Text Inlet Page 1:

The music of The Sons Turned Into Stags was commissioned by ballet director Iván Markó, choreographer, in the fall of 1984, for his troupe Györi Balett (Ballet of Györ). The single act music piece was completed by the end of January 1985 and was recorded in studio 22 of the Hungarian Broadcasting Company in March, with Johannes Bauer, Mihaly Dresch Dudas, Antal Lakatos and György Szabados as soloists and the extended MAKUZ Orchestra conducted by the composer.

The basis of the composition, which requires great improvisational practice, is the legend of a Transylvanien KOLINDA (Christmas mountain folk song) of the same title well-known in Eastern Europe in several local variations. Bela Bartok was the first to draw from the story of the sons who lived and died for renewal and purification in his nature hymn. Poet Ferenc Juhasz made it into a poem threateningly full of doubts in witch modern age with its progress, industrial civilization and its ideology, the unwary mind’s paradise on earth became the torturing scene of human revival, from which this piece of music started on its way.

Here the story is irrevocably dramatic, both individually and communally. The sons having stepped out once in the surrounding world with pure heart are now facing challenged by the demons of helplessness and desperations. Withered peace and suicidal “holy” war, deadly modernness and lost past, self-preserving hatred, coward violence and panicky cult of pleasure are opposed in them: parts that won over the Whole. It is the symbiosis of stupid sorcerer’s apprentices and jealous satanlets, all greedy and incapable. Outside, a declining, wild bereft of the spint world, in which the great answer of the irrationality of Nature is prepared behind the fake lavishness of the scenes, inconspicuously and mysteriously….

But deep in this painful myth the life and death of cultures is also at stake in the triple fate of the sons. Choises and ways. Deadly devouring of selfish and unlimited licence (eldest son), the illusion of power and the successive apocalypse (second son), and the fate of the youngest son, who heeds to his heart’s calling but after his borther’s fall he is longing for his mother’s goodness desperately and in vain – there is no way lack for him either. Problems are always the same, timeless and unavoidable.

Man has to save himself first. Suffering again the miracle of existence, submerging in its deep inner lakes, he will have to take the Whole World in his heart and artistic soul. He will have to find himself to unite with the Whole, to form a union with the Gods.

The musical texture of the piece is extremely loose and open, the rhythm is relative, yet the style is strict and the aspiration is to be unambiguously understood. The performance requires the creative cooperation of musicians of the new school.

The ballet has first staged on August 18, 1985 at the Szeged Open Air Festival. The music was performed at a concert of the Budapest Spring Festival, In Petöfi Hall, on March 21, 1988.

György Szabados

A Szarvassá vált fiak zenéjét Markó Iván bаlettigazgató koreográfus rendelte meg 1984 őszén társulata, a Győri Balett számára.
Az egy felvonás terjedelmű zene 1985 január végére készült el, és márciusban került hangfelvételre a Magyar Rádió 22-es stúdiójábаn, amelyben Dresch Dudás Mihály, Johannes Bauer, Lakatos An­tal és Szabados György szólistaként, valamint a kibővített budapesti MAKUZ-Zenekar működtek közre, a szerző vezényletével.

