Holott a hamvasi életmû leglényegibb, legfontosabb tartalmai, tán’ Hamvas egész irodalma, a „témái”,amelyek körül újra és újra vizslatva kering, a Galaxis, amit elme-izgalma és leíró szenvedélye befog: az ezermilliószor végigélt és átgondolt Világ, a Teremtés – a legnagyobb Közhely. És körülötte a végkövetkeztetések stabil közhelyei. A naponta újraértelmezett Kinyilatkoztatás,amelynek minden szava – miközben teljes e mai civilizációnkban az újdonságok hatalmas szomja-igénye honol és zajosan ünnepli magát – ekként voltaképpen már botrány. S a „közhely” titulus éppen ezt élezi ki.

A méltatlan szimplifikáció a magasztosság köreiben. A porladhatatlan partokon sétáló, picinyekké feledett nagy szellemek örök gondolatai. Igazi irónia. S ahogyan Ô idéztetik meg, az Egyetlenegy, az Abszolútum: közhely gyanánt. És nem is jó tréfaként .A mérvadó, cinikus mai szellem ide farolt. Ugyan, hogyan lehet mesélni, komolyan állítani még valamit,ami abszolút igazság, amelyben kételyrôl s cáfolatról szó sem esik?

A nagy kételkedôk után. Mo Ti után, aki tagadta a zene szentségét és fontosságát.Parmenidész után, aki nem tudta meglelni az Egy és a Sok között a megnyugtató viszonyt. Az egész Római Birodalom után, Sade márki után, akik az érzékek,a bennük égô pokoli hiány vibrációi mentén, a vágy hedonizmusa mentén kétségbeesett gyönyörökkel próbálták enyhíteni az agyat s idegeket szakító hiány feszültségeit- a titkok titkait kutatva, és bizonyosságot hazudva, s megdönthetetlen bálványokat emelve közben annak, ami nincs. S aminek tényleg kell a bálvány, különben nem is lenne.

Az egzakt kontaktusok rabjává vált, önhittenis kételyes Tudományosság után. A mennyiségek forradalma után. Az egymás bôrét elevenen lenyúzó vallatók Semmi-ünnepélyei: eme sajátos többségi(bolsevik) temetkezési aktusok után; a Nagy Relativizmusés a Szuperdestrukció mai hosszú agóniájakor,a Tömegek (indirekt) hatalmának telje idejében, ami korátláthatatlanok már a dolgok, mert részlegesek(ezért kell a sok információ!). Átláthatatlanaz élô élet egésze; amely ugyan mindig is rejtekezik,vedlik, korábbi voltát feladva. És nyakunkon a fekete-fehérpolarizáció, a kifinomultságnak tûnô újvandalizmus:a binaritás. Az új önkény, új érzéketlenség. Amikor „a buták gondolkodni kezdtek” (Jean Cocteau), s mivel buták voltak, úgy is cselekedtek, és ennek ma sincsen vége:minden félbe van hagyva, bevégezetlenül, a természet megbontott körei nyitva maradtak, mert nyitva hagyattak.

Ebben a súlyos, kételyes és gôgös szürkületben,ebben a vakuló önhittségben nem volna szabad valakinek az Okot és a Világosságot, akár szavakban ismegidézni. Nem volna szabad még csak fel sem emlegetni. Ironikusansem. Ez nem való ma ide. Valójában ma nem „elônyös” már hinni sem. (S ez újabb fordulat.) Hinni: csak úgy,természetesen. Hinni magunkban. Magunkban is. Hinni tilos, legalábbis nem illik. Más stílus az. Mert hogy azért változatlanul érezzük magunkban ma is, minduntalan, hogy mi a fundamentum,hogy mi az Igazság. Ott, legmélyen önmagunkban, személyességünk gyökerénél és alább. Hogy ott van bennünk,s hozzá elszakíthatatlan közünk van. Ott van bennünk, ha Róla le nem szakadunk, ha le nem szakít Róla minket a Nagy Fûnyírógép. Onnan lát, ott táplálerôvel, ott jelentkezik, és kívülrôl és belülrôl tanít – megfoghatatlan: hát létében elfogadhatatlan, s mégis mindenben jelenlévô Abszolút Közhely. Aki által nem esik szét meddô darabokra a világ.

