Nem a hangszerkészítés segítene? [In: Vigilia 1980/03.]
   Nem a hangszerkészítés segítene? [In: Jazz Studium ’83 No.5, 55-56. old.]
  Nem a hangszerkészítés segítene? [In: Szabados György & Váczi Tamás: A zene kettős természetű fénye (tanulmányok, esszék), 1990]
    Nem a hangszerkészítés segítene? [In: Szabados György – Írások I., 2008, 52-54.old.]

.

NEM A HANGSZERKÉSZÍTÉS SEGÍTENE?

.

Nem a hangszerkészítés segítene? Mert valójában a szellem mozgatta, csönd szőtte kéz—anyag kapcsolat: a „dolgozás” elmerült szenvedélye az, amely valóban a sejtekig megragadhatja az immár logaritmikusan halmozott, mindenféle gondtól, „problémától” terhelt gyermekfigyelmet, s elvezetheti a zenéhez, a zene cselekvéséhez és tovább.
Az a rejtélyesen szép viszony, az a varázslat, ami a tárgyak és az emberi munka, a külvilág és teremtő szellemünk között feszül, fennáll a művészetek vonatkozásában is (itt érvényes csak igazán), s tudjuk, a kultúra jövője javarészt azon áll, hogy tömeges, tehát közösségi lesz-e ismét, avagy végképp egyesek kizárólagos tulajdonává válik az elbarbárosodott „tömegekkel” szemben.
Nem a hangszerkészítés segítene? A hangszerkészítés is! Mert a zene minden értelmes korban, államban, társadalomban a nevelés (értsd: életben maradás) egyik legfontosabb, az emberek látásmódja kialakításának egyik leghatásosabb eszköze és módszere volt: elengedhetetlen követelmény és szükségszerűség. Ez a foglalatosság olyan eszközöket alkot, amelyek sikerét a belőlük felzengő hang és a hangokból egybejátszódó zene próbatétele adja: a készítendő tárgy már megmunkálása által is zene, egy
eszményibb világ felé szíva-emelve a még szertelen kamaszszellemet. Nagy szükség van erre az emelésre. Egy mindenkori társadalmat emberivé, otthonossá (elviselhetővé) többek között az általános műveltség magas színvonala tehet, s azt nem elég megkövetelni, annak feltételeit már idejében meg is kell teremteni — minél fiatalabb korban és szélesebb körben, minél „általánosabban”, annál nagyobb és hamarabb kecsegtető sikerrel.
A sűrűsödő jóslatok és a rossz előérzet emberi jövőnkre nézve minden célszerű megoldást szükségessé tesz. Megkockáztatom, hogy más, már bevált óvodai vagy iskolai fabrikáláshoz hasonlóan ez az iskolás részvétel, ez a munkarítus teheti hatásosan az ifjú embert percről percre mindinkább alkotó szelleművé, derítheti fel a lelkét, közérzetét is; segíthet megváltani — akár a zenéhez így kialakuló és tovább erősíthető benső kapcsolat révén — egy-egy új generációt már előre, kifelé neurózisa gabalyából.

Rászoktatja egyben az anyag, a munka, a gondolat, a művészet tiszteletére – egyazon folyamatban. Lesz így viszonyítási alapja: a ma oly aránytalan, sőt torz értékrend lassan egyensúlyt teremt benne; lesz órányi, percnyi ünnepe, és végül erősebb ösztöne az örök törvények iránt.
A hangok birodalmából sokfelé kilátni, és sokfelé nyer magabiztosságot az érzék is. S a politechnikai gyakorlat ma olyan intézménye az általános iskolai oktatásnak, ami sokkal jobban felhasználható volna – éppen az általa célba vett gyakorlatiasság révén, a magasabb nevelés szempontjainak érvényesítése érdekében. Ez a követelmény ma igazán időszerű. Látszólag tréfás lehetetlenség a 20. század végén ilyen kézműves gyakorlatozást is bevezetni a jövőre (már nem is a mára) oktató iskolában. Pedig e képtelennek tűnő gondolat egybeköti a fizikai, kémiai stb. ismeretek befogadtatásának és a ma meglehetősen hiányos esztétikai művelésnek nehéz feladatát – mert magáról a Munkáról van szó -, oly szerencsésen ráadásul, hogy közben a diák alkotó részvételét is feltüzelve igényességét önmaga által sem hitt minőségűvé emelheti.
Kimondhatatlan öröm *egy bármily egyszerű, de önmagában jól, netán kitűnően sikerült hangszert elkészíteni. Nem nyugodni addig, míg olyan nem lesz, mint a másiké, vagy olyan, amelynek hangja már muzsikát és kedvet támaszt: nemcsak kipróbálni, hogyan szól, de végül játszani is rajta, önkéntelenül – a megtalált, előcsiholt szépség belső kényszere folytán. Hiszen például egy-egy furulya elkészítése során a fák, a fémek, a műanyagok tulajdonságait, az áramlás törvényeit, a sípok mibenlétét és
használatát tanulja és tapasztalja meg a gyermek. A húros hangszereknél a rezgések, a hangtan, a rezonancia, az interferencia, a hallás jelensége tanát nemcsak megtapasztalja, meg is élheti e foglalatosságában. S persze a szellem és az anyag, az emóció és a ráció, a közlés és az érzékelés összefüggéseit avatott tanárkezektől; egyszóval: egy bensőleg megalapozott (zene)kultúra lehetőségét erősítve meg ezzel.
Mert a zenére nevelés elsősorban emberi, népi, társadalmi ügy. S hogy a zene végre valóban mindenkié lehessen, ahhoz ez is jó és alapos kezdőgyakorlat lehet, napjaink zenéje számára pedig – úgy vélem – egyenesen nélkülözhetetlen. Hiszen ez a zene – a korábbiaktól elté- , rően – nem elsősorban az éneklésen, hanem az instrumentumokon át közelíthető meg. Eltüntetni tehát azt a szakadékot, mely a mai zenét immár jó ideje elválasztja a széles tömegektől — hasonlóan az énekoktatáshoz; azt ugyanakkor kiegészíteni-kiteljesíteni is egyben. Mindez csak egy általános, az alapoknál a fiatalkorban elkezdett, mondhatni, intézményesített foglalatossággal, tevékeny és módszeres „beavatással” remélhető.
Hogy lehet-e még ilyen feladatot is adni az oktatásnak? De hát mi más is lehetne az oktatás feladata, ha nem a komplex emberművelés (ami e gondolatnak is lényege)? S hogy mit szólnának ehhez az iskolás gyerekek, s mit csinálnának majd az általuk fabrikált sok hangszer-csenevésszel? Ez részletkérdés. Emiatt ne fájjon senkinek a feje. Gyanítom, hogy ők rögtön megértenék, hiszen mindig is jó kedvvel végezték a politechnikai gyakorlatozást. Nekik ez legalább annyi napi örömet okozna, mint az első lépések ugyanott a konyhaművészet vagy villanyszerelés elsajátításában. Ez ügyben fordítva áll a mondás: jobb ma egy túzok, mint holnap egy veréb.

(1980)