The Ascent
A couple of decades ago encounters and joint music-making between outstanding contemporary musicians (now known as improvising musicians) counted as eagerly awaited events. These encounters would be followed by passionate debates and analytical criticism. Today there is no trace of this. All of today’s serious and deep works live in exile from the public eye. It’s a blessing if at least the outcast nurtures the flame of true art, rather than writhing in the dust as a dying bird with broken wings.
In autumn 2010 in Magyarkanizsa (Kanjiža) in the Vojvodina region of Serbia two authentic mature artists bGyörgy Szabados and Joëlle Léandre, met, realizing a longtime ambition. At this concert the heightened expectations of the audience were palpable, the promise of quality out of the ordinary. The concert has been a topic of conversation ever since.
György Szabados* is one of the greatest channels for contemporary music and also a groundbreaking musical poet, who raises Hungarian music to a universal level. His organic musicality based in the Hungarian tradition, born in improvisation, but always harmonic, his balanced creation of form, and its precision, has long been admired by his fellow musicians in western Europe. They themselves have engaged in struggles no less heroic in the field of what is known as improvised music. Retaining the initiation into their own Tradition, free of visceral experiences they pursued to the end the only path possible: to seek the dimensions of cosmic man deep inside themselves, to lift from within the universal.
Neither is this path easy, moreover the ills of white civilization weigh down on it heavily. The toughest battle was and is for the liberation of western man, entrenched in ego. As so often, the white man has again gone to the other extreme. With the sacred means of improvisation, he carried out the vivisection of the soul ad absurdum, making a fetish out of it, and the majority of European contemporary music foundered, far out from the shore but in the low tide of chaos. This problem can most spectacularly be seen in the phenomenon of the musical idea, that is, the melody or musical theme. In European contemporary music, in the absence of a living tradition, melodies and melodic fragments are selected from old composed European music or from black jazz or other exotic models. This superficial procedure is a sign of uncertainty and always results in a patchwork texture.
It is, then, understandable that fellow musicians in Europe should wonder at Szabados’s oeuvre, which parades the completeness and unity of the archaic world and today’s ‘compost’ in a way unattainable for them. And more than this, the certainty of statement. (I believe the current world revival of Bartók has a similar origin.) On the other hand we too can admire the consistency, the versatility of western (‘improvising’) European musicians, their technical ability taken to the limits, because the lack of these necessary musical qualities is painfully apparent with the majority of Hungarian musicians working in improvisation.
Joëlle Léandre is today held to be one of the strongest characters in European contemporary music. Her striking, dramatic bass playing is formed a sensitive but impassioned spirit. The frequent non-tempered sounds, conjuring up the arché, our primeval roots, are interwoven with the formal traits of European composed music, which an emotional soul combines with heightened nerves to form a whole. Their first joint music with Szabados was made in the spirit of complete openness, without any kind of rehearsal or pre-agreed framework.
By way of a beginning the piano sprinkled some slow falling rhythms with a vaguely Asian flavour, as if inviting the bass to ‘dance’, which it accepts – thus setting off a modern large-scale piece in a suite form. This long number at times opens out onto a broad cosmic world, and other times withdraws into infinitely refined intimacy. The cries of loneliness erupting from the bass, its rasping pain, and the piano chords that cradle and protect it at times develop into a tempestuous dance, or take wing as a solemn hymn. Between the fearful expectancy of cosmic anxiety and the glad prospect of the Creator’s calm we feel the impulse of this concert. This music, of varying nature, linked to an emotional basis, is difficult to approach with words: from the conjuring up of ringing bells, through elementary sound gestures starting from the secure basis of medieval dotted rhythms through to the childlike simplicity concluding the second piece, it contains so much.
Inner peace, a quiet calm, refinement, humility… – these were the phrases that rose to our lips after the concert. The piano, partly due to the nature of the instrument, held the proportions of the contours and steps in a sure hand, and initiated an aura that, developed jointly, arched from the musicians and the lofty music over the heads of the audience… but now, dear listener, put aside these stumbling words and trust rather your ears and your heart: trust the authentic experience this disc will give you.
Magyarkanizsa, November 2010
Zoltán Bicskei
Translated by Richard Robinson
* when this piece was written we did not imagine that György Szabados’s death on 10 June 2011 would bring his oeuvre to a close.