Ahol a dolgok megváltottan is megváltatlanok maradtak,mindezt emlegetni sem volna szabad. Annak most nincsen itten az ideje. Mert megváltás ugyan volt már, de nem: érvényesülés.

Mindezt komolyan felemlegetni ma, az érvénytelenség,a kihullás kockázatával jár.

Nem véletlen hát, hogy a legdivatosabb élô magyar író is, mikor egy sopánkodásos percén- „mit is lehetne itt tenni?” – azt ajánlottam volt, mint kézenfekvôen,szinte már közhelyesen egyszerût, hogy hihetetlen szerencse nekünk a hamvasi hagyaték, hogy itt élt és mindent kidolgozott, amivel lassan a helyére lehet billenteni (s éppegy csillagzat-váltás ritka pillanatában!) mindent,ami régi remények mentén olyan hosszú idônát, s oly önhitt gyötrelmek során elrontatott (hiszkész az analízis, kész a diagnózis, kész a normalitás ikonja, és kész a metódus is!)- a népszerû író rögtön rámroppantotta, hogy Hamvas nem idôszerû.

A Fény ma nem idôszerû, a Fényesség ma nem idôszerû, nem idôszerû a Világosság és a Látás. Csak a holdas homály, amelybe nmesterséges dicsfények havaznak.

Miért érdekes hát mégis, miért újdonságmégis ez a hatalmas, gályarabságban születettéletmû, ez a nagy enciklopédikus és konzekvensírástömeg, amit Hamvas reánk hagyott? Ez az egész,amit talán „Hamvas-jelenségnek” mondani a legtalálóbb s legpontosabb, hiszen ebben benne van az ô élet-pályája, vállalt sorsa is.

Mi közünk ma nekünk, immár a 21. századbelieknek- hogy kellôen tapintatlan legyek – egy egész újabb közhelygyûjteményhez, amikor a világ sokkal fontosabbnak látszó dolgokban ég? Talán amiért Arckimédészazt mondta egykor – Carel Capek szerint – a spártai követnek,aki világhatalomra akarta megnyerni ôt megbízó urának, nevezetesen, hogy „én ennél sokkal fontosabb dolgokkal foglalkozom: körökkel és háromszögekkel”? Vagy szellemi hedonizmusunk miatt? Már falánk és igényesangyalok lettünk? Vagy mert újabban sem lettünk boldogabbak,pedig jobban hiszünk másoknak, mint önmagunknak?

Talán azért inkább, mert a hamvasi gondolkodásismét meri vállalni a valóság egyszerû,láttató igazságait és viszont. Az Igazságvalóságát. Az Isten-érdekû ésnem a pusztán emberszempontú gondolkodást. Az egyetemes erkölcs valóságát. Meri élni az emberben meglévô, egyre nehezebben megpillantható és tetten érhetô istenit is. Az emelkedettebb embert. Sôt.Ehhez tartja magát, s erre igyekszik visszaemelni szemléletünket,így magunkat is. Valószínûleg ez, igen, ez akiengesztelôdéses kapaszkodás, ez az erkölcsipozíció lehet, már szinte napi aktualitásánakaz oka. Ezért nélkülözhetetlen megint ez a régenlevedlettnek hitt, ópiumosnak mondott sûrû közhelyesség. Miközben a dolgok már-már követhetetlenül összekavarodtak, összezavarodtak. Megszûnt a belátható rend. Ahogyan Pilinszky írja: „Nem tudunk semmit”, legföljebb csak ha gyanítunk. A gyanú terepe lett a világ. És semmi bizonyosság. Szükség van itt az áttetszô közhelyekre, megint már – tiszta szavakra, újra láttató szimbólumokra, egy nagy megnyugvásra. Ár- és belvizek után egy kis szikkadásra, erôre, enyhületre .Mert minden mocsarasan bonyolult lett. Barátságtalan és otthontalan. Egy hatalmas kásahegy tornyosul elôttünk megint, amelyen azonban átrágni magunkat (se vége, se hossza) muszáj. Amely elôl nincsen menekvés. Ez immár erkölcsi kérdés. Ez a Jelen és a Jövô halaszthatatlan dolga.

