TISZTELT FŐSZERKESZTŐ ÚR! [In: Szabados György – Írások I., 2008, 287.old.]
Vitális indikáció [In: Szabados György – Írások I., 2008, 287-294.old.]
TISZTELT FŐSZERKESZTŐ ÚR!
Nemigen esett meg eddig országunkban, hogy a művelődési miniszter a magyar zene ügyében nyílt levéllel forduljon a muzsikusokhoz. Hogy a megkeresésnek ezt a módját választotta, állapotaink mellett annak is köszönhető, hogy a kormányzat önmagában nem tud, vagy nem akar direkt változtatásokat eszközölni zenei életünkben. A kulturális tárca vezetője a muzsikustársadalom részvételére számít, és nyilván a levélben foglalt miniszteri ajánlatról alkotott véleményekre, mindenekelőtt.
Mellékelt levelem – egy meglehetősen széles körben uralkodó véleménynek hangot adva – a nyílt levélre az ügy súlyának és nagy fontosságának megfelelő alapossággal igyekszik reflektálni, hiszen a magyar zene további vegetálásáról vagy oly szükséges megújulásáról van szó. Ezért a terjedelem.
Amennyiben a Pesti Hírlapnak szándékában áll a reflexióknak is teret engedni, kérem a Főszerkesztő Urat levelem szíves közlésére.
Szívélyes üdvözlettel:
Szabados György zeneszerző
.
VITÁLIS INDIKÁCIÓ
Zenei szempontok a Fidesz – MPSZ kulturális koncepciójához
.
Korunk szűkülő szellemiségű civilizációjának egyik, immár szuicid vonása, hogy a civilizációt mint „ember alkotta természet fölötti jólétet” kijátssza a kultúra ellenében. Holott minden, ami az emberi egzisztenciát élő változatosságban fenntartja, az emberi szellem kultuszainak, az emberi kultúrának, az ember kultúráltságának a következménye. Nem a kerék szülte a szellemet, hanem a látó emberi szellem és beavatott lelkület pillantotta meg a kerék ideáját, amely aztán az emberi lét egyik nélkülözhetetlen tárgya és absztrakciója lett. A kultúra, a szellem és a lélek teremt gazdaságot és gazdagságot, és nem a mai megcsontosodott, a természetestől veszedelmesen eltérő gyakorlat szerinti, fordított gondolkodás.
A jövő – s egy nemzet (kultúra, ízlés, nyelv, mentalitás, otthonosság, helytállás) jövője még inkább – ezen az alapálláson, az emberi közösség szellemi-lelki kulturáltságán, önismeretén és öntudatán, s ennek tántoríthatatlan folyamatosságán kell, hogy nyugodjon. Különben a szűkülő szellem e globalitásában rövidesen maga is, szinte észrevétlenül, a szuiciditás fogazatlan síneire kerül. (Ha ugyan nem fut már ezen yisszafoghatatlanul.)
Egy nemzet sorsa: egy kultúra sorsa, egész egységében. Aki ezt korán (másoknál is korábban) felismeri, aranyat lel. Ez nem másod- vagy harmadrendű, hanem elsőrendű kérdés. Stratégiai kategória, vitális indikáció.
A honi általános szemléletnek erre vissza kell állni, e nyilvánvalóságra a közgondolkodást vissza kell állítani. A művészetek az ember égiföldi önazonosságát jelentik, egy ízlés, egy mentalitás lenyomataiként a teremtés és a társadalom rendjében. A művészetek a társadalom (lényegében egy-egy közösség) külön nyelve, leggyorsabb jelzésrendszere és öntudatának leghomálytalanabb tüköre. Ezen belül a Zene az egzakt tudáson túli, az ember körüli, feletti és alatti, tehát a teljes emberi egész megközelítésének és megszólalásának a legtágasabb, s mégis uralható terepe. Híd ég és föld között; megrendítő, beavató és összetartó erő. A zene a kultúrának az a (kultikus) része, amely nélkül egyrészt lapos az élet, másrészt amelynek kellő kultusza híján érzelmi elsivárosodás, közösségi szétesés következik be. (Kodály azt ajánlotta egyszer Rákosinak, rendben, egy hónapra tiltson be minden zenét és zenei tevékenységet az országban. És nézze meg, mi lesz). A zene az Életnek s nem a halott tárgyi világnak a hangja. A közösségi létet illetve, különösen. A magyar identitás ma is (még a külpolitikában is) abból él, amit a nagy századforduló idején (XIX-XX.) feltámadt magyar zeneiség, nemzetet átitató, egybeölelő és világra nyitó hatása jelentett. Ez volt Kodály és Bartók és széles köreik halhatatlan műve; az az otthonos hatás, amelyen a legújabb kori magyar zeneiség és világkép nyugszik. És ez a fundamentum, amin a változó világ e változó környezetében is, azzal érzékeny rezonanciában, tovább kell és lehet építkezni, de amelynek elősegítése, feltámasztása a mindenkor uralomban lévő kormányzati kultúrpolitika dolga. A zene – de nem a mindenütt ömlő „fogyasztói”, zeneipari, hanem az élő, megnyilatkozó zeneiség – továbbra is, vagy inkább újra „mindenkié” kell legyen a mi nemzetünkben. (Ma is a német zene a legfőbb összetartó ereje és a legismertebb exportcikke a német kultúrának.) Kodály elsorvasztott programja nem váltható le, örök aktualitás, csak meg kell újítani. A kodályi program egy létszámában kis nemzet önfenntartó, immár münchhauseni cselekedete, amelynek azonban ezerszeres a haszna, ha újra megfogan és működni kezd ez a felismerés.