Felvezető
Pár évtizede még várva várt eseménynek számítottak a jeles kortárs (manapság improvizatívnak mondott) muzsikusok találkozásai, közös együttmuzsikálásai. Utólag pedig szenvedélyes viták, elemző kritikák kísérték e zenei találkozókat. Ennek mára nyoma sincs. Minden mai komoly és mély alkotás a közfigyelemtől száműzötten él. Jó, ha legalább bújdosóként élteti a valódi művészet lángját s nem a porban vergődik törött szárnyú, halódó madárként. Két hites, kiforrott alkotó, Szabados György és Joëlle Léandre találkozott – régről való szándék megvalósulásaként – a délvidéki Magyarkanizsán, 2010 őszén. Ezen a koncerten, egy nem mindennapi minőség ígéretében, érezhető volt a közönség fölfokozott várakozása. Azóta is beszédtéma e hangverseny.
A mai muzsika egyik legnagyobb összegzője s egyben előremutató zeneköltője, a magyar zenét ismét egyetemes szintre emelő Szabados György*. A magyar hagyományban alapozódó szerves zeneiségét, rögtönzésben született, de mindenkor harmonikus, kiegyenlített formateremtését – szabatos voltát – régtől csodálják nyugat-európai muzsikustársai. Akik nem kevésbé hősies küzdelmeket folytattak egy életen át, az improvizatívnak nevezett zene területén. A megtartó saját Hagyomány beavatottsága, zsigeri élménye nélkül az egyetlen lehetséges utat járták végig: önmaguk mélyén keresve a kozmikus ember dimenzióit, bévülről kiemelni a egyetemest.
Ez sem könnyű út, ráadásul többszöresen terhelt a fehér civilizáció betegségeitől. A legnehezebb küzdelem az egóba merevült nyugati ember felszabadítása körül folyt és folyik. Mint oly sokszor, a fehér ember ezúttal is átesett a ló túlsó oldalára. A rögtönzés szakrális eszközével a lélek élveboncolását ad absurdumig víve az eszközt fetisizálta és az európai kortárs zene nagy része a káosz és a parttalanság apályán megfeneklett. A leglátványosabban tetten érhető ez a gond a zenei gondolat, azaz a dallam/zenei téma jelenségénél. Az európai kortárs zenében, élő hagyomány híján, vagy a régi európai komponált zenéből vagy a néger jazzből, vagy más egzotikust modellekből válogatnak dallamokat, dallamtöredékeket. Maga a külsőséges eljárás is az elbizonytalanodás jele és mindnekor varratos szövetet eredményez.
Érthető tehát az európai muzsikustársak csodálata a szabadosi életmű kapcsán, amely az archaikus világ és a mai televény számukra elérhetetlen teljességét és egységét mutatja föl. S túl ezen az állítás bizonyosságát. (Szerintem a mostani Bartók világreneszánsz oka is hasonló eredetű.) Másfelől pedig, mi is csodálhatjuk a nyugat-európai kortárs (improvizatívnak mondott) muzsikusok következetességét, sokoldalúságát, végsőkig vitt technikai felkészültségét, hiszen ezeknek a kötelező muzsikusi erényeknek hiányát fájóan érezni a magyar improvizatív muzsikusok többségénél.
Joëlle Léandre-t tartják ma az egyik legkarakteresebb európai kortárs muzsikusnak. Markáns, drámai bőgőjátékát egy érzékeny, de ugyanakkor forró hevületű lélek formázza. Az archét idéző, sűrűn előforduló nem temperált hangzásokat át- meg átszövik az európai komponált zene formajegyei, amit egy olvadékony lélek fölfokozott idegzettel ötvöz egységgé. Az első közös muzsikájuk Szabadossal a teljes nyitottság jegyében történt, mindenféle próba, előre rögzített váz nélkül.
