Zenei notesz: Zenei és szellemi otthonosság [In: Vigilia 1979_10, old. 713 – 714]
Zenei és szellemi otthonosság [In: Szabados György – Írások I., 2008, old. 114-117]
.
ZENEI ÉS SZELLEMI OTTHONOSSÁG
.
A kultúráknak is van életösztönük.
Bennük valóban minden az emberből fakad. Az ember a csoda. Élnek, mert élteti őket az ember képzelgő szelleme, felékesítve sajátos jelekkel, hangzatokkal, alakzatokkal – otthonosságot kerítve bennük és őrizve általuk.
Minél zártabb a lét és mennél fojtottabb az ember, erejük annál magvasabb, világuk annál egységesebb. Egy kultúra az idők sorozatos és kíméletlen törő-hajlító-szaggató próbáit kiállva lesz kötő és éltető szellem-anyag, közösségmegtartó jellegzetesség, rugalmas ellenerő – a kifáradásig, és tovább.
A mai élet termékeny rajzása során azonban sokféle virág, sokfajta kultúra érinti meg egymást, eddig nem tapasztalt változatossággal és sietséggel. Ezt a hatalmas mozgást, amely egész világunk látványos átalakulásával jár, elsősorban a technika révén a rögtől felszabadultabbá vált ember könnyebb mozgás-lehetősége okozza, és persze az az-elemi természet törvény, hogy a dolgok szóródni és egybefonódni és kiegyenlítődni törekszenek.
Ha szokásaik mellett a kultúráknak öntudatuk is van (nem hegemón, de bensőségességet őrző és szabad), úgy nem félnek, s csak akkor nem félnek e kikerülhetetlen változástól. Mert egy más, ismeretlenebb és tágasabb térbe, új viszonylatokba kerülve, épp bensőségességük belakott szabadsága, ízlésük és szellemük ereje az, ami számukra ezt az új, messze nyújtózóbb világot is otthonossá teheti.
A zene, mint annyi hasonló más dolog, szintúgy megszenvedi korunknak ezt a mély folyamatát. De mintha képtelen lenne megbirkózni vele. A műzene nyelve ma jobbára épp a bensőségességet nélkülözi, az otthonos világlátást. Holott a zenének ma sokkal halaszthatatlanabbul kellene betöltenie azon eredendő természetét, hogy átölel, hogy egybeköt, s hogy a művészetek között a legkevésbé tűri a lélektelenséget, az idegenséget és a homályt. A sokk, amit ránk csördített a XX. század, az emberi közönyösség és némaság soha nem hallott csöndjeit nyitotta meg. Reménytelen hangokba fogta az éneklő gégét, és moloch-kegyétlenségűvé zengette a hangszereket is. A műzenében tabuvá vált minden hagyományos jellegzetesség: inkább matematikai-fizikai modellek, tárgyias szabályok lettek használatosak. Hideg, ember alatti és Isten nélküli világot láttat, kevéssé hordoz és követ benső élményeket ez az úgynevezett korszerű zene. Igényes kereső, de mechanisztikus. Művészet-volta ellenére a tudományosság rabságában él, szinte állásfoglalás mentes, mesterkélt, óvatos „objektivitással”. Nem vállal tartást, érzelmi affinitást, tiszta állítást, szubjektivitást. Lelkesültséget soha. Lelkesültségen az istenség iránti titkos és teljes önátadást értem. Közege éppen a homály. Nem veszi észre, hogy minél bonyolultabb és érzéketlenebb, annál kevésbé hordoz eszményt és ad feloldást. Csupán neheztel. A lélek örömtelen, hontalan állapota hódít és hódoltat benne ma. Nem képes rituálisan megnyitni és beavatni az embert mítoszába, mert nincsen mítosza.
Pedig a népek zenéje: a keleti zene, Afrika, Óceánia, Amerika, a magunk és mindazok zenéje, akik az ősi tőről igazat és szépet virágoztak – ezt teszi.
Ezt tette Bach, Musszorgszkij, Bartók, ezt a gregorián, ezt a zsoltárok, a táncok, a sirató énekek. Lehet olyan művészet egyáltalán, amely megkerüli a személyes embert — a legmagasabb rendű realitást — és általa fenntartott élő létét: a folytonos közösséget, s a közösség sajátos szellem-arcát? Lehet olyan, ami nem az isteni könyörületesség hódolatának éltető vízéből merít? A ma műzenéje szinte mindent elveszített, csak rideg észjárását nem. Van érzelem nélküli zene? S ha van, valóban Zene az?
Ha van még beavatottság valahol, úgy most is akkor és ott nyilatkozik meg, amikor időtlennek tűnő jelek, rajzolatok, örök-igazság terhű ábrák tűnnek fel a művészetben. Olyan hatások és hangzatok a zenében, amelyek legbensőbb sejtéseink és leghőbb reményeink gyönyörű képletét szegezik szembe a közönnyel, a félelemmel és a pusztulással.
A kitartó ragaszkodás a hagyományhoz ezért csak látszólag értelmetlen, idejét múlta dolog. A közösségi életnek, a kultúra belvilágának, a szellem otthonosságának tartós záloga ez, még ha folyton változó, folyvást alakuló és néha unalmasnak tűnő is ez a hagyomány. Bár sosem unalmas. A népzenék legmélye valami ősi egységről, közös, azonos csodálkozású és jelrendszerű, egyszerű, de teljességgel teli művészetről hoz híreket, és nem véletlen ma ez az aktualitás. Úgy tűnik, most egy új összehajlás, egy színeivel, sajátosságaival is szükségszerű, szélesebb együvé-tartozás készülődik: ma egész bolygónk gondját-baját, áttekinthető örökét, friss ámulását kell szellemünknek és érzékeinknek fölszívnia, meghallania és megszólaltatnia. Talán a művészetek mélyén élő egyetemes bölcsesség titkos ölelése lesz majd ez új otthonosság új hagyománya, s a zenének, az „új zenének” ebben nagy emberi és művészi feladata kell legyen: a legvégső üzeneteket, a legmélyebb egyetértések rejtőző indulat-áramát kell befognia, és korszerű nyelven megszólaltatnia. Újra fel kell nőnie különleges szerepéhez; ahhoz a hanghoz, ahhoz a teljességhez, ami a filozófiák és a művészetek fölé emelte.
Ez a tágasabb és egységesebb szellemű világgá való átalakulás azonban egyetlen élő kultúrát sem némíthat el, zárhat ki élet-halál-harc ürügyön. És nem szenvedhet egy sem felolvasztást, szétporladást, meddő művészi kísérletezés, aktuális fogyasztás vagy egyéb szempontok „oltárain”. Amíg egy kultúra, egy kultúra szelleme él, amíg Géniusza élni akar és éltetni tud — szólnia, szólalnia kell, a maga sajátos szemlélete és rendező ösztöne szerint.
Ez a dolga. Ez az értéke és a létjogosultsága. Mert minden kultúrának titka van. S ez a titok: maga a teremtő ízlés. A nyitást, az összefonódásban való megújulást ezért csak önként teheti. Törése, megtöretése nem lehet.
