg a Teremtésben minden, ami van, úgy van jól, ahogy van, ebből következik, hogy a folyamatokat és a változásokat nem lehet kizárni és kisistenként eleve ítélkezni bármiről, akármilyen is az. Sajnos a magyar szellemi életben ma még mindig kisistenek másokat betonba taposó ítélkezése folyik. Ez nem a végek dicsérete, hanem a végek nyomorúsága. Akármerre jártam hazánkon kívül, mindenhol azt tapasztaltam, hogy abszolút más gondolkodású, más zenéjű emberek a legnagyobb érdeklődéssel hallgatták egymás muzsikáját és nem abból indultak ki, hogy aki nem a mi körünk zenéjét műveli, az eleve kitaszíttatik.

  • Igen, de ez a zene lényegét és minőségét szerintem nem nagyon érinti.

Az igazi tehetség természetesen maga tanul, s ő tudja, hogy neki mire van szüksége, s az igazi tehetség nem csak biológiailag kiemelkedő képességű, hanem szellemileg és lelkileg is. A híres orosz zenepszichológus, Tyeplov Magyarországon az ötvenes (!) években megjelent könyvének első harmada sem a zenéről szól, hanem arról, hogy milyen ember a zeneszerző és a muzsikus. Hogy él, milyen szokásai vannak. Ma már ugyan egy hűlt világban élünk, ahol a művészet elsősorban a virtuózkodások és kunsztok terepe, de a a zeneoktatás abból a szempontból is nélkülözhetetlen, hogy a születetten magas képességű gyerekeket a zene segítségével magas szinten tartsa és tudatosan kiművelje, de legalábbis hozzásegítse. Egyrészt technikai, másrészt szellemi értelemben. S ezen a téren katasztrófális bajok vannak. Idegen nyelvet nem lehet addig megtanulni, amíg a saját anyanyelvünket sem beszéljük. Ugyanez a helyzet a zenei anyanyelvvel is, melynek elsajátítása érzésem szerint ma nem történik meg kellően, s nem is kényszerül rá a muzsikus.

Arról nem is beszélve, hogy a különböző szintek egymással keverednek. Ahogy a kinyilatkoztatások nyelve fogalmazási értelemben a legegyszerűbb, ugyanúgy a legmagasabb rendű zenék is zeneileg a legegyszerűbbek, legpontosabbak, legtranszparensebbek. Tehát nem Mozarttal kell kezdeni az oktatást, hanem úgy, ahogy a kisgyerek maga akar megszólalni. A természet is így működik, s mi a természet része vagyunk, akár tetszik, akár nem. Annyira absztraktak sosem leszünk, hogy meg tudnánk szüntetni éhségünket, szomjúságunkat, s mindazt, ami hozzá köt bennünket. Nem véletlen, hogy egyes ősi kultúrák tanításai szerint a zene előbb volt, mint az isteni teremtés. Tehát mindenekelőtt való. Szerintem azonban valójában nem a hangok, hanem a mozgás az, amin keresztül elsősorban kommunikál az ember. S miután mindenben zene van, mert mindenben mozgás van, a kettő valahol egy. Nem szabad elszakítani őket egymástól. De ebben semmi új nincsen, végül is az egész Kodály-koncepció, a Zene mindenkié gondolat mélyén ez van, csak azt sikerült mára teljesen elsorvasztani.

  • Talán azért, mert a hatalom mindenkori birtokosai tisztában vannak vele, hogy a zene mekkora hatalom, s mekkora a szerepe a társadalmi rend fenntartásában. Nem véletlen, hogy a kínai bölcsek szerint az alaphangokat meg kell őrizni, mert azok megváltoztatásával összeomlik a birodalom. S hogy a zenének akkora szerepe volt a szertartásokon és a régi korok társadalmi életében. Mint ahogy az sem véletlen, hogy a görög nevelésben – mely sokak szerint a legtökéletesebb valósította meg a lélek és a test harmóniáját – a zene központi helyet foglalt el, s Platon – más görög bölcsekkel együtt – a zenét államfenntartó erejűnek ítélte meg.

Ez így van. Ma embermilliárdok hallgatják és nézik azt a tömegzenét, ami a világon évtizedek óta készül, s a világpiacot gyakorlatilag hegemonisztikusan uralma alatt tartja. S melyben effektíve semmi felemelő nincs. Maximum „cumi”. Tehát az ösztönélet irányába hat. A védikus tanítások szerint a zenének – mint mindennek – a legvégső lényege egy pulzáció, egy vibráció, ezért mélyen hat, és ellenőrizhetetlenül manipulálható. Ezért nem mindegy, hogy a zene harmonikus-e és nemes-e, annak melodikussága, illetve pulzációja milyen természetű. Egy „gépfegyverropogás”, mely főleg a heavy metál zenét jellemzi, eleve halálos, tehát nem életdimenziójú. Az élet ugyanis mindig rugalmas, feszes és ugyanakkor lágy. A holt anyag az, amely tehetetlen, merev és élei vannak.

  • Ezek a zenék azonban agresszivitásukban és sablonos gondolkodásmódjukban – bár nem túl magas szinten – a körülöttünk lévő világot tükrözik.

Lehet, de napjainkra nem csak az embereket, hanem magukat a zenészeket is sikerült elhülyíteni. Pedig aki valóban zenészként született, az tudja, Gustav Mahler például a büdös életben nem írt volna más zenét, mit amit írt. Az ő egész lelki beállítottsága, gondolkodása, az eszményei, a hallása, a ritmusérzete nem engedte volna meg, hogy kisarkított jelenségekbe fulladjanak zenei művei. Az ilyen funkcionális dolgoknak, mint a metálnak – vagy ahogy én nevezem, sötét zenének – nagyon is átgondolt a szerepe. Célja a fogyasztói társadalom kialakítása, illetve az ahhoz szükséges tömegviselkedés alacsony szinten tartása. A világ kormányzatai, és az őket kiszolgáló tanácsadó emberek, azok, akik kellően elmélyednek ebben, nemzetközi viszonylatokban is, pontosan tudják, hogy milyen játszmának a része ez az egész.

  • Térjünk vissza az oktatáshoz. A zenei anyanyelv elsajátítása után szerinted mi a következő lépcső?

Ma már elengedhetetlen, hogy a világ legkülönbözőbb zenekultúráival megismerkedjünk. S ez – merem állítani – a magyar zeneiség alapján abszolút könnyű. Az angol vagy német zenei anyanyelvvel szemben ugyanis a magyar sokkal inkább többirányú, sokkal ősibb, s bár eredete a múlt homályába vész, saját élete van, mint egy fának. Mindig lehullajt valamit, mindig új ágakat növeszt, a lényege azonban nem változik, maximum bizonyos artikuláció-változások figyelhetők meg benne. A magyar zeneiség abszolút nyitott, még akkor is, ha egyesek azt állítják, hogy zárt. Vannak persze olyan törvényei, amelyek látszólag zártságra utalnak, de azok a törvények azért olyan kemények és mozdíthatatlanok, mert azok tartják mindenfelé nyitottnak. Olyan, mint egy gömbcsuklós csatlakozású rendszer, melyet minden irányba lehet forgatni, de ugyanaz marad.

A magyar zene – akárcsak a magyar nyelv – rendkívül hajlékony, mégis pontos és árnyalt, s – ami a legfontosabb – befogadó. Bethlen Gábor udvari zenéje, a széki muzsika vagy a református zsoltárok mind kultúrák érintkezéséből jöttek létre. Az előbbi olasz muzsikusok erdélyi környezetben alkotott műve, az utóbbi pedig a gregorián és az ősi magyar éneklés kapcsolatából született. S mindkettő ugyanazon a szellemi-lelki emésztési folyamaton ment keresztül, s ma már a két különböző hatást nem lehet egymástól elválasztani. Ehhez azonban hosszú idő kell. Amikor például a buddhista zene Japánba került, hatszáz évbe telt, amíg a japán zeneiség – mely szintén ősi – megemésztette ezt a hatást, és megszületett a japán buddhista zene. S még a csontrendszerben is 1200 év az az idő, amelyen belül bármilyen rassz lép egymással házasságra, a génállományt mélyen nem változtatja meg. S ha 1200 év után nem jön ráerősítés, a két hatás újra szétválik.

  • Közel száz éves története során a jazz is számtalan hatást emésztett meg.

Igen, de ott tulajdonképpen sosem tűnt el a “fekete alap . Annak ellenére, hogy a fekete zenészek is foglalkoztak indiai zenével – John Coltrane életművének kétharmada például nehezen érthető meg a védikus tanítások ismerete nélkül, s ő már tulajdonképpen rágákat fúj -, a gyökerek megmaradtak. S bár létezik olyan akarat Magyarországon, amely azt szeretné, hogy a magyar zeneiség ne domináljon túlságosan a hazai jazzéletben, véleményem szerint ez meglehetősen szűkös gondolkodás. Az import dolgokat ugyanis mindig idegennek fogják érezni a hazai hallgatók és a zenészek.

