A magyar jazzélet nagy eseménye volt 1981-ben Szabados György és Anthony Braxton győri találkozója. A kölcsönös vonzalom, ami akkor a két, földrajzilag és kulturálisan egymástól távol élő muzsikus között kialakult, 1984-ben újabb, immár tudatosan megtervezett fellépéshez és – Kiss Imre producer jóvoltából – stúdiómunkához vezetett. Ennek dokumentuma a Szabraxtondos című lemez.
Sem Braxton, sem Szabados pályáján nem ez volt az első szaxofon-zongora kombináció. Braxton egyebek között Chick Coreávai és az AACM „atyjával”, Muhal Richárd Abramsszel játszott eddig duóban, míg Szabados Dresch Mihály oldalán lépett a közönség elé hasonló hangszer-összeállításban. A zongora és a szaxofon társításának kényes pontjait a két hangszer eltérő funkcionális lehetőségei adják. Míg a szaxofon játékát a zongora dallamvezetésben, harmóniailag és ritmikailag is képes követni, addig a szaxofon, egy-szólamú hangszer lévén, csak korlátozottabb érvénnyel veheti ki részét a partneri viszonyból. Az ilyesfajta duók szerepmegoszlása ezért rendszerint úgy alakul, hogy a prímet – a témák intonálásában, az improvizációkban – a szaxofon viszi, amihez a zongora elsősorban a harmóniai hátteret biztosítja. A muzsikusoknak nagyon kell ismerniük ahhoz egymás gondolatait, zenei kifejezőeszközeit, hogy játékuk kilépjen a szólista-kísérő hagyományos szereposztásából, és kölcsönösen inspiratív együttműködéssé váljon.
A Szabraxtondos lemez legfigyelemreméltóbb jellegzetessége az, hogy a két, különböző utakon járó muzsikus megértette és érezte egymást, hogy képesek voltak individualizmusukat alávetni a közös játéknak anélkül, hogy a csak rájuk jellemző tulajdonságaikat feladták volna. Két szuverén gondolkodó találkozott a felvételek során, s mindkettő a legnagyobb figyelemmel és odaadással igyekezett beleilleszkedni a másik zenei világába. Ez az erőfeszítés mindkettőjükből felszínre hozott olyan vonásokat, amelyek más összefüggésekben eddig nem nyilatkoztak meg. Hangszeres képességeit, intellektuális beállítódását tekintve Braxtonban olyan partnerre talált Szabados, akinek minden gesztusa válaszolnivaló kihívás; míg Braxton számára Szabados szerzeményei, jellegzetesen magyaros zongorastílusa kínáltak szem-besülnivaló anyagot. Így lett együttműködésük lenyomataként ez a lemez sem kizárólag Szabados, sem kizárólag Braxton, hanem – mint azt a találó cím is sugallja – Szabraxtondos, a görög kultúrára jellemző harmónia, kiegyenlítődés jegyében. A lemezen helyet kapott kompozíciók mind Szabados György szerzeményei, s természetszerűleg jól felismerhetően tartalmazzák a sajátos szabadosi jegyeket: a folklorisztikus fogantatást, a tájékozódást az ősi szertartások irányába, a kortárs nyelvezetet és az improvizáció jelenlétét.
A Halott-táncoltatás fogalma nem ismeretes a magyar hitvilágban. Messzebb, Belső-Ázsiában keresendő eredete; azon a tájon, amely az utóbbi években Szabados zenei irányultságának egyik forrásvidékéül szolgál. A háromtételes mű a lemez leghosszabb, legnagyobb szabású darabja. A tonalitást megadó bevezető után az első tétel pentaton-jellegű témáját a zongora és a szaxofon unisono szólaltatja meg (a közös intonálás gyakran visszatérő eszköze a felvételeknek). Ezután a két hangszer különválik, úgy bontják-fejlesztik tovább a témát. A párbeszédes formával, a kánonos építkezéssel, a variatív imitációval épp úgy élnek a hangszerek, mint az indulatos szólisztikus megfogalmazással. Így jutnak el a közös csúcspontig, amely után a második tétel lassú, szaggatott, változatokban visszatérő hangjai a gyász, a halott elvesztése miatti fájdalom érzetét sugározzák. A diatonikus, méltóságteljesen lépegető dallamot akár az ősi magyar siratóénekre való utalásként is fölfoghatjuk. Töprengés, bizonytalanság, az elmúlás tényét tudomásul vevő lemondás hangulata lengi be ezt a tételt, amire erős kontrasztként következik az eddigieket összefoglaló és magasabb szinten lezáró harmadik rész. Szinte a földöntúli erőkkel folytatott párharcot idézi a zongora koncertáló, vehemens szólója, a szaxofon űzött, nyughatatlan kiállása; azt a küzdelmet, amivel az esendő ember úrrá akar lenni a természetfelettin. A kollektív improvizáció intenzitásában fokozódó kiteljesedését – megnyugvást, feloldozást hozóan – a nyitó téma keretszerűen visszatérő fölhangzása zárja le.
