Lutoslawski megtérése [In: Szabados György – Írások I., 2008, old. 152-154]
.
LUTOSLAWSKI MEGTÉRÉSE
.
Witold Lutoslawski szinte észrevétlen, kialvó gyertyafény halála egyike azon látszólag intim mai temetkezéseknek, amelyek felemelő rejtőzködésükkel, fénylő tapintatosságukkal behintik lassan az elsötétedő terepet. A nemes elnémulás csendes esői ezek; a teremtésbe szövődő alázatosság, egy magatartás rendes és folyamatos működése, amely – mert szelleménél fogva fénytermészetű – a halálban is világol, és nincsen alkonyata.
Halálok és mégis életek, képviseletek és mégis protestációk. Az örökkévalóság átváltozásai e fukar időben, mind érzéketlenebben – immár az ezredfordulón. Fényük szívünk aszályos ösvényeire hullik, ahol hozzájuk hasonlóan – mind elmagányosodottabban járunk, de mégsem szűnünk meg élni, és nem apadunk el remélni.
Hamvas halála is ilyen volt, és a japán zen apostol, D. T. Suzukié. És ilyen Carl Gustav Jungé is, századunk tán legtisztább és minden bizonnyal leglátóbb, legemelkedettebb gyógyító szelleméé Európában, hogy ne is folytassam a sort. Szeméttel besalakozott Földünk tele van az élő öröklét eme mélyen alvó, de el nem tűnő sztúpáival. Amíg buzogtak, rejtélyes szomjú habzó források voltak valahányan, és Mária kútja adta hozzá a vizet. Csontváry áll őrt emlékezetük ciprusligetén felettük, mint a végtelen tekintet pompeji katonája. Korábban tán ő volt a legelszántabb s legbeavatottabb közöttük. A csodák fényfüggönyét újra ő rántotta el.
Nagyon szerettem Lutoslawskit, pedig nem ismertem őt. Intim analitikus komputerem objektív információt (sic!) direkte csak egyszer kapott róla. Az is végtelenül személyesnek és megfoghatatlannak bizonyult. A Korunk Zenéje félkarú és felemás rendezvényeinek egyikén elvezényelte három művét a Zeneakadémián.
Ez az esemény rendkívüli volt. Az uralkodó honi zenepolitikai garnitúra, amely érezhetően nem ért fel a művészetéhez, és jobbára nem is engedte be zenei életünkbe a nyitott és szellemes lengyel iskolát, valamely okból mégis, talán a hírnév súlya alatt (olykor csupán a vénesvén sznobság segít), a sok éves fesztiválsorozatra, már mint öregedő urat, meghívta egyszer.
Gordonkaversenye is a program része volt. Mely pedig épp arról szól, amiről és ahogyan szólni nem volt szerencsés akkor sem, s ma sem. Amiről, úgy látszik, nem is lesz ajánlatos szólni a jövőben sem egyhamar, vagy tán soha. Legalábbis addig nem, ameddig egyszer majd „ki nem derül”, hogy a helytartó parttalan hazudozásba, a hű szív magányos forradalmának ez az ezredvégi gordonkás esdeklése valamiképpen mégis és hogyan illeszthető. Ami ezek után már nem lesz többé ugyanaz, nem lesz ugyanaz, mint amiből és aminek született. Ó, a művészetek ilyen elmekörmökön font hasznosításának más megrögzött szokásai és kipróbált „mesterei” is vannak.
Mert Lutoslawski a Bartók utáni évtizedek páratlanul tágas világú zenésze volt ugyan; az áttetsző fények és formák, s a lélek hálós hártyáinak finom érzékű mestere; éber szellem és uraló mesterzenész. De az érzékek tükrei mögött is megmaradt mindenekelőtt istenrokonnak. Nagy partitúralapjai megszelídített haragvetések, meg-megnyíló dús rejtezkedés-pannók, lebegő mennyei hangpázsitok. Értette az életet, mert értette a Teremtést és szolidáris volt vele. Nem lépett át az arányok egyetemes rendjén. Nem vétkezett ebben soha. Ám tudta a halált is, mert átélte ezt az évszázadot. Az évszázadot, amelynek méhében a kietlenség ismeretlen csöndjei is szépséggé változhattak. Ezt a szörnyű szép kis földi teret, ahol a szeretet ölelésébe kötött szabadságnak, az öncélúságon elszabadult hulladékszellemei, elirigyelve az isteni titkos magot, szétszedik, mert szét akarják szedni, ami szét nem szedhető: rendek új rendjévé tenni mindent, amelyben már minden a mienk (azaz az övék) – valójában ahol már minden csak: az Enyém (azaz az övék).
Szépséges munkái ezért protestációk, ezért építkezik folyton „a múlt hulladékaival” is. Ezért a tonális többszólamúság finom egybe-újraolvasztása, a konstrukció tudatos és mértékes lekezelése, a látszat mögött az emelkedett szellem és a lélek nagyhatalma. Ezért az aleatória. A megértett határozatlansági reláció. „Én voltam úr, a vers csak cifra szolga” mondja a mi Adynk, és Lutoslawski zenéje is ezért más, ezért több, mint megszólított, sematizálódó korának merev együgyűsége. És ezért hatalmas állítás is
egyben.
Állandóan magányosnak mondta magát. Szenvedő ember lehetett, aki nem adta meg szívét a kor önhitt anarchizmusának. Arisztokrata volt egy lázadó korban. S mint aki félig a kintlét távolából lát, gyöngéd érintésekkel és jelekkel lopta szívtudatunkba a televény paradicsompompájában is a nagy tragédiát. Az átváltozások halálos kínjait.
Minden hangja működés és egyben őrzés. Élet és eszmélet. A legmélyebb hagyomány folytatója ő. Ezért, és nemcsak a Bartóknak hódoló híres Gyászzenéje miatt rokona szemléletünknek. Rokona oly mélyen, hogy egyik utolsó nagy műve, a Zongoraverseny már szinte egy közös tudatalattiból felzengett, akár magyari szabadzene.
Megtért, ahonnan való volt. Egy felségesebb világba.
(Műhely, 1994)