Lassú, enyhén ázsiai ízű esésritmusokat szórt kezdeteknek a zongora, szinte felkérve a bőgőt a “táncra”, egy elfogadó válaszra… – elindítva ezzel egy korszerű szvít-jellegű, nagyformát öltő darabot. Hol egészen tág kozmikus világra nyitva, hol pedig végtelenül finom, rebbenő bensőségbe húzódva e hosszú számban. A bőgő föl-fölszakadó magány-kiáltásai, csikorgó fájdalmai, és az őt megtartó zongora közrefogó, óvó akkordjai időnként szilaj tánccá fokozódtak, himnikus szárnyalássá emelkedtek. Egy kozmikus szorongás félelmes várakozása és a Teremtő csöndjének boldog előérzete közt érzékeljük e koncert sugallatát. Ezt az érzelmi alapra fűzött, változó jellegű muzsikát nehéz szavakkal megközelíteni: a harangozás megidézésétől, az elemi hangi gesztusokon át, a középkori pontozóritmus biztos támaszától kezdve, a második darabot lezáró gyermeki egyszerűséget idéző énekig, oly sok mindent hordozott magában.
Belső béke, nyugalmas csönd, kifinomultság, alázat… – ezeket a jelzőket mondogattuk a koncert után. A zongora – a hangszer jellegéből fakadóan is – biztos kézben tartotta a vonulatok, léptékek arányát és olyan aurát kezdeményezett, amely aztán közösen kibontva ívelt a zenészek és az emelkedett zenétől meghatott közönség feje fölé…. de innentől kezdve kedves hallgató, hagyja el ezeket a dadogó szavakat és bízza magát inkább a fülére és a szívére: az igaz élményre, amit e lemeztől kap.
Magyarkanizsa, 2010. november
Bicskei Zoltán
*az írás elkészültekor nem sejtettük, hogy Szabados György 2011. június 10-ei halálával az életmű immár befejezetté válik.
Einleitung
Vor einigen Jahrzehnten zählten Begegnungen und gemeinsames Musikmachen von hervorragenden zeitgenössischen Musikern (nunmehr als Improvisationsmusiker bekannt) zu begehrten musikalischen Veranstaltungen. Auf diese musikalischen Begegnungen folgten leidenschaftliche Gespräche und analytische Kritiken. Heute gibt es davon keine Spur mehr. All diese heutigen ernsthaften und tiefgründigen Werken finden fern von der öffentlichen Aufmerksamkeit statt.
Es ist eine Gnade, wenn die ausgestoßenen Hüter der Flamme der wahrhaftigen Kunst sich nicht im Staub krümmen, wie ein sterbender Vogel mit gebrochenen Schwingen.
Im Herbst 2010 trafen sich zwei authentische, ausgereifte Künstler György Szabados und Joëlle Léandre in Magyarkanizsa (heute in Serbien) um ein langjähriges Vorhaben endlich zu verwirklichen. Auf diesem Konzert waren die höchsten Erwartungen des Publikums zu spüren und das Versprechen einer überragenden Qualität. Seither liefert dieses Konzert ein hohes Maß an Gesprächsstoff.
György Szabados ist einer der größten Vermittler zeitgenössischer Musik und gleichzeitig zukunftsweisender Komponist, der die ungarische Musik wieder auf eine universelle Ebene hebt. Seine organische Musikalität, die auf ungarische Tradition basiert, in der Improvisation geboren wurde, aber immer harmonisch blieb, seine ausbalancierte Formschöpfung und seine Präzision wird seit langem von seinen Musikkollegen in Westeuropa bewundert. Sie selber haben sich nicht wenig heldenhaft in den Kampf um das Feld der Improvisationsmusik begeben. Ohne die Einweihung und leibhaftiger eigener Erfahrung lebender Traditionen, begingen sie den einzig möglichen Weg: die Dimension des kosmischen Menschen in sich selbst zu suchen und von dort aus das Universal gültige nach außen zu transformieren.
Dieser Weg ist nicht einfach, überdies lasten die Krankheiten der weißen Zivilisation schwer auf ihm. Der härteste Kampf war und ist der, um die Befreiung des westlichen Menschen aus der Verstrickung in sein Ego. Wie so oft schon, ist der Mensch auch diesmal ins andere Extrem verfallen. Er führte mit den heiligen Mitteln der Improvisation die Vivisektion der Seele ad absurdum, indem er einen Fetisch aus ihr machte. Das meiste der europäischen zeitgenössischen Musik scheiterte weit ab vom Ufer in der Ebbe des Chaos. Dieses Problem lässt sich am spektakulärsten am Phänomen der musikalischen Idee erkennen, an der Melodie oder dem musikalischen Thema. In der zeitgenössischen europäischen Musik werden Melodien und Melodiefragmente wegen des Fehlens von lebendiger Tradition aus alten Kompositionen europäischer Musik ausgewählt oder vom „Schwarzen Jazz“ oder anderen exotischen Vorgaben. Dieses Vorgehen ist ein Zeichen von Verunsicherung und das Ergebnis ist immer Flickwerk.