  • Gonda János, aki a magyar jazztanszakot 1965-ben megalapította ugyanakkor szintén azt az álláspontot képviseli, hogy mindenre nyitottnak kell lennünk.

Lehet, s bár becsülöm az ő törekvéseit, sok minden kérdésben nem értek vele egyet. A hazai jazzoktatás szerintem csak stúdium, s nem helyeznek kellő hangsúlyt a szellemi képzésre, vagy ha teszik is, érzésem szerint nem jó megközelítésből. Egy szórakoztatózenész is – mert főként azokat képeznek – akkor jó muzsikus, ha az adott feladatkörében „szent” zenét csinál. Akkor tökéletes, ha úgy szórakoztat, hogy megemeli az ember kedélyét is, s „megváltja” az adott helyzetben és pillanatban. Ehhez nem elég az, hogy zeneszerzési ismereteket tanuljon. Sokkal több energiát igényel a pozitív látás, a magatartás, a lélek jó állapota, mint hogy hogyan mozog az ujja. S sajnos ez nem csak a zenei oktatásban, de a máshol is hiányzik. Az orvosi egyetemen most alakult magatartás-lélektani tanszék, amely ezért jött létre, s vezetői tudják: egy nemzet nem élhet úgy tovább, hogy önmagával és a világgal szemben csak negatív képzetei vannak.

Amikor ezzel az improvizatív zenével kezdtem el foglalkozni, a puszta emberből indultam ki. Ez a muzsika igenis elismeri és tiszteli, hogy az ember csodálatos lény, és csak akkor fog belőle megszólalni az istenhez való soha sem tökéletes, de arra törekvő hasonlatossága, ha teremtő részvételű ember lesz és átéli magában az egész teremtést. Mint ahogy a fogantatástól a születésig valamennyien átéljük az egész filogenezist. Annak minden szépségével és felelősségével. A művészet ható erő és eszköz. Tévedni bocsánatos, de sosem lehet a dolog öncélú.

  • Sosem estél még kísértésbe? Sosem keseredtél el? Sosem gondoltál arra, hogy alkalmazkodj a külső világ elvárásaihoz?

Természetesen néha igen. El-el keseredtem, de soha nem terített le a dolog.

  • Pedig, amikor elkezdted, sokáig szélmalomharcnak tűnhetett az egész.

Ez engem sosem zavart. Valószínűleg azért sem, mert ilyen természetű vagyok, így születtem, ilyen réveteg kedéllyel. Az égbenézés nálunk jószerivel családi vonás. Kamaszkoromban nagyanyámmal éveken át jártunk ugyanabban a cipőben. Pedig ő több nyelven írt, beszélt és olvasott, csodálatosan zongorázott, tehát igazán dukált volna neki legalább egy pár cipő. És mégis mosolygós ember volt. Mert tudta: az életet úgy kell végigélni, ahogy az adatik. Aki állandóan horzsoltan él, az még sokat fog szenvedni, mert önző ember. Nem tudja még azt, hogy mi a világ, s hogy mi is az: alfa és omega.  Az ember nem válogathat. Különben csak lázadó lesz. Lázadó, és nem forradalmár. A lázadás ugyanis negatív pozíció. Romboló attitűd, melyet ha az ember nem tud átalakítani pozitív hozzáállássá, akkor nyomorult lesz ez az élete, s ha hisz a reinkarnációban, akkor a többi is. Mert minden újjászületésében ugyanazokkal a nehézségekkel kell majd megbirkóznia, míg le nem győzi magában ezt a kísértést.

  • Az sem bántad, hogy végső soron egész életedben a műfaj perifériáján kellett mozognod?

A műfaj sosem érdekelt. A világ nem műfajokban élt, hanem személyekben, vonulatokban és kvalitásokban. A műfaj csak kereskedelmi fogalom. Az embernek meg kell találnia a módját, hogyan lehet megszabadulni a rabságoktól. Műfajban gondolkodni a rabság eléggé primitív formája.

  • A totalitás felé törsz tehát?

Ez vagy benne van az emberben, vagy nincs. Bár születetten mindenkiben benne van, csak aztán elfelejtjük, elfelejtetik velünk. Az, hogy valaki a maga természetét, gondolkodását és sorsát tisztán lássa, rettentő nehéz munka. Szondi Lipót, a magyar származású Svájcban élt pszichológus azt mondja: az emberben a szabad akarat talán egy százalék. Ez érdekes módon összecseng az evangéliumi tanítással, de ez az egy százalék az, ami valójában az ember élete. Ma az emberek túlnyomó többsége a mindenkiben valamilyen arányban meglévő, lefelé húzó atavisztikus erő rabságában él, s ez az egy százalék az, amely esélyt ad, hogy kilépjünk belőle. Ez tehát borzasztóan nagy szellemi erőfeszítést igényel, de voltaképpen ez az élet igazi értelme. Az improvizatív zene bámulatos módszer és eszköz arra, hogy aki műveli, az magában ezt a sok-sok éves szellemi folyamatot végigdolgozza, s pozitív szemléletet kapjon. Egész másként viszonyul a különböző zenékhez is, hiszen sosem hagyta el a magában lévő teljességet. Mindig közelít, olyan mintha mindig minden önmagában lenne, csak még nem foglalkozott ezzel az oldalával.

  • Ez azt jelenti netán, hogy minden, ami a világtörténelemben, a művészettörténelemben, a stílustörténelemben stb. tetten érhető, az a léleknek és a szellemnek ezen a mélyen átélt tudati sorsán nyugszik: Hogy minden mögött a teljességre való beágyazottságunknak ez az éber figyelme húzódik meg, s hogy a folyamatok tulajdonképpen bennünk dőlnek el, s ami látható, az csak jelzés, s csupán tünet?

Pontosan. Zenetörténeti szempontból érdekes, hogy az improvizáció bizonyos korszakokban egyszerűen ki van iktatva a zenéből. Rendszerint akkor, amikor egy kultúra a zenitjén van és kialakult az a formakincse, amit kanonizálni akar. Ez az időszak általában egybeesik egy adott hatalmi berendezkedéssel. S amikor az hanyatlani kezd – egyszer mindennek vége -, hosszú ideig a legdrasztikusabban ragaszkodik a kitüntetettségekhez, a kialakított szabályokhoz, mert érzi a vesztét. Ma az európai kultúrának ezt a korszakát éljük.

  • Ez a folyamat régóta tart, hiszen a század elején Spengler megírta, igen átfogóan és érzékletesen, a Nyugat alkonyát.

A dolog szerintem már ennél is régebbi. Mint A zene kettős természetű fénye című tanulmányban jó tíz esztendővel ezelőtt megírtam, a hanyatlással már Goethe is foglalkozott. S aki mindezt a zene nyelvén megmutatta: Beethoven. Ahogy hihetetlen erővel felépítette szimfóniáit, tipikus európai gondolkodásra vall. Megérezte, hogy az a mentalitás, mely maga akarja az istenhez hasonlóan felépíteni a világot, teljesen és azonosan sosem sikerül. Hiába hozta létre csodálatos többszólamú műveit, akárhogy akarta, nem lett belőle “gömb , csak megközelítés. Az egyszólamban azonban minden egyszerre benne van. S ez már filozófiai kategória. Az archaikus világ egyik sarkköve. Egyszerre tartalmaz mindent, s nincs ellentéte, hiszen maga a világ. Az egyszólamon belül lehet artikulálni, kifejeznie dolgokat, de ez csak belső viszonylat. És sokkal magasabbrendű gondolat, mint az a hivalkodás, hogy én magam sokból majd összetákolom az egészet. Beethoven – lévén zseniális művész és elme – erőnek erejével, különböző zenei módozatokkal próbálkozott. Nála a mű minden pontján horizontálisan (dallamban) és vertikálisan (akkordban) is tökéletesen fel volt építve. Az alkotás így szerkezetileg dupla abroncsba van foglalva. Megpróbálta megközelíteni az isteni dimenzió tökéletességét, de ebbe – mint a többi nagy elmének – hősiesen beletört a bicskája. S a romantika éppen azért jelentett külön korszak, mert a művészek rádöbbentek, hogy a transzcendencia felé önmagunkban tovább kell keresgélni.

De nem akarom ennyire zenetörténeti vonalra vinni a szót, annyiban azonban mégis kapcsolódik ez a jazzhez, hogy ez a belső problametika akkor tört be ebbe a képletbe, amikor a századfordulón a fehér kultúra rádöbbent, ki kell lépnie önmagából. Megindult egy óriási nyitás Kelet és Afrika felé, melyet aztán a második világháború időlegesen lezárt. S ezzel a nyitással együtt tört be a fekete zene Párizsba, részben Gershwin, részben a New Orleans-i big bandek és a gospelénekesek révén.

  • Koncertjeiden sokszor sok zenésszel és nagyon sok hanggal dolgozol egyszerre. Hogyan lehet, hogy mindezek együttese egyrészt sosem hamis, másrészt a zene nem válik kakofóniává?

