Szabados György
Egy el nem vágyódó zeneszerző

Zenét szerezni meglehet igen nagy dolog, én mégis úgy tekintem csak, mint hírt adni arról, hogyan is áll, merre bolyong bennünk a lélek. Jönnek szelek, vonulnak viharok, a nagy kavarodásban az ember sokszor maga sem tudja, hogy hol, s mire derül – a zenész, a jó zenész mindezt valamiképpen híven követi. És megadja a szíve szerinti választ.

Vannak aztán olyan zenészek, akik valahogyan a saját otthonukból nézik a kavarodást. Szemlélődnek, képzelődnek, kinyitják olykor az ablakot; megnézik, ugyanaz van-e kint, mint amit magukban elképzeltek, és legtöbbször azt is találják: a Bent és Kint között nincs nagy különbség, a fák állnak, az emberek igyekeznek, a világ ugyanaz, és persze változik… S van ennek valamiörök, egyszerű és kikezdhetetlen rendje, s ez a rend bennünk mesél, és zeneies a hangja. És nem kell ehhez nagy hűhó, nagy fontoskodás, hallani és beszélni kell csak ezt a nyelvet – no, azért ez nem kevés! – a dolgok hallatszanak. Meg kell a dolgokat hallani.

Király Ernő ilyen ablakban álló, ilyen otthonos, mindenre gyermeki friss kíváncsisággal néző, és mindenben megejtő csodát találó muzsikus. Mint a “határon túli” magyar zenekultúra doyenje áll már “otthona” eme ablakában, hála istennek fiatalosan, szinte mint ahogy “reggeli imáját mondja a gyermek”, és nem vágyódik el sehova. Sem kint, sem bent. Védett és védtelen egyszerre. Miként a nyelv, amit anyanyelvként beszél. Király Ernő művészete oly természetes jelensége az élő magyar zenének, mint pusztában a gémeskút. Mint egy gémeskút délibábja. Zenéje az egyik legáttetszőbb, legtisztább muzsika a komponált magyar kortárs zenében. Tőle hallottam a legautentikusabb és mégis oly eredeti népdalfeldolgozásokat. Jólesik hallgatni dalait, zongoradarabjait, kis meséit, melyek bámulatos miniatűrök. Király benne remeg a magyar tájban és valóságban, és egyszerre múlt és jelen. Zenéje mindig – hogy úgy mondjam – meglep és jólesik. Furcsamód leginkább ő a magyar Cage (még fiziognómiájában is). Egy, a népi szürrealitás terébe nyújtózkodó “avantgárd”, aki könnyed, játékos, szellemes és intim. És az intuíciójával sincs baj. Hangszeralkotása (a citrafon) sem más, mint egy népi hangszer (a citera) mai szűrrealizálása, amelyen már másként hall, s képzelődhet a muzsikus. A kíváncsisága, a fogékonysága, s az a bizonyos nyitottság – mert ez ma alanyi követelmény – asszociatív, éppoly korlátozhatatlan a művészetben, mint amennyire e századvég s a déli magyarság buja képzelődései megkövetelik.

Egész oevre-jét áthatja valami időtlen életerő. Szabad ember, a szabadság szinte már buddhista értelmében. Nevezetesen, hogy miközben műveiben minden kellően elrendezett, azok szelleméből mégis kötetlenség árad. A formának érezhetően sohasem rabja. Ez a zene talán ezért is alapjában nem komor. Szuverén, miként a magyar élmény és gondolkodás. Átlátható, mint a sík vidék. Tonalitása a lélek mélyén meghúzódó idill, az idill, mint áttetsző háttér és esszencia, amely a hangok dajkájaként nyit teret és bont időt. Király ahhoz az idillhez kötődik, amelyet Hamvas a magyar képzelet és érzelmi emlékezet legmélyének vél. Az idill a mennyei egység és derű jelen holdudvara, s Király ennek a romolhatatlan holdudvartartásnak egyik mai zenemestere.

Volt olyan bátor, hogy szabad maradt, s ezzel maga is hidat épített. Hidat -amiként azt a zene teszi – menny és föld, múlt és jelen, örök magyar és mai modern zeneiség között. Ezen a hídon járni lehet: egyik oldalon sincs ellenség. Király Ernő otthon van mindkét oldalon. Fenn és lenn, kinn és benn, s néz ki az ablakon. Meleg van.

György Szabados

Säveltäjä joka ei kaipaa mihinkään

 

Vaikka musiikin säveltäminen on aika vakavaa hommaa, minulle se kuitenkin tarkoittaa vain kertomista siitä, missäpäin meissä sielu harhailee, mitä sille kuuluu.
Puhaltaa tuulia, riehuu myrskyjä, ja siinä suuressa kuohussa monesti ei edes tiedetä, selkeneekö koskaan. Muusikko – jos kyseessä on hyvä muusikko – jollakin tavalla seuraa sitä tarkasti. Ja vastaa siihen oman sydämen mukaan.

