Levél A kulturális miniszternek [In: Szabados György – Írások I., 2008, 282-286.old.]
.
LEVÉL A KULTURÁLIS MINISZTERNEK
.
IGEN TISZTELT MINISZTER ÚR!
Nem szeretek zene helyett méltatlankodó szövegeket írni, de ha levél jön, arra válaszolni kell. S az Ön levele mindannyiunkhoz szól, különösen pedig érzékeny és megátalkodott szívünkhöz, amely eddig is oly hiábavaló zaklatottsággal dobogott a magyar zene körüli izometrikus erőlködésben.
Soraim mindenekelőtt a köszönetéi, hiszen belátható ideje Ön az első, aki mint kulturális miniszter egyáltalán szót emel a magyar zene jobb sorsa érdekében, s aggodalmának nyilvánosan és tollal is hangot ad. Ez közéletünkben új hang és új szemlélet, zenekultúránk hétköznapjaiban pedig talán valóban fordulatot is jelent, legalábbis az elmúlt évtizedek nyomasztó és tömör, reménnyel nemigen kecsegtető sötétségéhez képest.
Levelét és figyelmező sorait ebben a vonatkozásban volt jó olvasni. Elgondolkodva persze azon, miért késlekedett ez a hivatalos szemléletváltozás és megnyilatkozás, ez a hangsúlyozottan féltő figyelem ilyen soká, egy nemrég, csupán a századforduló körül feltámadt, ám a II. világháborúval rögvest szárnyaszegetté vált magyar zeneiség környezetében. A hónapok, vagy inkább a korábbinál szabadabb évek, mint oly sok rejtélyes dologra, majd bizonnyal megadják erre is a választ.
Minél örömtelibb ez a szemléletváltozás, minél autentikusabb a kormányzati hang kultúráról és zenei életünkről, annál vigasztalanabb azonban a kép és a közeg, amelyhez ez a levél szól. Annál kilátástalanabb a terep. Olyannyira, hogy végül is nemigen tudom, az elvi állásfoglaláson kívül kihez is szól ez a levél valójában, kihez fordul igazán. Mert mit szóljanak ezekhez az önmagukban helytálló gondolatokhoz mindazok — magamat is beleértve —, akik az elmúlt időkben mást sem csináltak, mint jól tudván és értvén a levélben foglaltakat (sőt éppen ezek jegyében nőve és eszmélkedve fel, sokszorosan elnyomottan és olykor már-már gyalázatos megítélés közepette) maguk is éppen ezen, ám permanens kirekesztettségben dolgoztak, és mégis tudtak dolgozni, mert akadt hol, és volt mikor. Dolgoztak a BM-es kopók és spiclik folytonos szimatgyűrűjében, nem létező létezőkként, rossz, kopott, lepusztult, ún. underground miliőbe szorítva, épphogy megtűrten, s csak ritkán szólalhatva meg méltó fórumon. De még akkor sem sikerült – mint ahogyan nem sikerül a madarak énekét sem végleg le kén- vagy ólommérgezni a fákról – nem sikerült elfojtani zenéjüket, azt a zenét sem, ami nem volt ínyére az ideológiának és a vezetőknek, és főleg a latensen működő szakmai bennfenteseknek. Egy mélyről jött, új zenét, amely nem a hatalmat reprezentálni hivatott és agyonistápolt régi és „veszélytelen” elitzene érdekköreit jelentette, s jelenti ma is; a politika és a reprezentáció szinte udvari zeneművészetét. (Hiszen ki értett a hatalomból ehhez? Senki. A jó súgók annál kizárólagosabban.) És nem is az oly sok manipulációra felhasznált, üzleti tömegzenét. Hanem egy élőt, újat és mait, a hagyományok lendületéből kibomló, friss zeneművészetet, a folytonos újjászületését. Egy igazi kibontakozást. A noha elsatnyult és kiszáradásra hagyott, de valódi zenei életet.