A nagy improvizatív gyakorlatot igénylő kompozíció alapjául egy Kelet-Európában ismert, azonos című erdélyi, un. kolinda (karácsonyi, havasi népének) mítosza szolgál, amely már eredeti környe­zetében is több variációban él. Elsőként Bartók Béla használta fel, öntötte természet-himnuszos műzenébe a megújulásért és megtisztulásért élő-haló fiúk történetét, majd Juhász Ferenc, a költő faragott belőle poémát, de már vészjóslóan kétségekkel telít, amelyben a modern kor: az ipari civilizáció és ideológiája, a korszerűség és a haladás, az óvatlan elme földi paradicsoma lett az emberi újjászületés gyötrelmes terepe, – ahonnan ez a zene járja ösvényeit. A történet itt már végképpen drámai egyéni és közösségi mivoltában egyaránt. A fiak, akik egykor még tiszta szívvel léptek az őket körülvevő világba, az elveszés és a tanácstalanság démonaival találják szemben magukat. Tik­kadt béke és öngyilkos „szent” háború, halálos modernség és távolba vеsző múlt, önféltő gyűlölködés, gyáva erőszak, pánikos gyönyör állanak bennük már egymással szemben: valójában a részek, amelyek leteperték az Egészt.
S a buta bűvészinasok és féltékeny sátánykák tehetetlen is telhetetlen szimbiózisa. Egy megrom­lott, elvadult, szellemtelen világ odakünn, ahol a színfalak hamis pompázata mögött a Természet, az Egész irracionalitásának nagy válasza készül, észrevétlenül és rejtélyesen.
De ennek a gyötrelmes mítosznak a mélyén a kultúrák élete és halála is a tét a fiak hármas képletében. A választások és az utak. Az önző, parttalan szabadság halálos mindent-falása (első fiú), a hatalom idillje és a soros apokalipszis (a második), s a szívére hallgató harmadiké, aki bátyjai szűkségszerű bukása után hiába epekedik vissza kétségbeesetten anyja jóságához, övéi múltja-melegébe, – nincs visszaút. A gondok mindigre mind ugyanazok, lerázhatatlanok, időtlenek. Hiszen az embernek elébb önmagát kell megváltania. Újra megszenvedve a lét nehéz csodáját, s megmerítkezve mély, belső tavaiban, az Egész Világot kell szívébe és művészi ideg­zetébe fognia: a nagy improvizáció, a szeretet kozmikus lázán át megtalálni helyét és önmagát, hogy egységre lépjen Mindennel, – egyességre az istenekkel.
A darab zenei szövete rendkívül laza, stílusa mégis feszes, textúrája bár fölöttébb nyitott és a rit­mikája is viszonylagos, álma – lényege szerint – mégis az, hogy egyértelmű legyen. Előadása is új iskolázottsági muzsikusok alkotó együttműködését feltételezte.
A balett 1985. augusztus 18-án került bemutatásra a Szegedi Szabadtéri Játékokon. A zene hangversenyszerűen 1988. március 21-én a Petőfi Csarnokban hangzott el, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében.

Szabados György

Die in Hirsche verwandelten Söhne

Die Musik zum Werk Die in Hirsche verwandelten Söhne hat der Ballettdirektor und Choreograph Iván Markó für seine Truppe Győri Ballett (Ballett von Győr) im Herbst 1984 bestellt. Die Musik bestehend aus einem Akt war Ende Januar 1985 fertig und wurde im März im Studio 22 des Ungarischen Radios aufgenommen. Als Dirigent (und Solist) leitete der Komponist die Solisten Mihály Dresch Dudás, Johannes Bauer, Antal Lakatos sowie das erweiterte MAKUZ Orchester von Budapest.

Als Grundlage für die Komposition, welche eine große improvisative Praxis verlangt, diente das Mythos einer in Osteuropa bekannten sog. Kolinda (Weihnachtslied in den Siebenbürgischen Hochgebirgen) mit dem gleichen Titel. Die Kolinda lebt in ihrer ursprünglichen Umgebung bereits in verschiedenen Variationen. Als erster bearbeitete Béla Bartók* die Geschichte der für Erneuerung und Läuterung lebenden und sterbenden Söhne und goss das Thema in Form von Naturhymne-Musik. Der Dichter Ferenc Juhász verarbeitete das Lied in ein Gedicht, aber hat es mit gefahrdrohenden Zweifeln geladen, wo das moderne Zeitalter: die Industriezivilisation und ihre Ideologie, die Modernität und Fortschritt, das irdische Paradies des unachtsamen Geistes zum schmerzhaften Boden der menschlichen Neugeburt wurden – und diese Musik beginnt hier ihren Weg zu gehen. Hier ist die Geschichte endgültig dramatisch in ihrer individuellen und gemeinschaftlichen Beziehung. Die Söhne, die einst mit reinem Herzen die sie umgebende Welt betreten haben, begegnen plötzlich den Dämonen der Verlassenheit und der Ratlosigkeit. In ihnen stehen bereits verdorrter Frieden und selbstmörderischer „heiliger” Krieg, tödliche Modernität und in der Ferne verschwindende Vergangenheit, um sich selber besorgter Hass, feige Gewalt, panikerfüllte Wonne einander gegenüber: Teile, die das Ganze überwältigt haben.

Und die auch machtlos gefräßige Symbiose von dummen Zaubererlehrlingen und eifersüchtigen Täufelchen. Draußen eine verdorbene, verwilderte, geistlose Welt, wo hinter dem Talmi Pomp der Kulissen unbemerkt und geheimnisvoll die große Antwort der Natur, der Irrationalität des Ganzen vorbereitet wird.

