Jarrett költemény [In: Szabados György – Írások I., 2008, 302-303.old.]
.
JARRETT KÖLTEMÉNY
.
Az embernek nem marad más: nap mint nap beleszeret a jazzbe. Mikor már undorral köpi a napot, a holdat, a hajnalokat, mikor nem ízlik már se kávé, se rum, se levegő, mikor a világból kikergetik a tárgyak, embert látni se tudna, s házikutyája is dühösen sarkába harap.
Mikor a csönd is végképp unalmas, a beszéd csak dadogás, a düh sem az igazi már, mert régóta összefolynak a dolgok.
Mikor a szerelemtől se tud már újjászületni, csak a füvek és a források hajladozásait tűri el egyedül, meg a derült egek láthatatlan redőiből kibomló öntudatot, nyugalmat, ünnepet.
Mikor mindezek bűvöletébe jutott és társat keres, hogy a felfedezésben egyedül ne máradjon, nem marad más, újra és újra beleszeret a jazzbe.
Mert a jazz titokzatos dolog, és megkívánja a zarándoklatot. Aki ezt megteszi, soha sem bánja meg: a jazz olyan titkot ad, amit ma semmi más ezen a földön. Szeretetet és összetartást.
S mindezt egész legmélyebb lényegünkből felkutatva. A jelek, amiket a hangszerek testén át közöl a lélek, s amit a fül felfog — legjobb énünkhöz közelítenek. S így van ez, különösen így a játszók között, akiket szoros kapcsolatba fűz ötleten, ritmuson vagy lélegzetfojtó szünetek pillanataiban.
S ha valaki már azt is megérzi és befutja, amit a szünetek néma tragédiái rejtenek, az a mindentudáshoz közelítő léleknek tarthatja magát.
A zenének pedig ez elég. Elég, még ha e nagyszerűségből az egész fesztiválra csupán egyszer és csak egy órára jutott. KEITH JARRETT, CHARLIE HADEN és PAUL MOTIAN adták nekünk. Szeretjük őket.
