Debreceni Jazz Napok 1984

Volt egyszer egy Brecker Brothers, amely a jazz-rock többi alapzenekarához hasonlóan nem jutott el Magyarországra. (Ezt rosszul tudod Laci, hisz a Brecker Brothers 10 évvel később, 1994 nyarán fellépett a Petőfi Csarnokban! – A szerk.)

Tagjai viszont egyenként előbb-utóbb eljutottak hozzánk. Elsőként 1984-ben a trombitás Randy Brecker (1945) volt a soros egy nyári estén a Debreceni Jazzfesztiválon.

A rendezők abban az évben – hasonlóan az ideihez – a nyári időszakot tartották ideálisnak a legnagyobb látogatottság eléréséhez, ezért a június 28. és július 1. közötti időszakot választották. Ehhez az időszakhoz 30°C feletti meleg is társult, amit csak azért említek meg, mivel délutáni szabadtéri koncerteket is rendeztek. Szóval négynapos volt a fesztivál, de be kell vallanom, hogy én csak a harmadik napon voltam jelen.

Elöször lássuk a programot, majd néhány szó azokról, akik produkcióját csak hallomásból ismerem.

Aki Takase előző évi zongora koncertje után ismét feltűntek japán zenészek: egy big band és egy quartet. Takeo Moriyama (1945) abban az időben jó hírű free jazz dobos volt, de körülbelül ennyi emlék maradt vissza ezen koncertekről ismeretségi körömben.

Ismét voltak free jazz koncertek, pénteken és vasárnap is. Vasárnap este Peter Brötzmann, a már szinte hazajáró német (NSZK) szaxofonos (és számtalan más fúvós hangszer megszólaltatója) lépett fel együttesével: kollektív improvizációk európai free jazz keretben. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez a free most kevésbé volt free a korábbiakhoz képest, kiérződött a zenefolyam struktúrája.

Győr után Debrecenben ismét együtt lépett fel a magyar Szabados György (zongora) és az amerikai Anthony Braxton (szaxofon), most már nem ad hoc, hanem tervezett formában. Az avantgard jazz és a kortárs kompozíciós zene határán billegő stílusú koncert itt is sikert aratott. A győri és a debreceni koncerten egyaránt jelenlévők szerint a debreceni fellépésen már kiegyensúlyozottabb, egymással jobban kommunikáló zenészek játékában részesült a publikum. Ez még a duóhangzáshoz nem ideális Sportcsarnokban is átjött.

Most arról, amit személyesen láttam, hallottam. Ebbe beletartozott egy délutáni és egy esti koncert. A délutáni koncertet a Nagyerdei Színpadon rendezték. A zenészek dolgoztak és izzadtak, a kis létszámú közönség pilledt és barnult a napon. Nem éppen ideális körülmények egy jazzkoncerthez. Dresch Mihály együttese után (sajnos nem jegyeztem fel a zenészek névsorát) következett Paul Motion “New Trio” néven hirdetett együttese. Motion pár hónappal korábban Budapesten is fellépett zongora nélküli, kétszaxofonos quintet-jével. A “New Trio” ennek csökkentett létszámú változata volt, bőgő nélkül és csak egy szaxofonnal. Érdekes felállás, de a játékot változatlanul az elektromos gitár, gitárszintetizátor hangja határozta meg. Könnyű helyzetben vagyok, mivel tudok elérhető hanganyagot megemlíteni a trió akkori játékáról. A debreceni fellépés után néhány nappal került sor a trió ECM lemezének felvételére (It Should’ve Happened a Long Time Ago), valahogy így játszottak Debrecenben is (bár a stúdióban talán kevésbé izzadtak).

Motion, Friesell, Lovano – impozáns névsor egy együttes összeállításához, ezt a zenészek további pályafutásának ismeretében csak megerősíteni lehet. Mégegy megjegyzés ehhez az összeállításhoz: ugyanebben a felállásban húsz évvel később 2004-ben és 2006-ban is készítettek még két lemezt az ECM-nél. (Sőt, 1998. február 27-én a PeCsában is felléptek! – A szerk.)

Az esti koncert két részből állt. Elöször az ECM lemezkiadó zenészei léptek fel: Egberto Gismonti és Nana Vasconcelos. Mindketten több hangszeren játszottak, jelentős részben számomra ismeretlen nevű és hangzású egzotikus hangszereken. Gismonti fő hangszere az akusztikus gitár, Vasconcelos-nak pedig különböző ütőhangszerek. Duóban, szólóban és más felállásokban számtalan lemezt készítettek az ECM-nél. Mit is lehet elmondani a zenéjükről: ECM sound, amely brazil dallamokból, ma már world music-nak nevezett kategóriából, egzotikus hangszereken előadott bravúrdarabokból, jazzes részekből tevődött össze. Nem volt unalmas, lekötötte az emberek figyelmét, helyenként bravúros volt, de véletlenül sem lehetett a produkciót a hagyományos jazzkategóriák bármelyikébe is besorolni.

A következő zenekar viszont egyértelműen a jazzben mainstream-nek nevezett gyűjtőkategóriába tartozott. Ezt viszont maximális profizmussal csinálták, kiemelkedő tudáskategóriába tartozó zenészek, kiváló szólókkal, egyéni ízzel megspékelve. Ez volt a Randy Brecker Quartet, amelyben Randy Brecker trombitált, brazil származású felesége Eliane Elias zongorázott, szintetizátoron játszott, énekelt, Eddie Gomez bőgőzött, Adam Nussbaum dobolt. A neveket olvasva látszik, hogy a két sztár kategóriájú zenész – Randy Brecker, Eddie Gomez – és egy megbízható dobos mellett az egyéni ízt Eliane Elias adta a zenéhez. Nem vitás, hogy legalább 50%-ban rá épült a produkció és nem is okozott csalódást ebben a szerepben. Emlékeim szerint döntő részben Randy Brecker és Eliane Elias szerzeményeket játszottak, ahogy a konferálásokat értettem. Volt még brazil szamba jazz átirata is Elias nagyon ízléses énekével (So Danco Samba) és talán zárószám vagy a ráadás szám volt a „Walkin’” Miles Davis-től. Most elővettem a koncert magnófelvételét és biztosan állíthatom, hogy nem kopott meg a produkció az évek alatt, most is megállja a helyét bármilyen összehasonlításban.

A bevezetőben említettem a Brecker Brothers-t. Néhány név Randy Brecker mellett az itt játszott zenészek közül: Michael Brecker (1982-ben a Steps-el járt Debrecenben), Billy Cobham (1983-ban a Frankfurti Rádió Zenekarával Budapesten), Milcho Leviev (Art Pepper-rel Székesfehérváron), John Abercrombie (1983-ban járt Debrecenben) stb. Szóval ez nem volt egy rossz induló hely, amit Randy Brecker is megerősített játékával.

Végezetül a Magyar Nemzet újságcikke egy debreceni jazzrajongótól, Turi Gábortól. Ebben olvashatják az Ő személyes benyomásait.