Aber in der Tiefe dieses schmerzhaften Mythos, steht das Leben und der Tod der Kulturen auf dem Spiel innerhalb des dreifachen Schicksals der Söhne. Die Wahlmöglichkeiten und die Wege. Das tödlich alles auffressendes Wesen der egoistischen, uferlosen Freiheit (erster Sohn), die Idylle der Macht und die darauffolgende Apokalypse (zweiter Sohn) und der dritte Sohn, der seinem Herzen zuhört und der sich nach dem notwendigen Fall seiner Brüder verzweifelt aber umsonst zur Güte seiner Mutter zurücksehnt, in die Vergangenheit und Wärme der Seinen – es gibt jedoch keinen Rückweg. Die Probleme sind immer dieselben, unvermeidbar, zeitlos. Da der Mensch zuerst sich selber erlösen muss. Er muss das schwere Wunder der Existenz wieder erleiden, und in ihren tiefen, inneren Seen untertauchend muss er die Ganze Welt in sein Herz und schöpferische Seele ziehen: durch die große Improvisation, das kosmische Fieber der Liebe muss er seinen Platz und sich selber finden, damit er mit dem All eine Einheit – mit den Göttern ein Bündnis macht.

Die musikalische Struktur des Stückes ist sehr locker, sein Stil jedoch straff. Obwohl die Struktur offen und die Rhythmik relativ sind, sein Traum ist  – nach seiner Essenz – dass es unmissverständlich wirkt. Die Vorführung hat die schöpferische Zusammenarbeit von neu geschulten Musikern vorausgesetzt. Das Ballett wurde am 18. August 1985 während den Freilichtspielen in Szeged uraufgeführt. Die Musik wurde als Konzert am 21. März 1988 in der Petőfi Csarnok im Rahmen des Frühlingsfestivals Budapest gespielt.

György Szabados

Übersetzung von Tharan Marianne (Januar 2016)

* Cantata profana

Text Inlet Page 2:

Listening to The Sons Turned Into Stags
It hath been said the soul is Chaos
And Dante’s descent in Hell is but
Diving into the dark realm of Chaos.

The Lord’s ears are filled with silence.
The response of my dark shell’s ivory keyboard resounds in me to the calling beast of His eardrum.
On the road.
Deep clarion carry me away; then I am overwhelmed by sweeping mystery.
My brass-sounding self is fighting, I am enclosed in the troubled dance of sensations I am amissionary of fire.
Toll, death knell, toll till red-hot; for the screaming struggle of the brass is without avail, no use in the droning of dimness; the giant trap of clapping strings tosses me into silence.
Yet this is Silence, its first stage where the heart hears the piping birdsong of Heavenly Peace. I say silence; but this silence the frail rhythm of desire feed the seed to grow into sword blade grass…
The gates of the secret open, the soul steps forth and reveals itself to the Unknown.
Wells spurt out.
A farewell to the wounds of vanity, the clay encasement of the sould is torn open by long-forgotton sighs of its magma.
A breeze of farewell and a prayer.
The reconciliation of acceptance.
Then silence again.
The roaring happy feast of belonging peals forth, the ephemeral dance of joy flares up, then beneath it: the depth of fearful beginning calling, calling…..

The orchestra of the Lord is playing.
Move on, you tortured heart from the field of the Good mistakenly thought obtained: this is just a mirage. Set out on your last journey to the bright unknown. Carried away by gloomy Styx, vulnerably… The ivory keyboard of Desperation tolls in vain for you, all is covered, hidden by the last drought.
There is no return from here, only the Creator can decide who will survive His hammer.
Only a soul hotter than the melting pot of this furnace can survive; only if you give yourself up can you escape from the grasp of horror.
You can hear the breathing of the Lord…
And before the light of the Spirit shine up, the horrific stream of Darkness breaks through, the omnipotent law of Chaos would carry away everything, and in the rub-a-dub of the drummers of purgatory beating on your skin the mask of lies will burn on your face.
Stop!
Tear off your face” Wake up, Man! Your brass voice should ring clearly! Throw away the tentacles of falseness, else there is nothing any more. Step over your minute of existence, for the gate of Nothingness is but a step away. Heave yourself up where winds are not made of brass but of clear breath. Leave your frozen cocoon, take off your snake skin!