A zene világában az eltelt évszázad során bekövetkezett legnagyobb változás ugyanakkor nem a leglényegesebbnek tűnő formai, technikai és világképi átalakulásban, és nem is az ún. műzenében, hanem a zene iránti általános alkotói és befogadói attitűdben volt. Az ember nemcsak dolgozó, de alkotó lény, amely a benne eredendően meglévő istenes szabadság-élményhez kötött. A XX. század második felében kibontakozó ún. szabad zenei reneszánsz, az improvizativitás feltámadása volt a leglényegesebb változás, ami történt és történik ma is, amit valószínűleg a században világszerte szinte tomboló diktatórikus hatalmaskodás materializmusa, szekuláris pusztítása, visszahatásként a lelkekben és a szellemben általánosan okozott. A zene eme eredeti, legősibb és legmélyebb gyakorlatának újjáéledése ez (mintegy illusztrálván, igazolván Bartók egy zenei őstengerre utaló meglátását). Ez a zeneiség elsősorban az ember zenei és szellemi adottságainak spontán megnyilatkozásaival, és nem mintegy apologetikusan, pusztán a bevett és kultikussá tett zenei szabályozottságok kánonaiban él. Az ember kozmikus lényegét éli és vetíti ki a zenében.
A természetes, rögtönzéssel élő (idegen szóval improvizatív) zene hatalmas és beláthatatlanul termékenyítő, szinte kultikus hulláma a mai időknek. Igen erős, egyetemes érintés (lásd India, Afrika, Távol- és Közel-Kelet, sőt már Amerika, Nyugat-Európa), amely mára átitatta a művészetek szinte teljes egészét. Elsősorban persze a színpadi művészeteket (színház, tánc stb.). S a magyar zenei életre is elementáris hatással van. Újra beigazolódik a mondás, hogy „csak az ideiglenesség az, ami maradandó”. Csak ami az isteni szabadság derűjében, s nem a spekulációban fogant. Ez az „ideiglenesség” most olyan mély, élő és nyitott jelenségként mutatkozik, hogy a hagyományok gyökérzetével és mindent újragondoló korunk szellemének lendületével megújíthatja és meg is újítja a magyar zenekultúrát. Az improvizativitás az, ami a kodályi program megújítását is jelenti.
