Szabados György: Az Azimuth-együttes hangversenye – 1981. IX. 20. [In: Muzsika 1981/12, 16.-18.old.]
.
Az Azimuth-együttes hangversenye – 1981. IX. 20.
.
Az AZIMUTH-EGYÜTTES hangver-senye a Zeneakadémia nagytermében szeptember 20-án azt a bizonyos mese-beli szamarat juttatta eszünkbe — sajnos —, amelyik nem tudott választani az útjába akadt szénakazlak közül, s tétovasága miatt éhen pusztult. A végletes hasonlat párhuzamát enyhíti, hogy e képletes halál ezúttal nem a megjelent közönséget jellemezte, hanem — szerencsétlenségünkre — éppen a muzsikusokat: az együttes stílusát, következetlen felfogását és az előadói intenzitás hiányát.
Az éjjeli koncertre nagy számban egybegyűlt hallgatóság előlegezett bizalmát valójában csak Kenny Wheeler ismert klasszisa indokolta, továbbá az esemény hátterének rangja, és az az eléggé nem dicsérhető szándék, hogy ez alkalommai jazzmuzsika is szerepel a Budapesti Zenei Heteken. Nnrma Winstone (ének), Kenny Wheeler (trombita) és .John Taylor (zongora) triója ugyanis nem járt még Magyarországon, hírük nemigen előzte meg érkeztüket, így felléptetésük a Nemzetközi Zenei Tanács budapesti ülésével egyidőben reprezentatív célt szolgáló, váratlan, revelatív meglepetést ígért, mely — hittük — utólag igazolja a szereplőválasztást. Az Azimuth-együttes nyíltan kimondva: unalmas, eredeti-ség és elementaritás nélküli, a sajátos zenei vagy gondolati alapot hallhatóan nélkülöző muzsikálása nem felelt meg a várakozásnak.
A megítélést az előadás ..professzionista” kecsességének, a három muzsikus lágy. folyondárszerű előadói kapcsolatának látszata tette első pillanatban nehézzé. Hiszen nem volt pillanat, amelyben a „beállított”, kompozitorikus kezdő és befejező részek, témák, feldolgozások közötti rögtönzésekben az együttes hangzásból kibontakozó szolisztikus ívek ne kapcsolódtak volna kellő eleganciával egymáshoz, s nem volt rá példa, hogy a három muzsikus ne adta-vette volna át egymásnak és egymástól szinte patika-mérlegen kiegyensúlyozott pontossággal a zenei folyamatot, a zenei történés fonalának tovább-gombolyítását — néhol kifejezetten bravúrosan. Csakhogy a zenei anyag nem volt karakteres, fölfogásában nem volt eredeti, de hatásos sem, sőt sok esetben kifejezetten epigonizmusként hatott, s ezsn nem segített semmilyen kecsesség, semmilyen finomság, semmilyen technika, és Kenny Wheeler esetében még a bámulatos hangszertudás, gazdag zenei véna és varázslatokra is képes trombitahang sem. Ez a hangverseny folyamán mindinkább kiderült. Norma Winstone érdesen fakó hangját — mely magabiztosan meghatározta ugyan egy-két darab előadásának stílusát (például: I remember April) — kulturáltságán kívül (ami persze nagy erény!) nem jellemezte sem zenei erő, sem valamilyen (például elidegenítő) emóció, bár igen pontosan és hajlékonyan énekelte szólamát, rögtönzéseit. John Tayler — aki láthatóan technikailag igen fölkészült muzsikus — kezdetben repetitív megoldásokat ígért, végül hol bartókos, hol debussvys. hol ,,egy-az-egyben Keith Jarrett”‘ volt. de — és épp ez a baj — sehol sem emelkedett fel sajátossá, nem ért el identitást.
Szinte hihetetlen, hogyan lehetett ez a két ember az est legjobbjának, a trombitásnak társává. Wheeler volt ugyanis egyedül az — különösen cornet-szólójában —, akinél nem akadt indokolatlan. fölösleges hang és zenei megoldás: aki szerényen, de feszült figyelemmel mindig kivárva és sohasem elmulasztva ,,a” pillanatot, végül is „szerénytelenül” falatozni kezdett a legpom-pásabb ízű zenei fogásokból.
Évtizedekre visszanyúló emlékek-élmények során megbizonyosodva hiszszük: a Zeneakadémia nagyterme és közönsége alkalmas környezet a megmérettetésre: ez alkalommal kiderült, hogy
— műfaji elfogultságoktól függetlenül
— csak az az igazán jó és lényeges zene, amelyet nem csupán „az ész és érzéklés latolgatása” teremt, hanem amelyben ott van a muzsikusok „megszállottsága” is. Ebből most édeskeveset kaptunk.
Szabados György