Egyszerűen arról van szó, hogy a hangi világnak van egy nem zenei (zörej) és egy zeneies része. Utóbbi esetében az ember önmagán átöblítve olyan kapcsolatrendszereket él meg és művel ki, s tesz hozzá személyes érzéseket és a hatásnak különböző ismert elemeit, hogy azon keresztül a dolog abszolút konszonáns, s nyilván mi már gyakorlattal rendelkezünk ahhoz, hogy a zene általunk ebben a zeneiségben formálódjon.

  • Ha jól tudom, idehaza elsőként kísérleteztél a preparált zongorával.

A preparált zongorát nem a konstruktivitás miatt csináltam, hanem azért, mert úgy éreztem, a normál zongorával ellentétben, ez elfojt bizonyos dolgokat. Mert az igaz hang, (az igaz eszmények), az álom le van csipeszekkel fedve. Ami azonban a játék során mégis átüt. Ez volt az érzéki alapja az egésznek. Aztán rájöttem arra, hogy az így létrejövő hangzás teljesen az archaikus zenei világhoz kötődik. A gamelánhoz, a koboz hangzásához és így tovább. Amikor ezt megcsináltam, még nem hallottam Cage preparált darabjait, csak később, de örömmel állapítottam meg, hogy ez a probléma mást is foglalkoztat. Én viszont soha nem torzítottam a preparációval a hangzást, hanem mindig igyekeztem esztétikussá, harmonikussá tenni az egészet.

  • Műveid fő jellegzetessége a rubato és parlandó ritmus. Tudatos?

Igen, ezek azok az ajtók, amelyeken át lehetett lépni. A jazz-zene a feketék nagyon kötött ritmikájú világa, és ahhoz, hogy a magyar zeneiséggel össze lehessen hozni a jazz-zene által megvont improvizatív környezet hevületét és közérzetét, ahhoz a guisto, tehát táncos, kötött ritmikán keresztül nem vezetett út. A rubato szabadon kezelhető ritmikájú játékmódot jelent, a parlando a szöveghez kötött lejtetést. A lényege, hogy a lélegzés, s az ember érzelmi hullámzásainak megfelelően működik. Ez már kozmikus emberi dimenzió, amelyre bármi beültethető és ezen az alapon a különböző kultúrák antagonisztikusan ellentétesnek tűnő ornamensei úgy találkozhatnak, hogy természetes eggyé válhatnak.

  • Műveidben a rítusnak, a rituáléknak is nagy a szerepe.

A rítus fontos mint közösség-összekapcsoló és -teremtő erő. Számomra ma csak a „szent”  zene érdekes, csak azt szabadna írni és játszani. Ez a dolog komolyságát és alázatosságát jelenti. Amikor az öreg zsidó rabbitól megkérdezték, hogy az emberek ma miért nem hisznek istenben, azt mondta: azért, mert nem tudnak olyan mélyre hajolni, hogy találkozzanak Istennel. Öntelt gőgős világban élünk, a saját sírunkat ássuk. Ha lesz korrekció a világtörténelemben, ezen a ponton lesz. Ha hűek leszünk a bennünk élő Istenhez.

———————-

Béla Szilárd JÁVORSZKY:

Szabados György – Brunftschreie des heiligen Phönix

 

In der Zeitschrift: Kritika / 1. Juli 1995, Samstag
 
György Szabados,  Komponist und Pianist ist der Doyen des ungarischen Free Jazz. Der Arzt in Nagymaros schuf eine spezifisch ungarische Jazz-Schule, in der Art, dass er den traditionellen Jazz-Rhythmus mit der asymmetrischen Rhythmik der ungarischen Volksmusik verband. Seit Anfang der sechziger Jahre war er einer unter den Ersten – auch in Europa – der mit dem sogenannten Konzept der „Freien Musik“ experimentiert hat, woran er felsenfest glaubt und wie es aussieht, bestätigt ihn die Zeit. Im Jahr 1972 hat er in San Sebastian in dieser Kategorie den ersten Preis erhalten und seine LP, mit der er sich 1975 vorgestellt hat, Die Hochzeit (Az esküvő) ist zweifelsohne in dieser Gattung für die ungarische Geschichte ein Epochenöffner. Sein schöpferisches Verhalten – wie es einer seiner Kritiker treffend formuliert hat – ist nicht vom Beleidigtsein, sondern von der Sisyphos- Haltung gekennzeichnet, im Sinne von Camus – das bedeutet, dass  wir ihn uns als einen Glücklichen vorstellen  müssen, weil er zu derjenigen Menschensorte gehört, für die „der Kampf um die Höhen allein genügt um das menschliche Herz zu erfüllen.“

Fotó: Frankl Aljona

 

  • Du bist geboren, als der Zweite Weltkrieg ausgebrochen ist. Du hast als Kind die Belagerung (von Budapest) erlebt, wie auch die darauf folgenden Heimsuchungen. Die Zeit deiner Bewusstwerdung fiel also mit dieser erschütternden Epoche zusammen.

Tatsächlich, schon unser Kleinkindesalter hat uns außerordentlich wachsam gemacht und meine Erfahrung ist, dass diejenigen, die den Gulag oder andere Lager in Ungarn durchlebt haben – und wir hatten in der Familie auch solche – sind Menschen mit unglaublich frischem Geist geblieben. Im Allgemeinen erlebten sie ein hohes Alter, zwar mit zahlreichen Krankheiten, aber mit klarem Kopf. Natürlich will ich damit nicht sagen, dass das gut war, aber sie erlebten nicht die Verwöhnung in der Wohlstandgesellschaft, sie mussten immer um ihre Existenz kämpfen, außerdem haben sie erfahren, dass das Wesentliche, das Wesen des Menschen nicht in ihm, sondern irgendwo über sich selber hinaus zu finden ist. Dass die „Hand des Schicksals“ wohl existiert, egal, wie wir es nennen. 

  • Du hast eine Erziehung in der klassischen Musik erhalten, doch hast du dich in den fünfziger Jahren dem Jazz zugewandt. Bedeutete dies die Freiheit in der damaligen sehr festgelegten Welt?

Selbstverständlich. Es war etwas voller Versprechungen. Ich habe darin diese ungetrübte Verzücktheit und diejenigen inneren Kräfte gefühlt, die den Jazz beleben. Auch wenn wir wissen, dass im Leben nichts „an und für sich“, allein steht, das Schwarze lebt mit dem Weißen zusammen, oder wie es im Orient formuliert wird: die Dinge stehen im “Yin und Yang“ Verhältnis zueinander. Diese große Verzückung und grenzenlose Freude war bei den meisten amerikanischen Musikern mit Drogen verbunden, woran sie dann meistens auch gestorben sind.

  • Einer Legende zufolge, bedeutet 1963 in deinem Leben einen Wendepunkt. Damals hast du im berühmten Dália-Klub Endre Publik vorgeschlagen: „was würdest du dazu sagen, wenn wir so spielen würden, dass wir nichts im Voraus besprechen, wir spielen nur“. Und damit war eigentlich der Free Jazz in Ungarn geboren, mit anderen Worten: die „Freie Musik“.

Das ist für lange Zeit eine persönliche Angelegenheit geblieben, da Publik bald darauf nach Schweden emigriert war. Nur zu Beginn der siebziger Jahre schlossen sich mir einige Musiker an – Mihály Ráduly, Sándor Vajda, Károly Friedrich, László Kimmel – die viel Schwarze Musik gehört hatten, und dadurch ermutigt und bestätigt wurden und sich so das Konzept auch angeeignet haben. Dann kamen die Jüngeren – Mihály Dresch, Attila Lőrinczky, Róbert Benkő – und eine Weile habe ich sogar mit Magda Tarkó, der klassischen Sängerin zusammengearbeitet, wie auch mit László Melis, Tibor Szemző, Ferenc Körmendy und anderen in der Kassák Kortárs Zenei Műhely.

  • Kann man das überhaupt noch Jazz nennen, was du spielst?

Seit langem nenne ich das nicht mehr so. Eher improvisative Musik. Ich musste nämlich erkennen, dass wann immer ich die Lösung in Formen suche, wobei ich von Ismus zu Ismus wandere, niemals irgendwo ankomme. Man muss das Wesen der Dinge erfassen, und das ist nichts anderes, als der Menschen, bzw. der Zustand seines Bewusstseins, da alles daraus entspringt. Wie man es aus der Geschichte so oft erfahren konnte, dass winzige Änderungen im Bewusstsein und in der Mentalität unglaubliche Epochen erschaffen haben. Die Grundgesetze bleiben immer, nur die Attitüde, um dafür einen modernen Ausdruck zu verwenden, wird anders. In Bezug auf die Musik bedeutet dies, dass man einsehen musste: der Mensch lebt nicht so, wie wir es gelernt haben: dass er als kleiner Idiot geboren wird sein ganzes Leben lang darum kämpft, sich zu verwirklichen, und einige Stunden vor seinem Tod in sich selber Bilanz zieht, ob er sein Ziel erreicht hat oder nicht. Der Mensch lebt umgekehrt: er ist ein erschaffenes Wesen, wird fertig geboren, mit allerlei großartigen Fähigkeiten ausgerüstet. In diesem Sinn kommen wir alle aus dem „selben Etwas“, und diese Großartigkeit müssen wir bis zum Tod aufrechterhalten, während wir sie entfalten und uns bewusst machen.