Ahogyan Böhme tette. Akiben, szerszámai mellett (és a szerszámaihoz hasonlóan) külön utakon járta kíváncsi elragadtatottság. Az igazság, a valóságkeresés öröme és biztonsága. Az újra-csodálata, ugyanannak. Vajon Isten is így teszi? Ebben a „poloskás”, megfigyelt-lehallgatott, „beazonosított” mai létben is ez az egyszerû szent intimitás, az értelem bensô szabadsága az, ami megmaradt fundamentumnak ahhoz, hogy ne túltengô méla óriások legyünk,humán Dinoszauruszok, de legalább porszemnyi istenes embernek megmaradjunk. Igen, a munkát az emberen, s az embernek elsôleg önmagán kell elvégeznie.

A makacs, bizonyos dolgokban megváltoztathatatlanul hûségesember nem hajlandó feladni magában a minden emberben veleszületettés Istennel rokon, alkotó-teremtô alaptermészetet.Valójában beavatottakként, erkölcsi alapállással születünk, amelynek felhígulása, kiégetettsége,az ebbôl való lassú kifosztás a modern kor legnagyobbbûne és veszedelme. Ki tudja, hogy a jövôben ez még mi minden rosszra vezet?

Ez az alkotó szemléletû figyelem, miközben fantáziál és fabrikál – nagy csodálkozások közepette -, egyre mélyebbre-magasabbra és mind elvontabbterepekre téved és hatol. A látatlan törvények körébe, hogy ott körbe-, s onnan visszatekintve, eme erkölcsi alapállás látóbíborán át jobban lássa a dolgát és önmagát. Amíg erkölcse nem változik: ellenôriz és felfedez. S közben oda mindent beköt. A dolgok nyitját, a jelenségekmögöttes rendjét akarja s véli megérteni.Ennek az egész élô építménynek a titkát, végsô értelmét és mivoltát. Az erkölcsi építményt. Az Istent. A jó mûködés csodáját. Beavatott akar maradni. Mert ehhez Isten-adta joga és képessége van. Bizonyos értelemben, igenis, kézzel fogható titkát akarja tudni mindennek, hiszen egyúttal – ellentét párként- ott munkál, hajt benne a hitetlenség, a hiány hullámverése is. Két lábon áll bennünk a világ.

És meglepetéssel, egyre nagyobb csodálkozással konstatálja, hogy végül (s persze mindig is átmenetileg) újra, valamikor már felismert, sôt: tudott összefüggések bebotlik. És ismét bennük gyönyörködik. Isten él – és ugyanaz. Összefüggésekre, amelyek azonban – a halandó, s folyton haldokló, ésegyre némább elôdök, hordozók miatt ? minduntalankikopnak tudatunkból és látszólag elvesztikjelenlétüket. Cifra álruhát öltenek, vagybebújnak láthatatlanná tévô köpenyükbe(lám, a nagy mese – nagy filozófia!), s onnan sandítanak- de vannak. Kis törvénytündérek, tiltás-boszorkák,szabály-manók. Nyugodtan várnak, az örök visszatérés idôtlen szárnysegédei ôk(égi-földi kémek, ezoterikus bábaasszonyok),s mindig bennünk is lakozván csak akkor bújnak elô,ha jelenést int a Mester. Olyankor aztán nincsen áttételesség,olyankor minden direkt. Olyankor az isteni szent szabadság meztelenkedik,hiszen beállt a sötétség. És máglyákat rakat, szertartásokat rendez, és a tisztítótüzek melegében helyre lopódzik a rend. Olyankor a nevetségesség már hegyekben áll, és a sínek alá kerül kôágynak a hiú hatalom, az ablakokon át újra messze látni, a Böhme-féle „akárki” szemlélôdôt pedig boldogság önti el, nemes lesz, sôt: elôkelô és becsaphatatlan.

A gondolat. A tisztának maradt, tágas gondolkodás.A titkos intuíció, a beavatott értelem féltveôrzött szabadsága, amelynek révén a csatangoló,kutakodó szellem bármerre jár, hû marad eredendô lelkületéhez. Ez az örök ajánlat, s ez azesély. Ez a világosság záloga. Az eligazodásé.A közhelynek titulált, szabadságban megélt sfelfogott Törvénynek, és az áttetszô, kikezdhetetlen tekintetû szavaknak, hites, hiteles szavaknak van itt az ideje újra.Eme isteni meztelenségnek. Az elferdíthetetlen, kicserélhetetlen, elhazudhatatlan, s feledhetetlen értelmû szavaknak. E pontos és jó foglalatoknak a dolgok végsô természetérôl. A direkt megszólalásnak, mely e zsugorított nagyvilágban megint otthonosságot teremt. A bölcsességet ôrzô, s igazat hozó-idézô, fenntartó és láttató szavaknak. A hamvasi szavaknak. A meztelen, újszülöttidônek megint. Ahol a Törvény helyreállíttatik, amit a butaság, az önhittség és a hanyagság hosszasan körbevizelt. Itt állunk a Logos-ra, az Igére érkezve és várva, a jó és pontos szavakban is rejlô, fenntartó és rendezô erôre. Anagy mércére. Amely még ma is (mert hisz’ örökké!) oly potens hatalom, hogy ellen tud állni bizonnyal, méltóságos, ôs-közhelyes magyari nyelvünk kivámolásának is.