Dolgoztak – dolgoztunk – hol „kozmopoliták”-ként, hol „nacionalisták”- ként. Mikor mi célból és épp mivel közösíttetve ki. És nem csak politikailag, de zenepolitikailag is. Állami ideológia és funkció mögött meghúzódó öncélú magánérdekek őrlőmalmába vetetten. A szabad szellem jó levegője fokozatosan vált túl sűrűvé, túl mellbevágóvá, az egyre fülledtebb, s e fülledtségbe beleszokott, mérvadóktól és kirekesztettektől, kisajátított tehetségektől és szívbéli sebeket viselőktől már szinte hemzsegő zihálásban. Elébb „odafönn”, aztán a lassan megmételyezedő zenei szakmában, a zenei életben is. Ahol folyamatosan dúlt a következményes bozótharc és az ízléstelen, hegemón kiszorítás. Ebben a nyomasztó légkörben, ha esélytelenül és olykor nevetségesek által nevetségessé téve is, de dolgoztak. Mert – ismétlem – volt hol. Még akkor is, volt hol.
Mit szóljanak tehát ezek az épphogy megtűrtek, de valójában máig el nem fogadottak, és mégis töretlenül tevékenyek most, amikor a pártállam összeomlása és a demokratikus független Magyarország – de jure – kikiáltása óta már ez a lehetőségük sem maradt. Nincsen hol dolgozniuk, nincsenek lehetőségek, nincsenek helyek. Egész egyszerűen: nincsenek. Lenni, ez továbbra is, kegy. Ami rejtélyes alapon dukál. Az új zene világának ezek szerint nem. Pedig a mi időnkről, és a mi helyünkről, a mi világunk zenéjéről van itten szó, ami sokkal fontosabb, mint csupán régmúlt és kétes korok halhatatlan fontosságát rituálisan reprezentálni. S nem a hagyományról beszélek.
Rá kellene döbbenni végre, hogy nemcsak a pénzügyekben, nemcsak a gazdaságban és nemcsak az iparban, a politikában, a rendszerben történik itt nagy átalakulás, de sokkal inkább és sokkal régebb óta a lélekben és szellemben, s az ezt megjelenítő művészetekben. Mögöttesen és folyamatosan. Még akkor is, ha a mai önkényes gondolkodás mindezeket – oly bután és önhitten, mint a strucc – mellékesnek tekinti és a perifériára szorítja. A sorrend rossz, és ez régóta sokba kerül. Itt a látás szűkült be, az éberség szünetel. Mert nem a tárgyi, hanem mindig a belső emberi megújulás az első. A szellemé, az ízlésé, a művészeteké. Ez minden nagy kultúrában így volt. Minden korban mindent újra kell teremteni. A művésziesség szokása, kiművelt igénye, hajlama és gyakorlata nélkülözhetetlen. A rálátás műveltsége. S ebből a szempontból elsőrendű fontosságú a zene. A zene ugyanis kultúránknak nemcsak sajátos, hanem a legegyetemesebben ható köre. Ez pedig egy egészen más, értékeit nem önmagában elvetélő, nem belső hegemóniaháborúkba fulladó és kontraszelektáló zenei életet követel, hanem egy természetes kedvében élőt és nyitottat.
Ezt Ön, Miniszter Úr, igen jól tudja, hiszen levele, ez a maga nemében és manapság ritka politikai megnyilatkozás, éppen azzal, hogy megszületett, ezt a felismerést sugallja. Ám sugallja azt a tehetetlenséget is, ami az ország szempontjából oly döntő fontosságú zenekultúra működtetése és létfontosságú megújulása, életre keltése körül ólálkodik. A változások iránti aggodalmas érdektelenséget, a feltételek hiányát, a rossz szemléletet, a retrográd felfogást zenei közéletünkben. Ahol az a dicstelen szokás ma már, hogy fontosabb a kulturális hatalom birtoklása, mint a teljesség és az egyetemesség szempontjai.
