Néhány gondolat Szabados Györgyre emlékezve

Amikor néhány hete Szabados Jutkától megtudtam, úgy tűnik, hogy Gyuri elindult azon az élők által ismeretlen úton, többször és hosszasan azon tűnődtem, ha Rá gondolok, ha hajnali szorongásaim idején megidézem, mi jut eszembe, mi foglalkoztat, egyáltalán mit jelentett számomra Ő? Bizonyára sokan vagytok így, sokan feltettétek magatoknak ezeket a kérdéseket. Ma este ezt biztosan nem fogjuk tudni ezt megbeszélni, de ne féljetek, eljön ennek is az ideje, találunk erre is megfelelő alkalmat.

Kedves Barátaim!

Az előbbi kérdésre az én válaszom a következő: amikor Szabados György társaságában voltam, függetlenül attól, hogy valós vagy virtuális térben, ezekben a helyzetekben nekem mindig eszembe jutott, jelen volt a Gondviselő Teremtő.

Kedves Barátaim, ne higgyétek, hogy patetikus strófákba kezdek, erről szó sincs. Engedjétek meg, hogy elmagyarázzam, mire gondolok.

Valamikor harminc évvel ezelőtt Marosvásárhelyen a barátok közül valaki beszerezte Gyuri néhány bakelit lemezét. Közösen hallgattuk a zenét. Mindannyian ismeritek ezt az élményt. Sok minden kavargott bennünk, de egy dologra akkor biztosan nem gondoltunk, én legalábbis nem, hogy tudniillik Szabados György egy valós figura, egy hús-vér ember, van családja, egy városban él, vagy valahol, és szeret, és teremt, és zenél. Valószínűleg ennek az lehetett a magyarázata, hogy abban az időben, amikor Marosvásárhelyről Kolozsvárra még utazni is egy bravúr volt, az ember akaratlanul elhessegetett látóköréből minden olyan információt, fejleményt, összefüggést, aminek előfeltétele a szabadság, mindet, ami a szabadság hiányában értelmezhetetlen és fölösleges. Amikor a zenét hallgattuk, számomra teljesen mindegy volt, hogy létezik-e Szabados György, vagy már rég meghalt, ugyanis elméleti esélye sem volt annak, hogy találkozzam Vele.

Aztán valamikor a ’90-es évek elején az Art Ensemble of Chicago Petőfi Csarnokbeli koncertje előtt láttam, pontosabban hallottam először Őt: egyfajta felvezetésként mesélt a Nagy Fekete Zenéről, a Nagy Magyar Pentatóniáról és sok minden másról. Akkor döbbentem rá, hogy ez a drága jó ember a valóságban is létezik, akár találkozhatnék is Vele, megkérdezhetném, pontosan, hogy is kell értelmezni azt, amit a Túri Gabival készült interjúkötetben mondott a magyar zenei gyökerekről és egyebekről. És ez borzasztóan megnyugtató volt számomra, ugyanis ez azt is jelentette, vagy pontosabban azt jelentette, hogy túléltük, Ő is, én is, a zsarnokságot.

Aztán egyszer Bicskei Zoli az ezredforduló környékén megkért, vigyem le Gyurit Magyarkanizsára: akkor ismertem meg személyesen; elkezdődött valami.

Kedves Barátaim! Az események ilyetén titkos története, ahogy Ő mondaná, a Gondviselő nélkül nem következhetett volna be. Gondolom, ezzel Ti is egyetértetek.

De a Gondviselő nélkül azt sem tudnánk értelmezni, hogy Ő most miért nincs itt, hová ment, mi is ez a ma esti koncert. Ugyanis Ő sehová sem akart elmenni.

Hosszú böjt és szomorú várakozás után a tavaly végre megtörtént az a fordulat, amit oly annyira várt, vártunk, amiben reménykedtünk. A győzelem felfokozta Benne az alkotás vágyát. Tele volt tervekkel, rengeteg mindennel szeretett volna foglalkozni, szerettünk volna foglalkozni. És a józan észnek hála két évtized késéssel ez év tavaszán megjött a formális elismerés is. Nagyon jókedvű és bizakodó volt, lángolt benne a tenni akarás, idegesítette, hogy holmi kórházi procedúráknak kell eleget tennie, a legszívesebben ezeket mind átütemezte volna néhány évvel későbbre.

A Gondviselő bizonyossága nélkül nem tudom befogadni, tudomásul venni, hogy Ő annak ellenére távozott, hogy nem akart elmenni. Nem perlekedem az Úrral, hiszen én emberből vagyok, nem Teremtő, hanem teremtett, de nem értem az Ő akaratát. Nyilván ez így van rendjén. Ezt a bölcsességet talán Gyuritól lestem el.

Az is a Gondviselő akarata, hogy úgy ment el, rengeteg mindet nem tudott megosztani senkivel. Az elmúlt években, amikor személyesen találkoztam a nagymarosi kontemplálóval gyakran apokaliptikus víziókat sejtetett: soha nem bontotta ki azokat, ugyanakkor megnyugtató derűvel beszélt a jövőről. Nagyon szerettem volna ezeknek a monumentális freskóknak minden rétegét megismerni, ugyanis általam ritkán tapasztalt hitelességgel készültek.

Bizonyos értelemben időtlen és térhez nem kötődő világlátása ellenére Gyuri agyon szorongta magát a Hazáért! Azt hiszem, kevés honfitársunk van, aki annyit rágódott volna azon, mit is kellene csináljunk, hogyan építkezzünk, mint Ő. Utolsó, május közepi beszélgetésünkkor a Pesti Vigadó majdani hasznosításával kapcsolatos nagyon is konkrét elképzeléseit osztotta meg velem. Akárhányszor megnyílt, mindig a Hazáért élő elkötelezett, igényes, áldozatvállalásra kész tisztességes puritán magyar patriótákról beszélt. Erkölcsi tartása nem ismerte a lankadó becsületet, a megalkuvást, a restséget, a kettős mércét, a populizmust, a hazugságot. Szabados György tényleg bármikor képes lett volna meghalni a Hazáért. Ezért is szerettük annyian.

És még valami: szinte hihetetlen volt számomra az a szemérmesség, ahogyan egyetemes értékű teljesítményeihez viszonyult. Ez a szerénység csak a legnagyobbak számára adatott meg.

Akkor éreztem meg, hogy a legbelső szférájába fogadott, amikor egy új szerzeményét először nekem mutatta meg. Soha nem fogom elfelejteni azt a szellemi nagyvonalúságot.

Barátaim! Kedves Testvéreim!

Május közepi utolsó beszélgetésünkkor azt mondta nekem – bizonyára nem csak nekem üzenve -, hogy gondoskodásom fénye elől menekülnek az Őt marcangoló rákos sejtek. Megbeszéltük, tíz nap múlva találkozunk és én viszem a bort. Nem így lett. Az események számunkra titkos története másként alakult. Fogadjuk el az egy igaz Isten akaratát.

 

Elekes Botond