A honi zenei szemlélet és zenei hierarchia ezt a lényegi változást sajnálatosan még nem veszi komolyan. Mert ez más zenepedagógiát is követel. A zenei élet egészét pedig kimozdítaná avítt hermetizmusából és racionalizmusából. Ezt a változást legkorábban és legerősebben a XX. században világszerte eláradt fekete-amerikai jazz-zene, a jazzben újra feltámadt ősi improvizativitással való kultikus találkozás, a benne eláradó öröm hatalmas erejének elementáris hatása okozta. A benne égő nem destruktív, hanem szakrális szabadságélmény, amely az új generációk immár természetes közege, s amely — elsősorban kreativitásában — hatalmas kihívás és termékenyítő erő az ember és közössége felé. A hagyomány felé is. Az ember, a közösségi ember nem pusztán a relatív társadalmi mozgások, változások, mozgalmak, érdekek mentén alakuló hatalmi korszakok viselője és elpanaszolója, mint amiben a létező szocializmus 40 évében részünk volt. Hanem születetten szabad és kész lény, benső történettel. Maga is alkotó rezonánsa a világnak. Erről egyetlen komoly kultúra sem mondhat le, sőt ezt ápolnia kell. A zenével kapcsolatos hivatalos szemlélet helytállósága, s így a cselekvő politikai akarat koncepciója tehát a jövőre nézvést ma ismét azon múlik, hogy (miként az pl. a régi kínai császárság kifinomult zeneszemléletében volt) figyel-e a hatalom a televény hangjára, kultikus állapotára, szellemi mozgásaira, és annak a művészetben megjelenő következményeire, miközben élteti is azokat (a magyar legitimitásban a Szent Korona és a Nemzet együtt az uralom letéteményese). Vagy pedig elmegy a mai zenei hierarchia maradisága és hermetizmusa mellett. A felsőfokú zenei oktatást kell elsősorban ebben felfrissíteni és tágasabbá tenni. Régi tudás, hogy a zene a hatalom gyakorlatának, az uralom fenntartásának legszebb, legválasztékosabb és leggazdagabb — mindazonáltal leghatásosabb — (látens) eszköze. Ma — és nem véletlenül — a szakadék a „televény”, a társadalom saját érzülete és hangja, és a koncerttermek hangja között szinte áthidalhatatlan. Amit mégis áthidalni csak új szellemmel és műveléssel, és a közízlés következményes (szelektív) áthangolásával lehet. Egy nyitottabb, teljesebb, saját élő kultúránkat jobban becsülő zenei élet elősegítésével, feltámasztásával.
Ennek elsőrendű eszköze pedig nem más, mint az ifjúság beavató zenei nevelése, óvodától a főiskolákig; a kulturális hagyományok erotikájával érinteni meg a kor művészi lelkületét, a jövő vetületében. Ezt a társadalom felé — annak lappangó közösségi óhajának megfelelően — csöndes, de erős és következetes programmá kell tenni, amelyben most már nem lehet apelláta. Meg kell értenünk, hogy a dolgok nem a jóléti felszínen dőlnek el, s a zene nagyhatalom. Titkos, nagyszerű és nélkülözhetetlen hatalom, amely
szakralitásban fogant időtlen erejével mindig is egy közösség, s így a nemzet jelenvalóságának az eszméletét, élni akaró kultúráját hirdeti és hordozza, s kell hirdetnie és hordoznia. A zene a legmélységesebb eszköz egy kultúra folytonosságának szolgálatában; most épp korunk „felélő” világtendenciájával szemben. A zene kultuszának és a zeneiesség légkörének fenntartása ezért vitális indikáció.
A kizárólagos kultúrájára hivatkozó baloldallal szemben pedig a konzervatív szemlélet ina azért gyenge még e hivatkozásban, mert a „konzervatív oldal” világképe ugyan alapvetően szakrális, ám maga is elhagyta ezt a szakralitást. Meghátrált a modern kor kihívásaiban, lényében és ízlésében egyaránt. Nincsen jelen benne az a mély meggyőződés, világos látomás, termékeny és termékenyítő önerő, amely elragadna, éltetne és virágoztatna, amely kultuszokat, új kultúrát teremne. Egy valóban funkcionális, előremutató (helyreállító), stratégiai kultúrpolitika a zenét ezért is az államélet fontos részévé kell, hogy tegye, a közélet minden szintjén. S ez nem túlzás. Mert a zenei nevelés, a zenei élet fontossága és tágassága az élet minden szegmensére és szintjére kihat, a zenében élő természetes belső rend a szórakozástól a munkamorálig hatóan jelentkezik.
Az államvezetés koncepciózus kultúrpolitikájának ennek felismerése és fenntartása a dolga. Gondoskodik, és reprezentációt is teremt. Mert tévedés azt hinni, hogy az „információs társadalom” globalizálódó világában az anyagi-tárgyi reprezentáció hordozza és jelenti a leghatásosabb respektált képviseletet. A zene az. S a zene bír a legnagyobb eséllyel a nyelvi határok korlátaival szemben is.