Do not break, heart, now at the end. Wail over what remained after us: the pool of suffering and sorrow.
You have reached the realm of the Spirit.
You are home here, you can be the most: the dust of Nothingness, bright speck of dust floating in a lightbeam – my son who has become a deer.
Stay and go on, Space is calling and keeping you, endless and eternal.
And this M U S I C.

Zoltán Bicskei

Borító belső 1. oldala:

A Szarvassá vált fiakat hallgatva
Mondták volt: a lélek Káosz
és Dante pokoljárása nem más,
mint alámerülése e Káosz sötét birodalmába.

Az Úr füle csönddel teli.
Lüktető dobhártyája hívó ütemére, fekete házam elefántcsont-billentyűzeténekválasza kondul bennem.
Indulni kell.
Mély harsonák ragadnak el, hogy rögvest rámbоruljоn mindent földúló rohamával a misztérium.
Viaskodik rézhangú énem, az érzékek zavart tánca bezár. Tüzek küldönce vagyok.
Kongj lélekharang – izzásig kongj! – mert hiába küzd visítva a réz, hiába zeng a homály, az óriás-сsаpdaként lecsattanó húrozat a csöndbe lök.
Ám ez mégiscsak az a Csönd már, annak еlsö köre, ahol a Mennyei Béke vékony cinegehangja visszhangzik а Szívben.
Csönd mondom, holott épp e Csöndbe nőnek esendő ritmusokon a vágyak-gyújtotta kardos fűtüszők…
Tárul a titkok kapuja és billenve mozdul benn a lélek, és kitárulkozva leszáll az Ismeretlen felé. Megnyílnak a kutak.
Búcsú ez a hívságok sebeitől, a lélek földburkát fölfеszítik magmája elfelejtett hatalmas sóhajtásai. Az elfogadom megnyugvása.
És újra Csönd.
S fölzúg a hovatartozás szelének boldog harang-ünnepe, az öröm oly rövid tánca kicsap, s alóla újfent a mély: a Kezdet félelmes sejtése, mely egyre beljebb hív;
Már hallani az Úr zenekarát.
Lépj tovább gyötrelmes szív a megszerzettnek vélt jó mezеjéről, ez még csak délibáb. Indulj utolsó utadra a fényes ismeretlen felé.
Kiszolgáltatottan sodródsz a styxi árral, hiába kondul éretted a Kétségbeesés csontbillentyűzete; elfed, eltemet mindent a végső aszály.
Innen nincs visszatérés, itt már csak a Tеremtő dönt, ki éli túl pörölуét. Itt csupán, eme izzó kohó olvasztótégelyénél forróbb lélek maradhat meg, az iszonyat préséből csupán az önmagát fölad­va megőrzi kerülhet ki.
Az Úr lélekzete hallik…
S mielőtt földerengne a Szellem fénye, a legmélyebb kútból még fölszakad a Sötét iszоnytató áradata, a Káosz óriástörvénye elragadni készül mindent, és a purgatórium ütőseinek bőrt szaggató pergőtüzében rád ég a hazugság összes álarca, a demagóg önáltatás.
Állj meg!
Tépd le arcodat! Ébredj meg Ember! Rézhangod tisztán csengjen! Dobd el hamisságod csap­jait, különben nincsen tovább! Lépj át e percnyi léten, hiszen lépésnyire a Semmi kapuja! Ru­gaszkodj el oda, ahol már nem a réz, hanem a tiszta lehelet szól. Bújj ki megdermedt bábodból, vesd le a kígуóbörödet!

Csak most a végén ne szakadj meg szív, hogy elsirathasd mi utánunk maradt: a tengernyi kint és bánatot.
Ahová érkeztél: a Szellem világa.
Itt, otthon, a legtöbb lehetsz: a Semmi porszeme, fényben lebegő fényes porszem -szarvassá vált fiam.
Maradj és indulj tova, hív és marasztal az űr, a végtelen és az örök.

És egy Z E N E.

Bicskei Zoltán

Dem Werk Die in Hirsche verwandelten Söhne zugehört:
Es wird erzählt, dass die Seele Chaos sei.
Und Dante’s Abstieg in die Hölle sei nichts Anderes,
als ins dunkle Reich des Chaos einzutauchen.