Ha Arckimédész köröket és háromszögeket tartott fontosabb dolgoknak, mi Hamvas, és bölcs és szent elôdeink nyomán Erkölcsöt mondunk, és hûséget értünk az isteni értelemhez. Merta Szó: tett, amit tett követ. Ez az élô teremtés sora. Minden mûködés erkölcsi minôséget követel. Az emberi is az égalattiban.

A megváltás folytatásának soha be nem végzôdô,folyamatos munkáját tehát az embernek újra,és magán kell elkezdenie.

Aki látta már (például Nepálban)a soha, percre sem megálló imakerekeket (mert mindig pörgetik,ez szimbolikus dolog), a folytonosan a szakralitás békességébenélô derûs, barátságos embereket, ésközben tudja, hogy a hamvasi szellemiséget például Dániában kerek-perec fasiszta ideológiának mondják (hogy a két legnagyobb hivatalos dán napilap egy-egy recenziójára hivatkozzam, s ez hasonlóképpen:jelez!) – abban tudatosul az a felismerés is, hogy ez a hatalmas kontraszt egy már vibráló nagy szellemi háborúról árulkodik; szellemirôl, amely ma fontosabb, mint a politikai.

De meg kell látnia ugyanakkor azt is, hogy ebben a jobbára még a színfalak és homlokok mögötti, hatalmi – uralmi harcban a böhmei csodálkozó – töprengô, jóhiszemû napi ember tudja majd mégiscsak eldönteni ezt a legújabb hosszú ütközetet. Ô tudja majd, saját örök-naiv, Isten-gyermeki természete révén és azt nem feladva, ahhoz elemi jóérzése révén váltig ragaszkodva, azt napi enyhületes örömén gyakorolva – eme egzisztenciális önfeledtségen. Átbillentve lassan, s biztos tehetetlenséggel a hétköznapok s az ünnepek, a világi lét hangulatát, stílusát, tartalmát, újra egy Isten-udvari otthonosságba. Visszafelé is elsülhet az Aranyborjúhoz terelt, hamis csodákkal s rossz hangzatokkal itatott tömegek mai, jól fizetô indirekt uralma.

A mûvészetek, a szavakon túli, e személyes nyelvezetek addig is a legjobb, legalkalmasabb eszközei lehetnek az ember talpra állásának. Hiszen a nagy és igaz mûvészet – ha hagyják – az emberben -jelen isteni megszólalás vétlen felfogása és továbbadása.

A zene pedig, ez a csak félig evilági tünemény:a legfelemelôbb lélekistápolás, karbantartás és erôátvitel, amely nélkül lehet ugyan, de nem érdemes élni, s mely nélkül az Istent méltóan dicsérni talán nem is lehet.

Szokássá, szokásokká tenni az életistenes, nemesebb világát, egy ilyen stílust adnikívül és bévül magunknak. Ez a dolog nyitja, amely megújhodást ígér. S Hamvas is mindensorával ezt teszi, nemcsak tanítja.

A recepció, a fogadtatás, a befogadás tehátmindig is akként alakul, ahogyan magunk is belekerülünk, belefordulunk, belepördülünk: beleáldozzuk, beavatjuk, belederítjük magunkat ebbe a jó bódulatú, könnyû világosságú, egyetemes imamalomba- ami egyáltalán nem csupán mókuskerék! Hanem az értelmes, áldozatos élet. S amit jólpörgetni, jól szolgálni nem érdemes ugyan, hiszen „kiterítenek úgyis!”, de amit pörgetni s jólszolgálni, amely szerint élni mégiscsak érdemes.Ha már úgyis egyszer kiterülünk.