Gondolja Miniszter Úr azonban, hogy a magyar zene — és bárhol, bármely zene — támogatás nélkül, feltételek nélkül, a szellemi keretek nagyvonalúsága és szabadsága, az éltetés szelleme nélkül egyáltalán létezni fog? S hogy létezni fog olyan kisajátítóan megkülönböztető közegben és hierarchiában, mint ami most Magyarországon van, s mely máig önkényesen kontraszelektál? Gondolja, hogy muzsikusok nem létező saját tőkéjükből, mintegy szakmai üzletként fogják kétségbeesésükben fönntartani, működtetni az ország, egy kultúra zenei életét, és éppenséggel megújulását? Gondolhatja bárki is, hogy a zene immáron csak vállalkozás? Hogy ez magándolog? Magánkreatúra magánkritikája? Hogy ebből csillagos aura lesz és pompás szellemi horizont? Nem hiszem, nem tudom elhinni, hogy ez a nagy menet, zenei életünk sorsa, ilyen végletes kiszolgáltatottságban, ilyen áporodott eldugultságban, ilyen reménytelenségben maradjon. A gondolatot végig kellett futtatni ahhoz, hogy elrettenjünk tőle.
Ám, ha nem, akkor tenni kell valamit. Ha lehet pénzzel is, a támogatások körének és mértékének kinyilvánításával legelébb. Ha pedig több pénzzel egyelőre nem lehet, akkor is. A zenei élet működésének, szerkezetének, zárt és kilátástalan viszonyainak a feloldásával, teljes és okos átgondolásával, áthangolásával. S ezt mindenképpen. A zenei élet fölszabadítására van szükség. Új alapokra. A kialakult klikkező, fullasztó, szűk és szellemtelen légkör – ha kell – fölrobbantására. Az ajtók és ablakok kinyitására. Nyíltságra és nyitottságra. Nyitottságra minden tekintetben. A nyitottság a megújulás záloga. Ennek révén kap fényt, levegőt és teret nemcsak az alkotó szellem, de maga a
félrekezelt hagyomány és az egyetemesség esélye is, és főként a zenei közélet. Leveléből kitetszik ennek a szándéka.
Valóban, műhelyek, körök; „zenei körök” és „iskolák” kellenek. A helyi feltételei annak, hogy újraéledjen a sokszínűség s a valamikor oly híresen megvolt zeneies légkör. A zene harmóniateremtő, felemelő, nemes és nemesítő otthonossága. Ez utóbbi, legáltalánosabban véve is, aktuális közérdek.
Föl kell tehát szabadítani a zenei életet, bármily atavisztikusnak is hangzik ez, ennyi „forradalom” és „felszabadulás” után. Fölszabadítani módszerek, stílusok, hivatalok immár fölérendelődött és fölényeskedő diktatúrája alól. Egy kizáró és fülledt és sznob szemlélet érvényesülése alól. Éltetni a zenét, és főleg – élni hagyni. De nem csak a „mély”, a helyi közélet, a közélet rendkívül fontos helyi zenei szerveződéseiben; ott is persze, elsőrendűen. Azonban dolga ez a kulturális kormányzatnak is, és nagyon fontos dolga, néki most még elsőrendűbben az. A zenei életnek tágas teret és becsületet, a muzsikusoknak és alkotóknak szélesebb, megkülönböztetés-mentes esélyeket kell teremteni. Egy szabad és nagyvonalú, serkentő és nem elfojtó közeget. A zene egyetemessége megköveteli az egyetemesség televényét. És ezt senki más, csak a kulturális kormányzat teheti meg, autentikus és alkalmas szellemű emberek, és nem csupán önérdekükből működők tevékenysége nyomán. Ha így lesz, magától megindul minden.
Tisztelettel: Szabados György
(1990. december 13.)