Gottes Ohren sind mit Stille gefüllt.
In mir erklingt die Antwort zum rufenden Pulsen seines Trommelfells aus dem dunklen Gehäuse meiner Elfenbeinklaviatur.
Es geht loss!
Tiefe Posaunen reißen mich mit, dann werde ich überwältigt vom alles umfassenden Mysterium.
Mein messing-klingendes Selbst kämpft dagegen an, ich bin eingeschlossen in den verstörenden Tanz der Sinne, ich bin Botschafter des Feuers.
Läute Totenglocke – läute, bis du rotglühend bist, doch der schreiende Kampf des Messings ist vergeblich, nutzlos die dröhnende Düsternis; die Riesenfalle aus aneinander klatschender Saiten – stoßen mich in die Stille.
Noch ist es die Stille, ihr erster Schauplatz, wo das Herz die zarte Vogelstimme des himmlischen Friedens vernimmt.
Ich rede von Stille, obwohl diese Stille den zerbrechlichen Rhythmus der Saat des Verlangens zu scharfkantigem Gras heranwachsen lässt…..
Die Tore der Mysterien öffnet sich, die Seele schreitet vorwärts und offenbart sich dem Unbekannten. Die Brunnen brechen auf.
Das ist der Abschied von den Wunden der Eitelkeiten; das tönerne Gefängnis der Seele wurde aufgebrochen von den lange vergessenen Seufzern ihres glühenden Feuerstroms.
Ein Hauch von Abschied und ein Gebet.
Die Aussöhnung durch Annehmen.
Dann wieder Stille.
Vor diesem wird das brausende Freudenfest der Zugehörigkeit eingeläutet, der Freudentanz der Vergänglichkeit flammt auf, dann erlischt er: aus den Abgründen des furchtbaren Beginns ruft es, ruft es…

Gottes Orchester erklingt.
Geh’ hinweg aus dem Gebiet des sogenannten “Guten”, das durch ein Missverständnis erworben wurde: dies ist nichts als eine Luftspiegelung. Schmücke dich zur letzten Reise ins strahlende Unbekannte. Davongetragen vom trüben Styx, schutzlos…, die Elfenbeinklaviatur der Verzweiflung spielt vergeblich für dich, alles ist zugedeckt, versteckt unter der endgültigen Dürre.
Von hier gibt es keine Rückkehr, einzig der Schöpfer kann darüber entscheiden, wer seinen “Hammer” überleben wird. Einzig eine Seele, die heißer ist als der Schmelztiegel dieses Hochofens kann hier überleben; nur wer sein Selbst aufgibt, kann dem Griff des Grauens entkommen.
Man kann das Atmen des Herrn vernehmen…
Und noch bevor das Licht des Geistes aufleuchten könnte, bricht der furchterregende Strom der Dunkelheit durch, das allmächtige Gesetz des Chaos würde alles mit sich fortreißen und im Trommelwirbel der Trommler des Fegefeuers, das auf deine Haut drischt, wird dir deine Lügenmaske vom Gesicht gebrannt.
Bleib stehen!
Reiß dir deine Maske ab! Erwache, Mensch! Deine Posaunenstimme sollte klar erklingen! Befreie dich von den Fangarmen deiner Falschheiten, sonst gibt es kein Weitergehen mehr! Überschreite deine “Eintagsfliegenexistenz”, da das Tor des Nichts nur noch einen Schritt weit entfernt ist. Erhebe dich dorthin, wo die Winde nicht aus dem Messing ertönen, sondern aus reinem Atem stammen. Schlüpfe aus deinem erstarrten Kokon, wirf deine Schlangenhaut ab!

Zerbrich nicht zum Schluss, mein Herz beim Wehklagen um unsere sterblichen Reste: dem Pfuhl der Leiden und der Sorgen.
Wo du angekommen bist, ist die Welt des Geistes.
Du bis hier zu Hause, du kannst ein Meister sein: ein Staubkörnchen des Nichts, ein im Lichterglanz schwebendes Staubkorn – mein Sohn, der du in einen Hirsch verwandelt wurdest.
Bleib’ – und gehe weiter, das Universum ruft und lädt dich ein ins Endlose, Ewige.
Und in diese MUSIK!

.
Zoltán Bicskei

Übersetzung von Tharan Marianne (Januar 2016)