  • Der Mensch wird also auch im Musikbereich fertig geboren? (d.h.: was die Musik anbelangt)

Genau, nur muss man diese Fähigkeiten entfalten. Und die darin enthaltenen angespannten Kräfte müssen direkt ertönen. Nicht so, dass sie vorher in allerlei Stile und Ismen gezwungen werden. Der größte Fehler unserer heutigen Musikpädagogik ist meiner Meinung nach, dass solche Sachen kanonisiert werden, die den Menschen einfach nicht trösten können. Und sie spornen die Schüler nicht an, ihr (Lebens)alter in der Tiefe zu begreifen und eine Musik zu komponieren, die dessen würdig ist.

  • Ist deine Meinung so pessimistisch, was den Musik-, bzw. den Jazzunterricht in Ungarn betrifft?

Es fällt mir schwer, darüber zu sprechen, weil wir in Zeiten leben, wo der Leser hinter jeder Erörterung den politischen Hintergrund sucht. Und das ist schon eine Tragödie. Im jenem Moment, wo das Leben, bzw. sein schönerer, aus zu verwirklichenden Träumen geborener, von innen  herausdrängender Teil auch zum Schlachtfeld von Interessen und Existenzen wird, das ist der Tod der Kultur, ich weiß nicht zum wievielten Stadium des zum Tode führenden Weges.

  • Ja, aber das Talent ist schlussendlich eine Frage des Wahnsinns und der Verstocktheit und kann sich über die Zankereien des Alltags erheben.

Das ist wahr, es ist aber nicht egal, zu welchem Preis. Seit gut hundert Jahren gibt es wenige Leute, die bereit sind, für eine heilige Angelegenheit zu sterben. Dabei müssen wir auch über den jämmerlichen Zustand der Erziehung sprechen, da seit einiger Zeit alles im riesigen Wandel begriffen ist; und diese Wandlungen muss man verfolgen. Nicht so, dass wir sie treffen, sondern so, dass wir mit ihnen konfrontiert werden, wir lassen sie durch unsere Sinne und unser Bewusstsein und wir erwägen sie in uns. Man muss offen, offen und drittens nochmal offen sein.* Wahrscheinlich ist in der Schöpfung alles gut so, wie es ist; daraus folgt, dass man die Prozesse und Wandlungen nicht wegleugnen kann und nicht als kleiner Gott über alles urteilen darf, wie es auch immer sei. Leider ist es im ungarischen geistigen Leben immer noch so, dass Kleingötter andere in Beton stampfen wollen und diese geben die Urteile ab. Wo auch immer ich im Ausland war, habe ich überall erfahren, dass Menschen mit anderer Denkweise und anderer Musik die Musik von einander mit dem größten Interesse gehört haben und sind nicht davon ausgegangen, dass wer nicht die Musik von unserem Kreis macht, soll ausgeschlossen werden.

  • Ja, aber das betrifft nicht besonders das Wesen und die Qualität der Musik, meine ich.

Das wahre Talent lernt natürlich selbst und weiß, was er braucht und das wahre Talent ist nicht nur biologisch mit hervorragenden Fähigkeiten ausgerüstet, sondern auch geistig und seelisch. Das erste Drittel des Buches des berühmten russischen Musikpsychologen, Tjeplov (in Ungarn in den fünfziger Jahren veröffentlicht) behandelt nicht die Musik, sondern, was für ein Mensch der Komponist und der Musiker ist. Wie er lebt, was für Sitten er hat. Heute leben wir zwar in einer erkalteten Welt, wo die Kunst vor allem als Boden dient, Virtuosität vorzuspielen und allerlei Tricks aufzuzeigen, aber Musikunterricht ist auch aus dem Grund unentbehrlich, dass Kinder, die mit guten Fähigkeiten geboren werden, mit Hilfe der Musik auf hohem Niveau gehalten, bewusst ausgebildet werden oder wenigstens dabei Hilfe erfahren: einerseits in technischem, andererseits in geistigem Sinne. In diesem Bereich gibt es katastrophale Probleme. Eine Fremdsprache können wir so lange nicht erlernen, solange wir unsere Muttersprache nicht kennen. Das ist genauso mit der Musik-Muttersprache, bei der heute nicht genug unternommen wird, um sie sich aneignen zu können und der Musiker dazu auch nicht gezwungen ist.

Nicht zu sprechen davon, dass sich die verschiedenen Niveaus miteinander mischen. Wie die Sprache der Offenbarungen, im Bereich der Formulierung, die einfachste ist, so ist die Musik des höchsten Ranges musikalisch die einfachste, die genaueste, die transparenteste. Also, muss man den Unterricht nicht mit Mozart beginnen, sondern so, wie das Kind sich selber ausdrücken will. Auch die Natur funktioniert so, und wir sind Teil der Natur, auch wenn es einem nicht gefällt. Wir werden nie so abstrakt werden, dass wir unseren Hunger, Durst und alles, was uns mit der Natur verbindet, aufheben könnten. Kein Zufall, dass laut den Lehren von gewissen archaischen Kulturen zuerst die Musik da war, noch vor der göttlichen Schöpfung. Also vor allem. Aber meiner Meinung nach sind es nicht die Töne, sondern die Bewegung, durch welche der Mensch in erster Linie kommuniziert. Und da Musik in allem drinnen steckt, weil in allem Bewegung ist, sind die beiden irgendwie eins. Man darf sie nicht voneinander trennen. Aber darin liegt nichts Neues, da in der Idee des ganzen Kodály-Konzepts: „Musik gehört allen“ das drin ist – nur ist es so gekommen, all das bis heute versiegen zu lassen.

  • Vielleicht deshalb, weil die jeweiligen Machthaber sich darüber im Klaren sind, was für eine Macht die Musik hat und welche Rolle sie im Aufrechterhalten der Gesellschaftsordnung spielt. Kein Zufall, dass die chinesischen Weisen behaupteten, dass die Grundtöne bewahrt werden müssen, weil, sollten sie geändert werden, das Reich zusammenstürzt. Und dass die Musik so eine große Rolle in den Zeremonien und im Gesellschaftsleben der alten Zeiten einnahm. Wie es auch kein Zufall sein kann, dass die Musik in der Erziehung der Griechen – die die Harmonie von Seele und Körper auf die vollständigste Weise verwirklicht haben, wie es viele behaupten – eine zentrale Stelle hatte, und Platon, zusammen mit anderen griechischen Weisen, die Musik als Erhalter des Staates beurteilt hat.

So ist es. Heute hören und schauen Milliarden von Menschen die Massenmusik, die seit Jahrzehnten auf der Welt produziert wird und die den Weltmarkt praktisch auf hegemoniale Weise unter ihrer Herrschaft hält. Und worin nichts Erhabenes enthalten ist. Maximal, „Nuckelware“. Also, ihre Wirkung geht in die Richtung der Instinkte. Laut den Lehren der Veden ist das tiefste Wesen der Musik – wie bei allem – ein Pulsieren, eine Vibration, daher wirkt sie in der Tiefe und kann unkontrolliert manipuliert werden. Darum ist es nicht egal, ob eine Musik harmonisch und edel ist, von welcher Natur ihr Wohlklang, bzw. Pulsieren ist. Eine Maschinengewehrsalve, typisch vor allem für die Heavy Metal Musik, ist grundsätzlich tödlich, hat also keine Lebensdimension. Das Leben ist ja immer flexibel, fest und gleichzeitig sanft. Die tote Materie ist träge, steif und hat Kanten.

  • Die verschiedenen Musikarten spiegeln die sie umgebende Welt in ihrer Aggressivität und Denkweise in Schablonen wieder, obwohl auf keinem hohen Niveau.

Möglich, aber bis heute ist es gelungen, nicht nur die Menschen, sondern auch die Musiker zu Idioten zu machen. Wer wirklich als Musiker auf die Welt gekommen ist, der weiß Bescheid. Gustav Mahler z.B. hätte nie im Leben eine andere Musik geschrieben, als die, die er geschrieben hat. Seine ganze seelische Einstellung, die Denkweise, seine Ideale, sein Gehör und Rhythmusgefühl hätten nicht erlaubt, dass seine Kompositionen in solch forcierten Phänomenen ertrinken. Solche funktionellen Metal Musik, oder wie ich sie nenne: die dunkle Musik – spielen eine gut durchdachte Rolle. Ihr Ziel ist die Ausgestaltung der Konsumgesellschaft, bzw. dass das dazu nötige Massenverhalten auf einem niedrigen Niveau gehalten wird. Die Weltregierungen und die ihnen dienenden Ratgeber, die sich in diese Denkweise notwendigerweise vertiefen, auch in internationalen Bezügen, wissen genau, dass dies Alles Teil eines Spiels ist und sie wissen, was für ein Spiel das ist.

  • Kommen wir zurück zum Unterrichtswesen. Was ist deiner Meinung nach der nächste Schritt nach der Erlernung der Musik-Muttersprache?