Az Ajánlás asszonyainknak már címében is nemes gondolatot hordoz. Tónusában ez a darab az előbbi középső tételére emlékeztet, de természetesen más kicsengéssel. A melodikus, unisono intonált lassú téma Braxtont tőle szokatlan lírai játékmódra ösztönzi. Rögtönzésnek nincs helye ebben a hangról hangra megkomponált darabban, amely szervező elvét a téma alváltozatainak ismételgetéséből, a dúr és a moll tonalitás szembeállításából és az emelkedett hangulatból merítette, puritán egyszerűséggel.
A Keserves meditatív, szólisztikus szaxofonjátékkal kezdődik: a tárogatóra emlékeztetve a mélyebb regiszterekből halad fölfelé. A belépő zongora a hangnemváltásoknál hangsúlyoz, és egyfajta „hangszőnyeget” terít a szaxofon rögtönzése alá. Megszólal Szabados bal kezének jellegzetes, motorikus ostinatója is. A szaxofon hosszú monológba kezd, ami a zongorát is kinyilatkoztatásra indítja. A kontrollált, párhuzamos improvizációk helyenként látszólag függetlenednek egymástól, valójában mindig visszatérnek a másikhoz, mint viszonyítási ponthoz. A dinamikailag, szerkezetileg igen változatos, összetett darab végén a két hangszer a nyitó témában találkozik.
Feltehetőleg a lemez legszabadabb, azaz legkevésbé megkomponált darabja a Szabraxtondos II. Olyan, mintha erőfelmérés volna: próbája annak, hogy mire jut a két muzsikus kidolgozott, rögzített kotta nélkül. Bár meglehetősen elvont közegben, de egy folyamatot alkotnak ketten; hol a szaxofon, hol a zongora lendíti tovább a zenét, amire aztán a másik reagál, vagy éppen nem reagálásával nyit újabb irány felé. Az impulzusok folyamatos áradása, a tremolók fokozódó hatása, a feszültségek-oldódások érzékenyen következő sorozata, a dinamika gyakori váltakozása egy percre sem hagyja lankadni a figyelmet. Jelképes lezárása ez a felvétel a lemeznek: az alkalmi partnerek egymásra találásának lehetőségét, a kreatív zenei gondolkodásmód erejét példázza.
A Szabraxtondosban Szabados György és Anthony Braxton a zene határterületeire kalandoztak. Ha a jazz lényegi kritériumának a szvinges alaplüktetést tartjuk, akkor ez a lemez nem illethető a „jazz” címkével. Ha azonban a jazz kategóriáját tágabban értelmezzük, s bizonyos improvizatív, frazeálási jegyekre is érvényesnek tartjuk, akkor be kell látnunk, hogy ezeknek a felvételeknek legalább annyi helyük van a jazz, mint a kortárs zene címszava alatt. Az biztos, hogy nem könnyen befogadható zenét tartalmaznak; a két muzsikus rezdüléseinek, reakcióinak követése komoly, elmélyült figyelmet és befogadói nyitottságot kíván. Ezért ez a lemez valószínűleg nem fog vetekedni Szabados György korábbi, saját keze nyomát félreérthetetlenül viselő albumainak népszerűségével. Mégis azt kell mondanunk, hogy – ha folytatása nem lett is a közös munkának – érdemes volt vállalni ezt a kapcsolatot, mert a zenészeknek és a hallgatóknak is lehetőséget kínált egy újfajta viszony kipróbálására, megismerésére. S kiderült, hogy a chicagói néger szaxofonos és a nagymarosi fehér zongorista zenei világképében több a csatlakozási lehetőség, az érintkezési pont, mint gondolnánk. A külföldi szerepléseken kívül az ilyen együttműködések lendíthetik ki a magyar jazzt bezártságából, és segíthetik elő önazonosságának megtalálását a divatstílusok szolgai másolása helyett. (Krém SLPX 17909)