Es ist so verständlich, dass Musiker in Europa das Lebenswerk von Szabados bewundern, das ihnen die Vollständigkeit und Einheit der archaischen Welt und eines fruchtbaren Traditionsbodens vorführt, die für sie unerreichbar ist. Und darüber hinaus gibt es noch die Sicherheit der Behauptungen. (Ich glaube die augenblicklich laufende Wiederentdeckung Bartók‘s auf der Welt hat einen ähnlichen Ursprung). Andererseits können wir auch die Festigkeit, die Vielseitigkeit von europäischen Improvisationsmusikern bewundern, ihr technisches Vermögen, das bis an die Grenzen getrieben wird; weil der Mangel an diesen notwendigen musikalischen Qualitäten bei den meisten ungarischen Musikern, die den Boden der Improvisation beackern, schmerzlich festgestellt werden kann.
Joëlle Léandre kann man als einen der charaktervollsten europäischen zeitgenössischen Musiker bezeichnen. Ihr eindrucksvolles, dramatisches Kontrabassspiel wird von einer empfindsamen, aber leidenschaftlichen Seele hervorgebracht. Die oft auftauchenden nicht temperierten, die Arche heraufbeschwörenden Klänge sind durchwoben von den Formzeichen der europäischen komponierten Musik, die eine einfühlsame Seele mit höchst angespannten Nerven verbinden um eine Einheit zu bilden. Ihre erste gemeinsame Musik mit Szabados ist im Geiste vollkommener Offenheit gemacht ohne jede Art von Probe oder im Voraus abgesprochenen Gerüst.
Zu Beginn streute das Klavier einige langsam fallende Rhythmen mit einem leichten asiatischen Hauch ein, als ob es den Bass zum Tanz einladen würde, eine bejahende Antwort erbittend – und startet auf diese Weise ein modernes Stück mit einem Suite-Charakter und von großem Format. Dieses lange Stück öffnete manchmal den Blick in eine großartige kosmische Welt und an anderen Stellen führte es in eine endlos feine Innigkeit zurück.
Die Rufe der Einsamkeit brachen vom Bass aus, seine kratzige Pein und die schützenden Akkorde des ihn umarmenden Klaviers, mal zu einem stürmischen Tanz entwickelt, oder sich Aufschwang zu einem hymnischen Höhenflug. Zwischen der angstvollen Erwartung einer kosmischen Beklommenheit und dem beglückenden Vorgefühl auf die Stille des Schöpfers fühlen wir die Impulse dieses Konzerts. Diese Musik mit der wechselhaften Natur verbindet sich mit einer emotionalen Basis ist dadurch schwer durch Worte erreichbar: vom Heraufbeschwören der klingenden Glocken, durch elementare Klanggesten, die aus dem sicheren Urgrund von mittelalterlichen punktierten Rhythmen starten, bis zu kindlicher Einfachheit, die das zweite Stück abschließt – enthält es so viel.
Innerer Friede, eine ruhige Stille, Läuterung, Demut…. – dies waren die Worte, die sich auf unsere Lippen legten nach dem Konzert. Das Klavier, zum Teil der Natur des Instruments gemäß, hielt es die Proportionen der Bezüge und Schritte in einer sicheren Hand und initiierte eine Aura, die sich gemeinsam entwickelte, wölbte sich von den Musikern und erhabenen Musik über die Häupter des Publikums… aber nun, liebe Zuhörer, schiebe diese gestammelten Worte beiseite und vertraue nur noch auf deine Ohren und dein Herz: vertraue dem authentischen Versuch, den dir diese Platte geben wird.
Magyarkanizsa, November 2010
Zoltan Bicskei
*Als diese Abhandlung geschrieben wurde, konnten wir uns nicht vorstellen, dass der Tod von György Szabados am 10. Juni 2011 diesem Werk ein Ende setzen würde.
Translated by Marianne Tharan (April 2016)