Heutzutage ist es unerlässlich, dass wir mit den verschiedensten Musikkulturen der Welt Bekanntschaft machen. Und das ist aufgrund der ungarischen Musikalität absolut leicht. Im Gegensatz zur englischen oder deutschen Musik-Muttersprache orientiert sich die Ungarische in viel mehr Richtungen, ist viel archaischer und auch wenn ihr Ursprung im Dunkel der Vergangenheit verschwindet, hat sie ein eigenes Leben, wie ein Baum. Sie wirft immer etwas ab, lässt immer neue Zweige wachsen, ihr Wesen jedoch ändert sich nicht, man kann dabei höchstens gewisse Artikulationsänderungen beobachten. Die ungarische Musikalität ist absolut offen, auch dann, wenn manche behaupten, sie sei geschlossen. Sie hat natürlich solche Gesetze, die scheinbar auf Geschlossenheit hindeuten, diese Gesetze jedoch sind so stark und unbeweglich, weil sie die Musikalität in jede Richtung offen halten. Sie ist wie ein System mit einem Kugelgelenk, das man in jede Richtung drehen kann, es bleibt aber immer dasselbe.

Die ungarische Musik – wie auch die ungarische Sprache – ist sehr flexibel, jedoch genau und nuanciert, und was das Wichtigste ist: integrierend. Die Hofmusik von Gábor Bethlen, die Musik von Szék oder die reformierten Psalmen sind alle aus Berührung von verschiedenen Kulturen entstanden. Die Erstgenannte ist das Werk von italienischen Musikern, die sie in Siebenbürgen komponiert haben, die letzte entstand aus der Beziehung der Gregorianischen Musik mit dem archaischen ungarischen Gesang. Beide haben denselben geistig-seelischen Verdauungsprozess durchlaufen und heute kann man die zwei verschiedenen Einflüsse nicht voneinander trennen. Dazu braucht man jedoch eine lange Zeit. Als z.B. die buddhistische Musik nach Japan gelangt ist, hat es 600 Jahre gedauert, bis die – ebenfalls archaische – japanische Musikalität diesen Einfluss verdaut hatte, und die japanische buddhistische Musik geboren war. Wie auch im Knochensystem: wenn sich zwei verschiedene Rassen mit einander verheiraten, wird der Genbestand während 1200 Jahren nicht wesentlich verändert. Und wenn nach 1200 Jahren das nicht bekräftigt wird, trennen sich die zwei Einflüsse wieder.

  • In seiner fast 100jährigen Geschichte hat der Jazz auch zahlreiche Einwirkungen verdaut.

Ja, aber dort ist eigentlich nie der „schwarze Grund“ verschwunden. Trotz der Tatsache, dass sich schwarze Musiker auch mit indischer Musik beschäftigt haben – zwei Drittel des Lebenswerkes von John Coltrane lässt sich nur schwer ohne die Kenntnis der Lehre der Veden verstehen, und er spielt eigentlich Ragas – die Wurzeln sind geblieben. Und es gibt zwar eine Bestrebung in Ungarn, dass die ungarische Musikalität im Jazzleben hier nicht zu sehr dominieren soll; meiner Meinung nach ist dies eine engstirnige Denkweise. Die einheimischen Hörer und Musiker werden die importierten Sachen immer als fremd empfinden.

  • János Gonda, der 1965 den Jazz-Lehrstuhl gegründet hat, vertritt ebenfalls den Standpunkt, dass wir für alles offen sein müssen.

Möglich- und obwohl ich seine Bestrebungen schätze, bin ich mit ihm in vielen Fragen nicht gleicher Meinung. Der Jazzunterricht in Ungarn ist nur Studium, die geistige Ausbildung wird nicht genügend betont, auch wenn diese Musik einem gefällt, auch nicht durch eine gute Annäherung, meine ich. Sogar ein Unterhaltungsmusiker – weil mehrheitlich solche ausgebildet werden – ist dann ein guter Musiker, wenn er in seinem Aufgabenbereich „heilige“ Musik macht. Er ist dann perfekt, wenn er das Publikum so unterhält, dass er auch das Gemüt des Menschen erhebt und ihn in der gegebenen Situation und im Moment „erlöst“. Dazu genügt es nicht, dass er kompositorische Kenntnisse erlernt. Die positive Sichtweise, das Verhalten, der gute Zustand der Seele bedürfen viel mehr Energie, als die Weise,  wie sich seine Finger bewegen. Leider fehlt dies nicht nur im Musikunterricht, sondern auch anderswo. An der Medizinischen Universität wurde soeben ein Lehrstuhl für Verhaltenspsychologie zustande gebracht, aus diesem Grund. Und seine Leiter wissen: eine Nation kann nicht so weiterleben, dass sie sich und der Welt gegenüber nur negative Vorstellungen hat.

Als ich angefangen habe, mich mit dieser improvisativen Musik zu befassen, war der reine Mensch mein Ausgangspunkt. Diese Musik erkennt und respektiert, dass der Mensch ein wunderbares Wesen ist – nie perfekt, aber wenn er danach strebt Ähnlichkeit mit Gott zu haben, wird es in ihm nur dann ertönen, wenn er zu einem kreativen Teilnehmer wird und in sich die ganze Schöpfung miterlebt. Wie wir zwischen Zeugung und Geburt die ganze Philogenese durchleben. Mit all ihrer Schönheit und Verantwortung. Die Kunst ist eine wirkende Kraft und Mittel. Zu irren ist entschuldbar, aber die Sache kann nie Selbstzweck sein.

  • Bist du nie in Versuchung gekommen? Warst du nie verbittert? Hast du nie daran gedacht, dich den Erwartungen der Außenwelt anzupassen?

Natürlich, manchmal ja. Manchmal war ich verzweifelt, die Sache hat mich aber nie niedergeschlagen gemacht.

  • Obwohl, zu Beginn, konnte das alles als „Kampf gegen Windmühlen“ erscheinen.

Das hat mich nie gestört. Wahrscheinlich aus dem Grund, weil ich eine solche Natur habe, ich bin so geboren, mit so einem traumverlorenen Gemüt. In den Himmel schauen ist bei uns eine Charakteranlage in der Familie. In meinen Teenager-Jahren haben meine Großmutter und ich jahrelang dieselben Schuhe getragen. Sie hat in mehreren Sprachen geschrieben, gesprochen und gelesen, spielte fantastisch Klavier, also sie hätte wirklich mindestens einige Paar Schuhe verdient. Und trotzdem hat sie immer gelächelt. Weil sie wusste: das Leben muss man so durchleben, wie es sich ergibt. Wer immer verletzt lebt, wird viel leiden, weil er egoistisch ist. Er weiß noch nicht, was die Welt ist, und was das ist: Alpha und Omega. Der Mensch hat nicht viele Alternativen, sonst wird er nur Rebell. Rebell und nicht Revolutionär. Rebellion ist nämlich eine negative Position. Eine zerstörerische Haltung; und wenn der Mensch nicht fähig ist, diese zu einer positiven Haltung zu machen, dann wird sein Leben elendig, und wenn er an die Reinkarnation glaubt, auch seine nächsten Leben. Weil man in jeder neuen Geburt mit denselben Schwierigkeiten kämpfen muss, bis man in sich diese Versuchung besiegt hat.

  • Hast du nicht bedauert, dass du dich schlussendlich in deinem ganzen Leben an der Peripherie der Gattung aufhalten musstest?

Die Gattung hat mich nie interessiert. Die Welt lebt nicht in Gattungen, sondern in Personen, Zügen und Qualitäten. Gattung ist ein Handelsbegriff. Die Menschheit muss den Weg finden, wie sie sich von der Gefangenschaft befreien muss. In Gattungen zu denken ist eine ziemlich primitive Form der Gefangenschaft.

  • Du zielst also auf die Totalität?

Entweder ist das im Menschen drin, oder nicht. Obwohl sie bei der Geburt jeder Mensch innehat, aber später vergessen wir sie – man lässt uns vergessen. Es ist eine sehr schwere Arbeit, dass jemand seine eigene Natur, Denkweise und sein Schicksal klar sieht. Lipót Szondi, der ungarische Psychologe, der in der Schweiz lebte, sagt: der freie Wille im Menschen ist vielleicht 1 %.“ Dies ist im Einklang mit der Lehre der Evangelien, aber dieses 1 Prozent ist das, was das Leben des Menschen wirklich ist. Heute lebt die Mehrheit der Menschen in der Gefangenschaft einer nach unten ziehenden atavistischen Kraft, die in jedermann in irgendeiner Proportion vorhanden ist – und dieses 1 Prozent gibt uns die Chance, aus dieser Gefangenschaft herauszukommen. Das bedarf also einer schrecklich großen geistigen Anstrengung, aber das ist der wahre Sinn des Lebens. Die improvisative Musik ist eine verblüffende Methode und Mittel dazu, dass derjenige, der sich damit befasst, diesen langjährigen geistigen Prozess in sich durcharbeitet und eine positive Betrachtungsweise gewinnt. Er hat ein ganz anderes Verhältnis zu verschiedenen Musikrichtungen, da er die in sich selbst anwesende Totalität nie verlassen hat. Er kommt immer näher – es ist, als würde alles innen vorhanden sein, nur hat er sich mit dieser Seite noch nicht beschäftigt. 