Amit a modern civilizáció jólétbe bukó elsüketülése és elvakultsága már nem képes meglátni és megláttatni (a birodalmak, kultúrák születését és egy-egy önkényes, alapvetően hibás gondolatán, és annak kisajátító szemléletén való bukását — szemben az egyetemes és természetes status quo örök túlélésével), nekünk az utóbbira kell berendezkednünk az emberben és nyelvi-zenei kultúránkban kódolt, élő eszközeinkkel. A XX. század leghatásosabb kifejezési eszköze ugyan a film volt, ám az örökkévalóságé a zene. Más cél, más időmérték. És nem szabad elfelejtenünk, hogy mindig a felkészültebbeknek van esélye, miként az erősebbnek igaza. S minden életerős
nép, mint az áradat, megpróbálja kivájni létének a medrét, s ez az akarat szellemi természetű. Amely népek lemondanak erről, el fognak tűnni. Nekünk most — EU-betagozódásunk küszöbét éppen átlépve — az ökörszem példája a mérvadó, ki a sas szárnya alá bújt, hogy mikor az elfáradt, alóla kiröpülvén tovább, s annál magasabbra szálljon. A zenekultúrát tehát stratégiai fontosságának megfelelően kell kezelni, financiálisan is érzékeltetve kitüntetett, közösségi és kultikus szerepét.
.
AJÁNLÁSOK
Meg kell újítani és erősíteni az ének-zene oktatás rendszerét az óvodától a felsőoktatásig. Ez halaszthatatlan. Nem zenetanítást kell végezni (azt is), hanem zenébe történő élő, cselekvő, játékos beavatást. Ez más attitűd, és alkotóbb pedagógiai feladat. A zene csak így lehet majd újra integráns része a generációk életének.
Szükséges a hagyomány (és benne a magyar hagyomány) világképének hasonlóképpen beavató, elemi és magasrendű oktatása, amely a zene világát is magában foglalja.
A helyi zenei életet fel kell karolni, a helyi szolgáló hatalom ilyen irányú szellemi orientálása és támogatása által. Ez elsősorban a vidék kulturális, zenei és társasági életét lendítené fel hallatlanul. A kóruskultúra eddig is nagyszerű eszköze volt a lélekemelésnek, és az egyéni és közösségi depresszív hajlamok és állapotok megelőzésének is. A magyar zeneiség identitásának a fundamentuma mindig is a magyar táj (a vidék) egy-egy kultúrkörének sajátos szépséget termő ereje volt.
Magyarország (túlnyomóan állami finanszírozásban) minden második évben rendezze meg a Szakrális Zene Nemzetközi Ünnepét. Ez nagy szolgálatot tenne az ember jobbik énje megerősítésének, magasabb esztétikai igényeinek, választékosabb ízlésének ápolásában, általában is, de főleg térségünkben. Az ország nemzetközi tekintélyét pedig alaposan növelné. A mindenkori magyar kormányok őrizzék e nagyszabású rendezvénynek elsőrendű fontosságát.
A zenei hagyomány iskolái és intézményei mellett szükséges az egész világon eluralkodott improvizatív zeneiség ügyének felkarolása, intézményesen is. Ez a zeneiség az, ami leginkább a mai változó kor jövőbe égő szelleméhez kötődik, s amelynek útja átvezet a túlsó partra.
Szükséges a Magyar Rádió zenefelvételi technikai apparátusának alapos, előremutató korszerűsítése. A Rádió ebbéli adottságai nevetségesen elmaradottak.
Felsőfokú speciális (zenei, esztétikai, akusztikai és technikai) képzettséghez kell kötni a (végletekig elterjedt) zenei hangerősítést szolgálók tevékenységét. A jelzett tevékenység és a következményesen kialakult állapot minden tekintetben dilettáns és hitelrontó.
A kultúrpolitika ne szégyellje külföldi és honi reprezentációjában megjelentetni, felmutatni a magyar zene minden területét. Nem csak a klasszikus zene és annak előadó-művészete reprezentálja méltóan a magyar kultúrát és a hajdan híres magyar zenei életet.
A kormányzati kultúrpolitika elosztási rendszerében, fontosságának megfelelően kapjon aránylagosan nagyobb költségvetési és támogatási összegeket a magyar zenei élet egésze, s az elosztás ne lobbizó csoportok, hanem a kultúrpolitikai koncepció szerint történjék. Hiszen mint mondottuk, a zene kultuszának és a zeneiség légkörének feltámasztása és fenntartása stratégiai kategória, és immár vitális indikáció.
Budapest, 2004. május
.
A Fidesz – MPSZ kulturális koncepciójához, Jankovics Marcell kérésére készítette:
Szabados György zeneszerző
