Szabados György hatvan éves
Lektori vélemény és kommentárok
Bevezetés
A baráti születésnapok – ha nem feledkezünk meg róluk – arra figyelmeztetnek, hogy időzzünk el egy kicsit gondolatban annál, akinek létét természetesnek vesszük. Most nézzük másképpen azt, aki “természetesen” így éli az életét, s erről nap mint nap meggyőződhetünk, tudván, hogy ő így meg így fog vélekedni, cselekedni egy helyzetben, és számunkra ez egyike a megnyugtató bizonyosságoknak. Vagy egészen másképp fog vélekedni, de az is épp oly helyénvaló és megnyugtató lesz. A barátság arra való, hogy éljük. Élhető. Ettől olyan jó. Felkínál egy élhető világot, amely a másé is de a miénk is, annak felszabadító kiegészítése: közös alkotás.
A barátság, s a világ, amelyet létrehoz, az emberi létezés egyik nagy ajándéka, s a szó legjobb értelmében vett magánügy. Ezúttal azonban az ünneplendő barát zeneszerző, zongorista, vagyis közszereplő: Szabados György. S amit hozzátehetek az arcképhez, nemcsak magánügy. Ez arra kötelez, hogy elsősorban a zenéről s a szellemi jelenségről szóljak, s arról is úgy, mint eleven folyamatról. Az élő embert, a jó barátot kimerevíteni, kettőnk több mint tízéves diskurzusát s közös munkáit egy befejezett portréval véglegesíteni nem szabad. Fontosabb, hogy az élet folyjék tovább úgy mint eddig. Mert az gyümölcsöző lehet, az teremhet valamit.
A szerencse néha kegyes hozzánk, s jó helyre vezeti kezünket az élet százfelől, százfelé futó szálai között. Rábukkantam egy elveszettnek hitt írásra: megtaláltam 1988-as lektori véleményemet, amely azt szolgálta, hogy egy feladat ürügyén, amennyire tudom, a magam számára is megvilágítsam a Szabados-jelenséget, genezisét s viszonyát a korhoz. Noha nem kiadásra készült, egy részét felidézem itt. Nem tudnám pontosabban fogalmazni újra: megőrzi a pillanat felfedezés-élményét. Legyen ez a kiindulás, az alap, melyre következhetnek az elmúlt évtized élmény-lerakódásai.
Részletek a lektori jelentésből (1988)
A mai magyar művészetnek, mint a mai magyar irodalomnak, csenevész ága az önreflexió. Ha van is, többnyire alkalmi hasznú és provinciális. A történeti okokat fel lehetne sorolni, aminthogy a művészet egész belső életének sorvadtságát vagy az egzisztenciális gondok bénító hatását is. Itt most csak említeni lehet ezt a különös szegénységet, melyben kibontakoznak jelentős szuverén életművek, de látszólagos öntudatlansággal, mert az önreflexió leíratlan marad. S ez nehezíti, lassítja a művészi kibontakozást magát, és nehezíti a kritikus és a közönség tájékozódását.
Szabados György és Váczi Tamás könyvét, a Tér és vákuumot, már csak e szegénységünk miatt is különös örömmel kell üdvözölnünk. Első felében a valóban új utakat nyitó zeneszerzőnk, Szabados György szól saját zenéjének forrásairól és rokonairól: második felében pedig Váczi Tamás, a tragikusan rövid élet után idén szeptemberben elhunyt zeneesztéta elemzi Szabados műveit, s egyben felrajzolja azt a tágabb nemzetközi horizontot, amelyhez e művek kapcsolódnak.
Szabados a ma dívó modernista paraméterek mellé odavett egy már-már elfeledettet: a szó szoros értelmében vett bartóki paramétert, Bartók személyes hozadékát modernizmus és magyar archaikus források felhasználásában. És egy olyat, amelyiknek modernista köreinkben, energiái látszólag elapadván, már látszatnépszerűsége se maradt: a népzenei relevanciát. Ez a két, voltaképpen összefüggő, de ezúttal váratlanul eredeti módon összekapcsolt elkötelezettség az, amely szellemiségének középpontjában áll. Zenész és zeneszerző lévén, nem a spekuláció, hanem a muzikalitás ösztöne vezette el őt hozzájuk: előadóművész lévén, a művész és a közönség viszonyának, a megteremthető szellemi és érzelmi közösségnek, intenzív átélése.