On sitten sellaisiakin muusikkoja, jotka taas katselevat sitä kuohua ihan kuin omasta kodeistaan. He havainnoivat, haaveilevat, avaavat joskus ikkunan tarkkaillakseen, onko se ulkona oleva maailma sama, mitä he ovat kuvitelleet itselleen.  Ja useimmiten he löytävät kai sen saman: ei ole suuria eroja sisä- ja ulkopuolen välillä, puut ovat pystyssä, ihmiset kiirehtivät, maailma on ennallaan, ja totta kai se muuttuu silti… Onhan siinä jonkinlaista ikuista, mutkatonta ja kiistatonta järjestystä, joka kertoo meissä sisällämme, ja jonka äänensävy on ihan musikaalista. Eihän tarvita liiallista melua eikä suurta tärkeilyä, on vain kuultava ja puhuttava sitä kieltä. Riittäähän siinäkin työtä. Jutut kuuluvat, pitää vain kuulla.

Ernő Király on juuri tällainen ikkunassa seisova, kotiutunut muusikko, joka tarkastelee maailmaa lasten uteliaisuudella, ja kaikesta löytää kiehtovia ihmeitä. Nyttemmin hän seisoo „kotinsa” ikkunassa Suur-Unkarin musiikkikulttuurin nestorina. Nuorekkaana, melkein kuin aamurukousta lausuva lapsi, kaipaamatta mihinkään. Ei ulkona, eikä sisällä. Hän on suojattu ja suojaton samaan aikaan. Kuten se kieli, jota hän puhuu äidinkielenään. Ernő Királyin taide on unkarilaisen nykymusiikin luonteva ilmiö, saman verran kuin vinttikaivo Unkarin pustalla. Kuin vinttikaivon kangastus. Hänen musiikki on Unkarin sävelletyn nykymusiikin läpikuultavimpaa ja puhtainpaa. Häneltä sain kuulla alkuperäisimpiä mutta samalla niin omaperäisiä kansanlaulujen sovituksia. On miellyttävää kuunnella hänen laulujaan, pianokappaleitaan, satujaan, jotka ovat poikkeuksetta ihastuttavan kauniita miniatyyrejä. Király loistaa Unkarin maisemassa ja todellisuudessa, hän on menneisyyttä ja nykyaikaa yhtä aikaa. Hänen musiikki aina – sanotaan näin – yllättää ja miellyttää. Häntä kutsutaan unkarilaiseksi Cageksi (hän muistutti ulkonäöltäänkin säveltäjä John Cageä). Kansansurrealismiin työntyvä „avantgarde”, joka on kevyt, leikillinen, sukkela ja tuttavallinen. Jopa hänen intuitionsakin osuu enimmäkseen oikeaan. Királyin keksimä soitin (unk. citrafon) on itse asiassa surrealisoitu kansanmusiikin instrumentti, sitra (unk. citera), jonka ansiosta muusikko pystyy kuulemaan ja kuvittelemaan ihan uudella tavalla. Hän on utelias, herkkä ja avoin – nykyyään se on välttämätöntä. Hän on hyvä assosioimaan ja taiteessaan on sen verran rajoittamaton, että kelpaa vuosisadan lopun ja etelän unkarilaisten vaatimuksiin.

Királyin koko tuotanto on ajattoman elinvoiman vallassa. Hän on vapaa ihminen, vapauden buddhalaisessa merkityksessä. Hänen teoksissaan nimittäin kaikki on sopivasti järjestetty, silti niistä säteilee vapautta. Hän ei koskaan joudu muodon orjaksi. Tästä johtunee, ettei perimmiltään Királyin musiikki ole synkkää ollenkaan. Hän on suvereeni, samoin kuin myös unkarilaisten yhteiselämys ja ajattelutapa. Selväpiirteinen kuin tasanko. Hänen sävy on sielun pohjassa piiloutuvaa idylliä. Idylli, se läpikuultava tausta ja ydin, joka antaa äänille tilaa ja aikaa. Király on sitoutunut siihen idylliin, jota Béla Hamvas luuli unkarilaisen mielikuvituksen ja tunteellisen muistin syvimmäksi kerrokseksi. Idylli on peräisin taivaan kokonaisuudesta ja ilosta, ja Király on puolestaan yksi tämän pilaantumattoman valtakunnan musiikkimestareista.

Hän oli tarpeeksi rohkea pysymään vapaana, ja sillä lailla hän rakensi sillan itsekin, samoin kuin musiikki tekee. Sillan taivaan ja maan, menneisyyden ja nykyajan, ikuisen unkarilaisen ja nykyisen musikaalisuuden väliin. Tällä sillalla saa kävellä: ei kummallakaan puolella ole vihollisia. Ernő Király on kotona molemmilla puolilla. Alhaalla ja ylhäällä, ulkona ja sisällä – ja katsoo ulos ikkunasta. On lämmin.

 

Suomentanut Nóra Falk (helmikuu 2017)