Öt laudatio – Cziffra György [In: Írások I. 2008 (Studies, Essays), 261-263.old.]
CZIFFRA GYÖRGY
.
A korán, a mai átlagéletkort tekintve még szinte fiatalon elhunyt Cziffra Györgyöt aligha kell ezen a helyen bárkinek is bemutatni. A világ egyik leghíresebb, legvirtuózabb, legjobb pianistája volt ő a maga korában, s ez a kor még mindig a mi korunk. Hál’ Istennek nem csupán az emlékezetben él már. Hangfelvételei lenyűgözők, pompásak,
gyönyörködtetők; a fennmaradt filmfelvételeken elbűvölő az a könnyedség, amellyel szinte természeti jelenségként zongorázik. És az öntudat, amellyel mindezt teszi! Megerősítik az embert. Jó dolog érezni, tudni, jó általa is látni és hallani, hogy a zene mily hatalmas valami. S jó dolog látni ennek időtlen méltóságát. Ez is volt, lett az ő
egyedülálló dolga.
Pedig ő sem kapta ingyen, és nem adhatta át, amit átadnia kellett, könnyen, csak úgy, tehetségkapta kedvtelésből. Tudnunk kell, hiszen nap mint nap láttuk és látjuk, hogy a csodaszámba menő embereknek egészen speciálisan nehéz az életük. Hiszen a véget nem érő, öngyötrő munka mellett a szellemi és erkölcsi tartás az, ami fűti, égeti és kötelezi őket. A legmélyebb provokáció. Az elszámolás a Teremtőnek. A kivételes tehetség, ami a „legutálatosabb” jelenség is ugyanakkor a mai világban. S már mióta. Nagy és örök csapdája ez minden igazi művésznek. Mert nem lehet nagy művészetet csinálni nagy élet és valami örökéltű igazság nélkül. Minden nagy művészet egyben nagy halál. Áldozat valamiért. Valamiért, ami nem kézzel fogható.
Neki minden oka meg lett volna arra, hogy a keserűség és a lelki fájdalom leteperje, erejét, benső lendületét örökre elvegye. Hogy lázadóvá és gyűlölködővé tegye. És nem azokra a füstös helyekre gondolok most, amelyekben éveken át a legnemesebb szórakoztatóként ontotta magából az isteni harmóniát. Híressé legelébb ezek a helyek tették. Hanem arra a gyalázatos korszerűségre, amely a képesség, a tehetség, a kitűnőség mentén kínzott és ölt. Az irigység korcsaira, az istentelenség poroszlóira. Akik szemét szúrták a látónak, méhét a szépségnek, kezét verték a művésznek, idegzetét nyűtték a géniusznak. És általában, hacsak lehetett, gyötörtek és oroztak, a Rossz
„igazságszolgáltatóiként”.
Nem tudok arról, hogy lett volna a korban más zeneművész, akinek kínzás, elrettentés vagy bosszú gyanánt direkte a kezeit verték volna. Ez szinte szimbolikus. A XX. század új szimbólumokat teremtett. Rettentő, elrettentő szimbólumokat. A kárhozat szimbólumait.
Most, utólag mégis megsejdítem: talán a Mindenhatónak a rendelése volt ez is. No, nem egy kedves fia ellen, hanem mert szerette (hiszen tehetséget is ezért adott!) szenvedést küldött, nem is akármilyet. Hogy ne érje be életét pislákolással.
Neki minden oka meg lett volna a keserűségre és a gyűlöletre. A kora ellen, a hazája ellen, ahol mindezt tették, az emberek ellen. De képes volt a sorson felülemelkedni. Igen, a zene rendkívüli dolog. S ezt tudta ő is. Ember kell hozzá. A zene nem ismer gyűlöletet, csak szeretetet. Bizonyára a nagy Liszt Ferenc volt néki a híd, akinek műveit oly fantasztikusan játszotta, mutatta fel, mint egy-egy ikont. Liszt lehetett, akinek zenéjén át a szeretet sugarai ide-oda vetültek az új haza és a hátrahagyott keserű magyar valóság itt élő népe között. Mert ontotta a szépséget, és nem kímélte önmagát.
A világhír mellett így maradt s marad meg nagy magyar muzsikusnak is. S ezért is büszkeség miénknek tudni őt, és igaz öröm nagyrabecsüléssel emlékezni rá.
(Elhangzott a Magyar Művészetért Díj átadásakor 2003. december 4-én.)
Három laudáció [In: Magyar Szemle, 2004. február]
