Kodály emlékezete [In: Szabados György – Írások I., 2008, old. 154-156]
.
KODÁLY EMLÉKEZETE
.
A szót, hogy görög, német; a jelzőt, hogy orosz vagy kínai; a fogalmat, hogy afrikai vagy európai vagy japán – nem azzal azonosítjuk pusztán, hogy hol vannak, hol élnek ezek a népek, hogy jól élnek avagy nem, hogy éppen sikeresek vagy hatalmasak. Minden jelző és fogalom valójában egy-egy kultúrát jelent eme sorban. KULTÚRÁT, nagy betűkkel. Életformát, nyelvet és ízlést, és főleg közösséget, megkülönböztető szellemet. Egy sajátos világot a nagyvilágban. Minőséget és kedélyt Ég és Föld között, amelyben elviselhető, netán jó élni. A földnek lakosai mind egy-egy tiszteletre méltó kultúrában élnek, szokásaik és szellemük szerint. Egy nép, egy nemzet valójában se nem több, se nem kevesebb, mint az a kultúra, az az életstílus és szemlélet, amit az idők során fenntart, amit megalkotott. Ez a lényege és csodája.
Kodály Zoltán egyike azon nagy embereknek, akik két szörnyű világégés, a két világháború őrülete, egy szétdarabolt és megalázott ország lelki megrendülése idején is felragyogtatták a magyar kultúra nevét, nemcsak az európai civilizáció égboltján, de Nyugattól Keletig szerte a nagyvilágban.
Kodály alakja és példája különösen jelentős. Hiszen szellemtársával, Bartókkal évtizedeken át maga volt a látó, cselekvő, hitet adó és közösségteremtő erő, aki egész életét, szellemi, zenei és magánéletét alárendelte ennek a szolgálatnak. Ezek az évtizedek újra öntudatra ébresztették a nemzetet. Szellemalakja megtestesülése mindannak a nemes vonásnak, amelyeket kultúránk hagyományos és örök emberi értékeinek tudunk. Magas és tágas szemlélet, erkölcsi tartás, emberi nagyvonalúság és küzdőszellem jellemezték. Tántoríthatatlan hazaszeretete és a különös atyai gondoskodás, amellyel nemzete, mint egy nagy szeretett család sorsát vállalva és érdekeit képviselve élt –
nagy tanulság és példa mindnyájunknak. Ő valóban nemes, valóban gazdag, valóban áldozatos magyari ember volt. Aki tudta, hogy többletünket, tehetségünket nem pusztán óvnunk, őriznünk, hanem szét-osztanunk kell. És mindnyájan valamiféle tehetséggel, többlettel születünk.
Születésének 125. évfordulóján, emléke előtt tisztelegve, mindezt ma különösen hangsúlyoznunk kell, mert kultúránkat, nemzetünket nem kíméli ma sem a falánk történelem. Nem lehet eleget énekelni és hallgatni azt a szép és szent zenei örökséget, azt az éltető leheletű hangi világot, amit népünk énekeiből merített muzsikája sugall, s
amit hosszú élete adományaként reánk hagyott. Meg kell tanítanunk rá unokáinkat, gyermekeinket. És olvasnunk kell, f őleg fiataljainknak, múlhatatlan, bölcs írásait is, amelyek a mi időtlen világunkról szólnak, és istenünkhöz vezetnek.
Adósai vagyunk ebben önmagunknak, egyben adósai vagyunk őnéki is, s az adósságokat törleszteni kell.
Ez lesz majd az ő méltó emlékezete. Ekként fogunk majd egyszer méltóan emlékezni rá.
(2007)