  • Bedeutet all das, dass alles, was in der Weltgeschichte, Kunstgeschichte, Stilgeschichte, usw. zu finden ist, beruht auf diesem tief erlebten Bewusstseinschicksal der Seele und des Geistes: dass hinter allem diese wachsame Aufmerksamkeit unseres Strebens nach Totalität steckt und dass die Prozesse eigentlich in uns selber entschieden werden, und was sichtbar ist, ist nur ein Zeichen und nur Symptom?

Genau. Vom Gesichtspunkt der Musikgeschichte aus ist es interessant, dass in gewissen Epochen die Improvisierung aus der Musik ausgegliedert ist. Normalerweise dann, wenn eine Kultur ihren Zenit erreicht hat und ihre Formen fertig sind, die sie kanonisieren will. Diese Epoche entspricht im Allgemeinen einer bestimmten Machtrichtung. Und wenn diese beginnt zu zerfallen – plötzlich ist alles zu Ende – und sie krallt sich fest an den eingerichteten Regeln, weil sie ihren Zusammenbruch fühlt. Heute erleben wir diese Epoche der europäischen Kultur.

  • Dieser Prozess dauert seit langem an, da zu Beginn des 20. Jahrhunderts Spengler den Untergang des Abendlandes sehr umfassend und empfindsam beschrieben hat.

Die Sache ist meiner Meinung nach älter. Wie ich im Essay The dual character of the light of music (A zene kettős természetű fénye) vor zehn Jahren geschrieben habe, Goethe hat sich auch schon mit dem Untergang beschäftigt. Und wer das alles in der Sprache der Musik vor Augen geführt hat: Beethoven. Wie er seine Symphonien mit unglaublicher Kraft aufgebaut hat, zeugt von einer typischen europäischen Denkweise. Er fühlte, dass der Wesenheit, die die Welt ähnlich wie Gott selber aufbauen will, dies nie völlig gelingen kann.

Er hat seine wunderbaren polyphonischen Werke umsonst geschaffen – wie sehr er das auch wollte, sie wurden nie zur „Kugel“, nur Annäherung. In der Monophonie ist jedoch alles gleichzeitig enthalten. Und das ist schon eine philosophische Kategorie. Ein Eckstein der archaischen Welt. Sie enthält alles gleichzeitig und hat keinen Gegensatz, da sie selber die Welt ist. Innerhalb der Monophonie kann man Sachen artikulieren, ausdrücken, das ist aber nur eine innere Beziehung. Das ist eine viel höherwertige Idee als die Protzerei des Ich, die behauptet das sich das Ganze aus vielen Teilen zusammenbasteln ließe. Beethoven – da er ein genialer Künstler und Geist war – hat verschiedene Modalitäten mit Kraft und Macht versucht. Bei ihm war das Werk an jedem Punkt horizontal (in der Melodie) und vertikal (mit den Akkorden) perfekt aufgebaut. Die Komposition war also strukturell in doppelte Felgen gefasst. Er versuchte der Perfektion der göttlichen Dimension näher zu kommen, aber – ähnlich wie andere großen Geister – hat er dabei heldenhaft versagt. Die Romantik bekundete deshalb eine andere Epoche, weil die Künstler erkannt haben, dass sie weiterhin in sich selber suchen müssen, wenn sie der Transzendenz näher kommen wollen.

Aber ich will das Gespräch nicht so sehr in musikgeschichtliche Richtung leiten, aber das ist trotzdem soweit mit dem Jazz verbunden, dass diese innere Problematik dann ins Bild gekommen ist, als die weiße Kultur an der Jahrhundertwende realisiert hat, dass sie aus sich selber heraustreten muss. Eine große Öffnung zu Orient und Afrika erfolgte, die dann durch den Zweiten Weltkrieg provisorisch abgeschlossen wurde. Mit dieser Öffnung platzte die Schwarze Musik in Paris herein: zum Teil durch Gershwin, zum Teil durch die Big Bands aus New Orleans und die Gospel-Sänger.

  • Bei deinen Konzerten arbeitest du oft mit vielen Musikern und mit sehr vielen Klängen gleichzeitig. Wie ist es möglich, dass all diese zusammen nie falsch tönen, andererseits wird die Musik nie zur Kakophonie?

Es handelt sich darum, dass die Klangwelt einen nicht-musikalischen (Geräusche) und einen musikalischen Teil hat. Im letzten Fall erlebt und entwickelt der Mensch – durch sich selber gespült  – solche Verbindungssysteme, und ergänzt sie mit persönlichen Gefühlen und mit verschiedenen bekannten Elementen mit der Wirkung, dass dadurch die Sache absolut konsonantisch (zusammentönend) wird, und wir haben genügend Praxis darin, dass die Musik durch uns in dieser Musikalität geformt wird.

  • Wenn ich richtig liege, bist du der erste in Ungarn, der sich an dem präparierten Klavier versucht hat.

Ich habe das präparierte Klavier nicht wegen der Konstruktivität gemacht, sondern weil ich das Gefühl hatte, dass dieses, im Gegensatz zum normalen Klavier gewisse Sachen unterdrückt. Weil der wahre Klang (die wahren Ideale), der Traum mit Klammern bedeckt ist. Was beim Spielen doch durchbricht. Das war der sinnliche Grund des Ganzen. Dann habe ich entdeckt, dass die so entstandene Klangwelt mit der archaischen Musikwelt verbunden ist. Zum Gamelan, zum Klang des Koboz, usw. Als ich das gemacht habe, hatte ich Cage’s präpariertes Stück noch nicht gehört, erst später und stellte mit Freude fest, dass sich auch andere mit diesem Problem beschäftigen. Ich habe jedoch den Klang mit der Präparierung nie verzerrt, sondern bemühte mich, das Ganze ästhetisch, harmonisch zu machen.

  • Hauptcharakteristik deiner Werke ist der “rubato und parlando Rhythmus“.  Bewusst?

Ja, das sind die Türen, durch die man eintreten konnte. Die Jazz-Musik ist die Welt der Schwarzen mit einer sehr festen Rhythmik, und wenn man das Glühen und die Befindlichkeit der von der Jazz-Musik aufgezeichneten improvisativen Umgebung mit der ungarischen Musikalität zusammenführen will, führt der Weg nicht durch die „giusto“ d.h. tänzerische, gebundene Rhythmik. Rubato bedeutet eine Spielweise mit einer frei zu behandelnden Rhythmik, und parlando ist ein Hinfühlen, mit dem Text verbunden. Es funktioniert im Einklang mit der Atmung, mit den Wallungen der Gefühle des Menschen. Das ist schon eine kosmisch-menschliche Dimension, worauf sich alles „aufbauen“ lässt und auf diesem Grund können sich Ornamente von verschiedenen Kulturen, die anscheinend antagonistisch entgegengesetzt sind, so treffen, dass sie ganz natürlich „Eins“ werden.

  • Riten und Rituale spielen in deinen Werken auch eine große Rolle.

Der Ritus ist wichtig als eine Kraft, die die Gemeinschaft schafft und verbindet. Für mich ist heute nur die „heilige“ Musik interessant, nur das dürfte man komponieren und spielen. Das bedeutet den Ernst und die Ergebenheit in die Sache. Der alte Rabbiner antwortete auf die Frage, warum die Leute heutzutage nicht an Gott glauben: „weil sie sich nicht so tief bücken können, dass sie sich mit Gott treffen.“ Wir leben in einer selbstzufriedenen, hochmütigen Welt, wir graben unser eigenes Grab. Wenn in der Weltgeschichte je eine Korrektur stattfindet, dann an diesem Punkt. Wenn wir dem in uns lebenden Gott treu werden.

 

 * offen zur Konfrontation, zur Erwägung – Bemerkung des Übersetzers

Übersetzung: Marianne Tharan (November 2018)

 

Béla Szilárd JÁVORSZKY:

György Szabados – Ruttings of the Sacred Phoenix Bird 

The composer and pianist György Szabados is considered the Doyen of the Hungarian Free Jazz. The physician in Nagymaros created a specifically Hungarian jazz school, combining the traditional jazz rhythm with the asymmetric rhythm of the Hungarian folk music. Since the beginning of the sixties, he was one of the first – even in Europe – to experiment with the concept of the so called “free music”, and he firmly believes in the concept, and it seems, time confirms him. In 1972 he obtained first prize in this category awarded in San Sebastian, and his album, released in 1975 entitled The Wedding (Az esküvő), is certainly epoch-making in the Hungarian history of the genre. His bearing as a creative artist – as one of his critics précised accurately – is not of an offended person but rather showing a Sisyphus attitude in the sense of Camus, which means that we must see him as a happy person because he belongs to that kind of people for whom “the struggle for the peak is already sufficient to fill the human heart”. 

