Nagy József
JEL színház

“… a Színház a magunkra vett egész világ, amely általunk, amelynek szelleme a mi képviseletünkben jelentkezik, tárja fel legmélyebben és legvilágosabban megáll. (…) Az ember, a Színész ennek a szerves egyidejűségnek a metszéspontjában áll. Öntudatlanul is. Rezonátor és közvetítő, de a “szülést”, a műveletet tetten érni nem lehet. (…) a Világ mér minket, s nem mi a világot.”

Szabados György

.
.

Mennyire távol áll a fehér civilizáció újkori színháza a Világot teljességében fölmutató szakrális őskori színházaktól, az jól fölmérhető, ha ismerjük a Hagyomány teljességének még élő , noha halványuló színházait: a Nó színházat, a kabukit, a Bhutót, a Pekingi operát, az indiai színjátszást… Ahol az idő és tér komplexitásában megmutatkozó ember a Lét ritmusának minden vetületét képes összességében és árnyaltságában – szervesen – fölmutatni. Formájában és eszközeiben ezért egyszerre: komikus és tragikus, megszólaló és zenés, táncos és akrobatikus, némajáték és vizuális kép. A lét őrzésétől eltávolodott, az Én világát erőltető fehér ember (különösen az újkortól kezdve) szellemi állapotának megfelelően a művészetben is szervetlen, töredékes, felszínes és egyre erőtlenebb. Megtartó szemlélet híján az elsekélyedés a részek uralmát és a szétesés fölgyorsulását eredményezte, ami legnyilvánvalóbban a színház komplexitásán mutatkozott meg. Így vált egyedül az európai beavatási szertartás művészi teljessége: az európai színház, beavatás helyett a magamutogatás vagy jobbik esetben a leépülés esettanává. Immár külön drámai, külön komikus, zenés, táncos, énekes vagy némajátékká, ami az áttetsző Világ képe helyett csupán a kétség elrákosodása. Régóta nem a teremtő művészet sugárzása és ölelése, csupán a fehér ember halódásának látlelete, növekvő tétovaságának túlburjánzó látszattevékenysége. A színész sem a Világot ereszti át önmagán, nem a Világot képviseli sajátos jelleggel. Az emberfölöttit régóta elhagyó civilizáció színésze az embert is csak pszichéjével azonosítja, színháza sem szól másról, mint e psziché történetéről. E valódi szerepnélküliség a teremtő-közvetítő színészből is az akarat bábját formálja, akinek estéről-estére más pszichét és nem a Világ sajátos megjelenítését kell magára vennie. Nem csoda, hogy ettől a skizofrén állapottól a színészek ezrei szenvednek idegbajban. Civilizációnk további süllyedésével és a psziché növekvő zavarodottságával az emberi jellemből is, ma már csak ritka színészek tudnak lényegeset felvillantani. A színművészet helyét átvette a külszín utánzásának szemfényvesztése, ma az számít a legjobb színésznek, aki az élet felszínéhez leginkább hasonlatos. A teremtő erő morzsáit látjuk legfeljebb a pódiumon, az alkotás helyét átvette a nyers naturalitás. A művészetet gátlástalanul behelyettesítettük a külvilág utánzásával. A színház terében a Lét immanenciáját nem képviseli senki korunkban. Álcánkkal életet mímelünk, ezért mondta korunk színházára Thomas Mann, hogy “ez már nem művészet, hanem egyfajta gátlástalanság”. Pilinszky megjegyzése és jelzője az “utánjátszó” színházról még könyörtelenebb: “a színpadon történtektől ma súlyosabb a padsorok reccsenése, az élet valódiságának versenyében egy köhintés fontosabbá vált az efajta színjátszástól !” A pódiumon az űrt valaminek be kellett töltenie. A parciális ráció “istenülésének” századaiban a színpadon a