Photo: Frankl Aljona

 

  • You were born at the time when the Second World War broke out. You witnessed as a child the siege (of Budapest) and the following scourges. The process of gaining consciousness in your childhood coincided with this harrowing time. 

Indeed, the epoch made us even as toddlers extraordinarily vigilant, and my experience is that those who survived the gulag or other camps in Hungary – and we have some of them in the family – are people with an incredible lively spirit. They generally lived to a high age, although with different ailments, but with a clear head. Of course, I don’t want to imply that it was good, but they were not spoiled in the welfare society; they always had to struggle for their existence, furthermore, they experienced that a man’s essence cannot be found in him but somewhere above himself. That “fate’s hand” really exists. We can call it what we like.

  • You were educated in classical music, yet still you turned to jazz in the fifties. Did it mean freedom in that very regulated word?

Of course. Jazz was something promising. I felt in it the unconditional ecstatic involvement and those inner forces which make jazz live. Even if we know that nothing in life exists on its own, black lives together with white, or as it is said in the Orient, things are arranged in yin and yang relation. This huge ecstasy and unbridled joy was attached to drugs for many American musicians, and most of them died as a consequence.   

  • According to a legend, the year 1963 was a turning point in your life. You sat down in the famous Dália Club with Endre Publikand suggested to him, “what if we would play so that we don’t discuss anything before – we only play”. With this, actually, the Hungarian free jazz was born, or with another name, the fee music. 

This remained for a long time a personal matter, since Publik migrated to Sweden soon after. Some musicians joined me only at the beginning of the seventies: Mihály Ráduly, Sándor Vajda, Károly Friedrich, László Kimmel – they used to listen to a lot of black music and were encouraged and convinced and picked up the concept too. After came the younger musicians, Mihály Dresch, Attila Lőrinczky, Róbert Benkő and for a while, I even worked together with Magda Tarkó, the classical singer, and also with László Melis, Tibor Szemző, Ferenc Körmendy and others in the Kassák Kortárs Zenei Műhely.

  • Can we call it jazz at all, what you are playing?

For a long time, I was not calling it so – rather improvisative music. I had to realize when I am looking for a solution in forms while going from one -ism to another -ism, I arrive nowhere. One has to grasp the essence of the things, which is nothing other than the state of Man, or of man’s conscience, since everything issues from there. So often we witness in history that tiny changes in the conscience and mentality could produce unbelievable epochs. The basic laws remain, only the attitude – to use a trendy word – changes. Referring to music, one had to realize man doesn’t live the way as we were taught: it is not true that he is born as a little idiot, struggles throughout his life to achieve self-realization and a few hours before his death, he assesses whether he reached his goal or not. Man is living the opposite way; he is a creature, he is born “ready-made”, provided with all formidable capacities. In this sense, we all come from the same “something” and we have to keep up this grandiosity till our death, while we unfurl it and make ourselves aware of it. 

  • Thus, man is born “ready-made” also in the field of music?

Exactly, but these capacities must be developed. And the inherent, tensed forces must “talk” directly – not so that they are first forced into all kinds of styles and -isms. The biggest mistake made by today’s music pedagogy is that such things are canonized, which does not comfort anybody. They don’t encourage the students to understand their age in depth and to compose music worthy to it. 

  • Is your opinion so pessimistic regarding the music, resp. jazz education in Hungary?

It is difficult for me to talk about that because we live in times when the reader is looking for political background behind every statement. And this is already a tragedy. At the moment when life – or its more beautiful part issuing from dreams yet to be fulfilled, its part kicking from inside – becomes the battlefield of interests and existences; that is the death of culture, one of the stages on the road to death. 

  • Yes, but talent is finally a question of madness and stubbornness and is able to rise above every day’s squabbles.

This is true, but it matters at what price. For a hundred years, there have been few people ready to die for a holy cause. At the same time, we still have to talk about the – in my opinion – pitiable state of education, since for a long time, everything is largely changing; and these changes have to be followed up. Not that we simply meet them, but so that we are confronted by them, we let them into our senses and consciousness, and we evaluate them for us. One has to be open, open and again open (for the confrontation, for the evaluation – remark by the translator).  In the Creation, everything is probably good as it is, and from this follows that processes and changes cannot be excluded, and nobody can judge as a little god about anything, be it anyhow. Wherever abroad, I saw that people with other ways of thinking and other music was listened to with the utmost interest to the music of each other, and it didn’t start from the principle that whoever doesn’t make our music, must be excluded.   

  • Yes, but I mean, this doesn’t really regard the essence and the quality of the music. 

The true talent is learning of course, about himself, and he knows what he needs, and the true talent is provided with outstanding capacities, not only biologically, but spiritually and mentally too. The famous Russian music psychologist, Tjeplov’s book was published in Hungary in the fifties. In the first third of the book he doesn’t talk about music but he deals with the subject of what kind of a man is the composer and the musician; how he lives, what habits he has. Today we live in a cooled off world where art is mainly the field of fake virtuosity and tricks. But music education is indispensable from the point that it has to remain at a high level and educate, or at least foster children born with high capacities, in a technical sense, but also in a spiritual sense. And there are catastrophic problems in this field. A foreign language cannot be learned as long as we don’t master our mother tongue. The same with the music mother tongue. In my opinion this is not promoted enough and the musician is not forced to learn it. 

Not to mention the fact that different levels mix with each other. As the language of the revelations is the most simple in the field of phraseology, so are the music works of the highest rank the most simple, accurate, and transparent, concerning the musical expression. Therefore, the education shouldn’t start with Mozart, but it should start in the way that the child wants to express himself. Nature too is working in this way, and we are part of nature, even if some don’t like it. We shall never be so abstract that we could stop our hunger, thirst, and everything which links us to nature. It is not by chance that some ancient cultures teach that music preceded the divine creation. Thus, music is before everything. In my opinion, not the sounds, but the motion was the first means of communication used by man. And since music is in everything, because in everything is motion, the two are in a certain way, one. One shouldn’t separate them. But this is nothing new, since Kodály’s concept and the idea “music belongs to all” include the same thoughts, although until today it has completely petered out.

  • Maybe because the ruling powers have always been aware of the huge potential power of music and what a role it plays in the maintenance of the social order. It is not by chance that the Chinese sages professed that the basic sounds must be kept because when changing them, the empire would collapse. And that is why the music had such an important role in the ceremonies and social life of ancient times. It is also not by chance that music had a central place in the education of the ancient Greeks, which should have realized the most perfect harmony of soul and body, according to many opinions. Platon, like other Greek sages, considered music as having the power to sustain the state.  

That is true. Today millions of people watch and listen to the mass music which has been produced in the world for several decades, and which rules the world market practically in a hegemonic way. And which doesn’t contain anything sublime. A pacifier, at most. Its affect goes towards instincts. According to the teachings of the Veda, the final essence of music – as of everything – is a pulsation, a vibration, and that is why it works on a deep level, and can be manipulated uncontrolled. That is why it is not irrelevant whether a certain music is harmonic and noble, further, of what nature is its melody and pulsation. The firing of a machine gun, typical for the heavy metal music, is basically deadly, thus void of the dimension of life. Life is always flexible, fixed, and at the same time soft. Dead material is inert, stiff, and has edges.

  • These types of music mirror our environing world in their aggression and way of thinking – although not at a very high level.

It is possible, but until today not only the people, but even the musicians could be made to be idiots. When someone is born truly as a musician, he knows about it. Gustav Mahler, for example, would never have written different music from what he has composed. His soul, his stance, his thinking, his ideals, his ear, his sense for rhythm wouldn’t have allowed him to be drawn away from his compositions in such a forced phenomenon. Such functional things like the metal – or as I call it – dark music – have a very carefully considered role. They aim at the creation of a consumer society, resp.? at keeping the mass behaviour at a low level, needed for the consumer society. The world-governments and the advisors serving them, those who delve themselves in the subject, also in international context, know exactly that this is part of a game – and what kind of game it is.   

  • Let us come back to the education. What is, in your opinion the next step after having acquired the music mother tongue? 

It is indispensable today to learn and understand the many different music cultures of the world. And based on the Hungarian musicality, it is absolutely easy. Unlike the English or German music mother tongue, the Hungarian is oriented in many more directions; it is much more archaic, and even if its origin is lost in the fog of the past, it has a life of its own, just like a tree. It always drops something and always grows new branches, but its essence doesn’t change; we can observe at most, some articulation changes. The Hungarian musicality is absolutely open, even if some people claim it to be closed. There are of course laws, which seemingly refer to closeness, but those laws are so hard and unmovable because they give the system a firm foothold so that it can be open towards every direction. It is like a ball-joint, which can be turned in any direction, but it remains the same.