szó, irodalom vette át az irányító, formaadó szerepet. Ma sem jutottunk odáig, hogy bevalljuk: a legjobb drámairodalom is hiteltelen, mint színházi alap, mint színházi szervezőerő (az ógörög dráma pl. csak részét képezte az egyébként zeneien szervezett színi rítusnak!), és természetszerűleg az, hiszen megszólalásmódja, megjelenése egészen más jellegű, más anyagú, más tér- és időérzetű. Mindezek a jellegzetességek, jobban mondva jellegtelenségek az összes kortárs művészetre elmondhatók, hiszen a képzőművészet, a film jobbára irodalmi, fílozófikus, az irodalom spekulativ-analitikus abroncsozatban vergődik, akárcsak a zene, amely a teljes számtani leképzésekig jutott, stb. A XX. századi színház jobbjai a beavatás, a rituális jellegek újraélesztésén munkálkodtak, sorozatos erőfeszítéseiknek köszönhetően itt-ott láthattuk, hol a kép, hol a téri jelenlét hitelességét, a mozgás megújulását, az ősi szerep mai kibontását, – ám mindezek csak felemás eredmények voltak, hiszen a mai élet morzsássága és a Hagyomány szerves művészete (és magatartása) közti szakadékot senkinek sem sikerült áthidalnia. A feltáruló, meg-meg mutatkozó új arcú örök világ szerves egészét pedig meg sem közelítették. Korunk emberétől ez nem is várható, ez már a Másik ember lehetősége és dolga lesz. Nekünk kisebbségeknek a nyelv őrzéséhez, ápolásához kivételesen fontos az irodalmi színpad, az irodalom színpadi játékai. Nyilvánvaló, hogy ez nem színház, nem is lehet színház. De a nyelv és beszéd, a gondolat megőrzésének és művelésének számunkra nélkülözhetetlen eszköze és módja. Nem tartanám lekicsinylésnek, ha pl. irodalmi pódiumkörnek neveznénk és ekként törődnénk vele, mert akkor e lényeges megnyilvánulás mellett mód lenne a valódi Színház kialakításán is munkálkodni. Az egyetemes, élő Színház művelése minden nép számára fontos, megkerülhetetlen feladat, ezen dolgozni külön erőfeszítést kíván, hiszen ezidáig egy szerves Színház csíráin túl senki sem jutott. Számunkra ez azonban méginkább lelkesítő, nagyszerű feladat legalább két okból is. Az egyik, hogy ezen a tájon a puszta élet is csak a magasrendű Létezés vonzásában sikerülhet, a másik pedig, hogy századunk egyik legkomolyabb színházi eredménye környezetünkhöz, kultúránkhoz kötődik. Nagy József JEL színházának az újjászülető színház történetében történelmi jelentősége van. Ezt nem a megszerzett nagy világdíjak serege bizonyítja (amely soha nem a minőség biztosítéka), hanem a szellemi emberek mércéje, az elért színvonal egybehangzó értékelése. Eszerint a JEL színház előadásai az egyik legteljesebb lépés a Színház felé, még akkor is, ha ma ez a színház a többiekhez hasonlóan (s ezzel alkotójuk is tisztában van) sem tud a hangzó beszéddel autentikusan megszólalni. Az összes európai nyelvhez hasonlóan a magyar sem tud tömören, emelkedetten, hiteles hangzással szólani, hogy az ebből továbbnövő énekbeszédről és annak meghosszabbított csodájáról, az énekről ne is beszéljünk. A világ színpadain a megszólalás, a jelenléthez hasonlóan szintén nem művészi teremtés, csupán a köznapok fakó utánzása. Alapjaiban fals minden, ezért ha emelkedett beszéd vagy ének, vagy tánc műveltetik civilizációnk színházában, az minden esetben művi, az etikett hazug bájolgásánál nem több. Nem véletlen, hogy a szóra és nem jelenlétre épülő újkori színház csődjét elutasították, elölről kezdtek mindent. Elhagyva a hamis mázt, minden megújulást szolgáló eredmény első lépésként a némajátékra alapozott. De nemcsak a szó, az ének, hanem a tiszta tánc is gond ma, a JEL színháznál is, ahol felelős óvatossággal legalább részleteiben él a mai tánc. Nem vigasz, hogy sehol a világon nincs mai szerves ének, tánc, művészi beszéd. A JEL színház kivételes eredménye, hogy egy eredeti élményvilágból tudott egyetemeset meríteni, és ezt képes volt tisztán megszólaltatni. Más szóval a hitelesen megélt mai sorsot és Létet sikerült formába öntenie. Csak a formáját nézve: egyedülálló a JEL színház organikus ritmusú színpadi jelenléte, azaz a tér és idő keresztjében élő ember szerves léte. A Mindenséghez hasonlatosan a színpadi időfolyam ritmus, azaz zenei alapú építkezés. A többrétegű organikus mozgáskultúra, a képszerű tömörítések csúcspontjai, az egyre inkább jelértékű díszlet, a maszkok, az arcmímek újraéledése, a dramaturgiai fontosságú élő zene tudatos használata, mindezek magasfokú művészi egysége és korunkra nem jellemző szűkszavú visszafogottsága jelenleg csak a JEL színházra jellemző. Olyan mélységben sikerült drámait, komikusat, zeneit, táncosat, akrobatikusat, mímeset kibontani egyazon színi világban, amely immár a világ értő szemében is páratlannak minősíttetett. Rejtély, hogy miért éppen e vidékről, éppen vidékünk embereinek sorsából tudott kinőni a kortárs színház egyik legfontosabbika. Tovább erősíti e rejtélyt az azóta meg-megjelenő fiatalok művészetének hasonló csírái. (Ez utóbbiak másirányú elterelése és értelem megközelítése a mi vétkünk!). E rejtély mögött valami nagyobb szándék működhet, ha tudjuk, hogy évek óta vidékünkön (a máshol is oly ritkán jelentkező) európai szintű szerves kortárs zenészgenerációk dolgoznak. A téves beidegződések végett nem árt kihangsúlyozni: a JEL színház magyar színház. Némasága ellenére is az. Egyfelől elsajátította az őskori szervesség ma még élő hatásait: a keleti mozgáskultúrák műveltségét; az improvizatív zenék szerves dramaturgiáját; a fekete ember kultúrájának expresszivitását, hajlékony rugalmasságát; – másfelől a Kárpát-medence rétegességének szövevényességét; a Balkán direkt nyersességét, állandó halálközelségét, némán üvöltő emberének tapasztalatát; a latin kultúra kifinomult művelésmódját stb. A JEL színháznál szó sincs a ma divatos kollázsolásról, a lopott holmik halomba hordásáról. A JEL színház szervessége, egységessége, látszólag távoli dolgok sajátos értelmezése, elsajátítása egy saját kultúrán belül létezik. Mindezek integrálása, megemésztése sem lett volna lehetséges egy tágasságot és mértéket egyaránt biztosító, a mélyből öntudatlanul is ható kultúra, szellemiség nélkül. Esetünkben ez a magyar kultúra, az amit már hovatovább elfelejtünk, és csak ritka kiválóságainkban él tovább, mint egy közösségben elsüllyedt magányos földrész. A JEL színház jellegének eldöntésekor ezért nem perdöntő a honi témák vagy a magyar színészek és muzsikusok többségének számbavétele. Az a láthatatlan erő hat a színészeken és Nagy József összefoglaló személyén keresztül, amivel sikerült e sokágú hatásoknak arcot adni, úgy hogy ezáltal a magyar sorsot adekvát formában, közvetlenül – magyar kultúraként – egyetemessé tudták emelni. Ha az örök Színházhoz viszonyítva nem is teljeset, de más népek színházaihoz viszonyítva is kiemelkedőt, ne szégyelljük mi is kimondani: páratlant.

 

.
.