The Hungarian music – like the Hungarian language – is very flexible, yet still exact and nuanced – and the most important – assimilating. The court music of Gábor Bethlen, or the music of Szék, or the psalms of the Reformed Church; they are all born from the contacts of different cultures. The first is the product of Italian musicians composed in Transylvania. The last one was born from the contact between Gregorian music and the archaic Hungarian singing. And both went through the same spiritual-mental digestion process, and today one cannot separate the two different elements. But the process needs a longer time. When the music of the Buddhists reached Japan, it took 600 years until the Japanese musicality – also a very archaic one – digested this impact, and the Japanese Buddhist music was born. Even in the human bones it takes 1200 years until the genetic material is essentially changed when two different races marry. And if after 1200 years no new affirmation has come, the two elements separate again. 

  • Jazz also has digested several impacts during its almost 100 years of history.

Yes, but the „black base“ has actually never disappeared in jazz. In spite of the fact that black musicians dealt with Indian music, two to two-thirds of John Coltrane’s life work can hardly be understood without the knowledge of Vedic teachings; he blows ragas in fact – the roots have remained. There is also a striving in Hungary which wishes that the Hungarian musicality doesn’t dominate in the Hungarian jazz life; it is in my opinion a small-minded thinking. The Hungarian public and musicians will always feel that imported things are strange.

  • János Gonda who founded in 1965 the Jazz chair, represents also the point that we have to be open for everything.

Possible. Although I appreciate his earnestness, I cannot agree with him in several matters. Schooling in jazz is just one of the studies, and they don’t sufficiently focus on the spiritual education, or if they do so, it is not from a good approach. Even an entertainment musician – because mainly those are trained – is a good musician only when he makes “holy” music in his field. He is perfect when he entertains in such a way that he lifts the public’s mood and “redeems” the people in the given situation and moment. It is not sufficient for this to learn about composing. The positive view, behaviour, the good state of the soul, needs much more energy than just the way his fingers move. This attitude is missing not only in music education but elsewhere too. Only recently the chair for behavioural psychology was established at the university for medicine, for the same reason. Its leaders know, a nation cannot survive when it has only negative ideas about itself and the world. 

When I started to work with this improvisative music, my starting point was MAN. This music recognizes and respects that man is a wonderful being and his similarity with God – never perfect but aiming at perfection – will only manifest itself when he will be a creative contributor and experience in himself the whole Creation. As we go through the phylogenies between the conception and the birth, with all its beauty and responsibility, art is the acting force and means. Error is pardonable but it never should be an end in itself.   

  • Were you never tempted? Were you never bitter? Did you never think to adjust yourself to the expectations of the outer world? 

Of course, sometimes. Sometimes I was exasperated, but it never knocked me down.

  • Although, at the beginning, it could seem to be tilting at windmills.

This never disturbed me. Probably because this is my nature; I am born so, with such a dreamy mind. It is a characteristic attitude in our family, to look into the sky. In my teenage years, my grandmother and I, we wore the same shoes for years. She was able to write, talk, and read in several languages. She played piano fantastically, thus she would have deserved a pair of shoes on her own. Still, she was always smiling. Because she knew we have to go through life as it is given; who lives will always hurt, and will suffer a lot because he is an egoist. He doesn’t yet know what the world is, and what it is: alpha and omega. One cannot be choosy – otherwise he will be rebel; rebel and not revolutionize. Rebelling is a negative position, a destroying attitude, and if man cannot make of it a positive stance, then his life will be miserable, and if he believes in reincarnation, the following lives too. Because one has to struggle with the same difficulties in every rebirth, provided he defeated the temptation. 

  • Have you never regretted that during your whole life you had to linger on the periphery of the genre? 

The genre has never interested me. The world is not living in genres but in persons, trends, and qualities. The genre is a notion borrowed from commerce. One has to find the way how he can free himself from the captivities. To think in terms of genres is a quite primitive form of captivity.

  • You strive thus for totality?

Either it is inherent or not. Although the striving is innate in every being, but later we forget about it – we are forced to forget about. It is very hard work to see clearly what our nature is, our thinking and our fate. Lipót Szondi, the Hungarian psychologist who lived in Switzerland said, the free will in man is maybe one percent. Strangely, this is in accordance with the teaching of the Evangels, but this one percent is man’s real life. Today the majority of humankind is living in the captivity of an atavistic power pulling them downwards. This power is present in everybody to a certain extent, but this one percent gives us the chance to get out of the captivity.  This requires a huge spiritual strain but actually, this is the real reason for life. Improvisative music is an amazing method and tool offered for those who work with it to go through this spiritual process – a product of many years – and to obtain a positive view. They will have a different relationship to the different kinds of music because they never left the totality inhabiting them. They have an approaching attitude – as if everything always would be in them, only they have yet so far to deal with this side of themselves. 

  • Does it mean that everything we find in the world history, art history, style history etc. is based on this deeply experienced fate of consciousness of soul and mind; that the vigil attention of our striving for totality is behind everything, and that these processes are determined in us, and whatever is visible is just a sign, just a symptom? 

Exactly. It is interesting from music history’s point of view that in certain epochs improvisation is excluded from music. Normally, these are epochs when a culture is in its zenith and its forms are completed, which it wants to canonize. These epochs coincide with a given power system. When its decline starts – suddenly everything is finished – and it clamps down the established rules for a long time in the most drastic way, because it feels its end approaching. Today we live in this epoch of the European culture. 

  • This process has been going on for a long time, since Spengler wrote already at the beginning of the (20th) century the Decline of the Westin a very comprehensive and sensitive way.

The subject is even older than this in my opinion. As I wrote ten years ago in the essay, “The dual character of the light of music” (A zene kettős természetű fénye). Goethe dealt with the decline too. And the composer who showed all this in the language of music was Beethoven. How he constructed his symphonies with an unbelievable power – it was typical of the European way of thinking. He felt that the mentality, which wants to build up the world like God, will never succeed completely and identically. In vain he composed his wonderful polyphonic works. As much as he tried, it never became a “sphere”, he only approached it. The monophony however contains everything simultaneously. And this is already a philosophical category – one of the corner stones of the archaic world. It contains everything simultaneously, it has no opposite since it is the world itself. Within the monophony we can articulate, express things, but this is only an partial correlation. It is an idea of a much higher level compared to the showing-off; I will cobble together the totality from many parts . Beethoven – being a genius as an artist and as a thinker – tried out different musical modalities, by force. His works were all perfectly constructed in every point: horizontally (in the melody) and vertically (in the accords). Concerning the structure, the composition was enclosed in a double rim. He tried to approach the perfection of the divine dimension but – similar to the greatest spirits – he failed heroically. That is why the romantic era represented a different epoch; the artists recognized that they have to search in themselves when they want to come closer to the transcendence.  

But I don’t want to continue in the direction of music history, however it is linked to jazz, that this scope of inherent problems came into the picture when the culture of the whites realized at the turn of the century (19-20th) that it had to step out of this own circle. A big opening towards the Orient and Africa was the result, which was provisionally closed due to WWII. As a consequence of this opening, the black music burst in and invaded Paris, partly due to Gershwin, partly due to the big bands of New Orleans and the gospel singers. 

  • In your concerts you often work with a lot of musicians and a quantity of sounds. How is it possible that all these together never sound out of tune, on the other hand, the music never becomes cacophony?

The world of sounds has a non-musical part (noises) and a musical part. In latter case, one experiences and develops such relationship systems, contributes to them personnel feelings, and different known elements of the impact, while flushing them through his personality, that thanks to the mentioned contributions, the thing will be absolutely harmonious, and we have enough practice so that the music is shaped in this musicality through us. 

  • If I am right, you are the first in Hungary who tried himself with the prepared piano.

I made the prepared piano not because of constructivism but because I had the impression that contrary to the normal piano, this one represses certain things. Because the real sound (the true ideals), the dreams are covered with clamps, which still comes through while playing. This was the sensual base of it. Then I realized that the sounds produced this way are completely linked to the archaic music world, to the sound of gamelan, of koboz, etc. When I made this, I had not yet heard the prepared pieces of Cage, only later, and I saw with pleasure that others also deal with this problem. But I never distorted the sound with the preparation; I always tried to make the whole music aesthetic, harmonic.  

  • Your compositions’ characteristics are mainly the „rubato and parlando“ rhythm. Deliberately?

Yes, those are the doors to cross the threshold. Jazz is the world of the blacks with a very stiff rhythm, and if we want to bring together the glow and the emotional state of the improvisative environment delineated by jazz with the Hungarian musicality, the path leads not through the “giusto” rhythmic, which is a fixed, dance-like rhythm. Rubato means a way of playing with free rhythmic, and parlando is a sense bound to the text. It means that breathing works in accordance with the emotional swells of man. This is a cosmic human dimension, upon which everything can be placed, and it is a foundation where different cultures’ ornaments, which are seemingly antagonistically opposed, can meet so that they unify to become a natural one.  

  • Rites and rituals also play a big role in your works.

The rite is very important being, a force to join community, and a creative power. For me only the “holy” music is interesting; only this should be composed and played. This means in seriousness and with humility. The old rabbi answered the question, why people don’t believe in God nowadays, he replied: “because they are not able to bend down so low as to meet God”. We live in a complacent, haughty world, and we are digging our own grave. When a correction should happen in the world history, then at this point we will be faithful to God who lives in us.

Translation by Marianne Tharan (Dezember 2018)