Szabados a holnap magyar műzenéjét keresi, amelyik igényes és plebejus, egyéni és mégis nyugat-európai individualitáson túli, úgy, ahogy azt Pilinszky János értette a korszerű művészet anonimitásáról szólva. A megoldandó dilemma Szabados és a vele rokon művészek számára ez: milyen legyen, milyen lehet az a korszerű művészet, amelyik magában viseli az egész fehér kultúra válságának és újjászületésének tudatát, s amelyik úgy nyúl vissza az archaikushoz, az ő esetében a magyar népzenéhez, olyan vitális alkotói igénnyel, amelynek semmi köze leereszkedéshez és önámításhoz, nosztalgiához és stilizáláshoz. Milyen lehet az a korszerű és magyar zene, amelyik a valós esélyt keresi az áttöréshez a közönség felé – és a teljes lélek felé. Az út a megoldáshoz a jazz, majd a két évtizede fellépő free jazz lett. Szabados jazz-zongoristaként indult el páratlanul eredeti és hiteles pályáján, s így jutott termékeny felismerésekhez. Ahhoz a többlethez, amit a spontán muzsikálás öröme és a kulturális alulnézet hozhatott csak el a magas művészet és a tiszta avangard ritkuló legébe.
De Szabados számára a jazz további alkotó felismeréseket hozott: mint játékstílus, olyan archaikus hagyományt, melynek révén mélyebben lát bele a magyar népzene természetébe, mint bárki más az elmúlt húsz évben. Addig a zenei pontig, ahol a kétféle népzene, a jazz és a magyar sirató egymás lényegét világítja meg s egymást tudja megtermékenyíteni egy rendkívül érzéki és elvont, kifinomult és közösségi műzenében, Szabados György kompozícióiban. Ezért történhet meg az, hogy annak a Szabados Györgynek a kedvéért, aki a Szarvassá vált fiak balettzenéjében a magyar zeneiséget és történettudatot oly magasrendűen ötvözi eggyé, a világ vezető free jazz-muzsikusai igyekeznek Magyarországra. Egyetlen estére akár, csak azért, hogy együtt improvizálhassanak Szabados Györggyel, mint Anthony Braxton, félúton Budapest és Bécs között – ahol ez a magyar zene valójában is tart ma. Még nem egészen itthon, az ország szívében.
Szabados ezt a zenét, ezt a szellemi jelenséget, az egész magyar, európai és európántúli művészi hagyomány mentalitási forradalmához kapcsolja, mert egyike köztünk a keveseknek, akik világosan látják, hogy az elmúlt százötven év európai művészetének legfőbb gondja az organikus formaérzék újjáélesztése, az organikus formák újrateremtése volt: és hogy ez a törekvés része egy nagyobb mozgásnak kultúránkban, amelyen, bátran mondhatjuk, egész jövőnk múlik: a részvétel lehetőségéért folytatott küzdelemnek az élet minden terén.
Szabados magatartásának népisége a free jazz-jelenség közösségi elkötelezettségével is találkozik. Ez a zene a hatvanas években lépett a színre Amerikában, és két tartópillére a néger népzene szellemisége és az amerikai avangard nagy háborúutáni kivirágzásának esztétikája lett. A hatvanas évek új baloldaliságának szellemében, a free jazz a teljes belső és külső önfelszabadításra törekedett a fogyasztói társadalommal szemben, érzékelés és életvitel forradalmára, közösség és részvétel újjáteremtésére. Teljes hadüzenet volt ez, a maga módján, a kétezer éves európai civilizáció csődtömegének. Mint ismeretes, ennek a baloldali mozgalomnak a hetvenes évek visszafiliszteredési hulláma erősen elmosta a társadalmi alapjait, de a részvevő művészek konokul kitartottak és javarészt ma is kitartanak hitük mellett, Snydertől Rauschenbergig, Cagetől Cecil Taylorig, Merce Cunninghamtől – Szabados Györgyig, folytatva a maguk rendkívül egyéni útjait. Szabados mentalitása – a maga autonóm és szuverén módján – ilyen világklíma alatt sarjadt ki magyar talajon teljesen egyéni és magyar zenévé, magyar történeti tudattal.
Jegyzet a lektori véleményről
A méltatás a Magvető Kiadó, illetve a JAK Füzetek szerkesztősége részére készült, a szerzők javaslatára. Az akkor már két éves kézirat kiadása húzódott-halasztódott, és úgy hírlett, sok makacs ellenzője van a megjelentetésének. Szabadosék, ismervén baráti kötődésemet munkájukhoz, azt remélték, hogy írásos véleményem segíthet kirántani a kátyúból az ügyet. Nem mondhatom, hogy nem sikerült. A könyv meg is jelent – két és fél év múlva, 1991-ben, már egy egészen más világban. Keseregve a könyvkiadás mai esélyein, nem árt felidéznünk az ilyen apróságokat a tűrt gondolkodás történetéből.
A könyv némileg merev eredeti címe helyett végül Szabados egyik írása lett a címadó: A zene kettős természetű fénye. Talán nem lep meg senkit, hogy naiv reménykedésem ellenére a könyv szinte semmi visszhangot nem kapott a sajtóban vagy a szakmai orgánumokban. E reménykedés a korszak jegye volt, a csodálatos 1987-91-é, amely mostanra süvítve rohant el, fényévnyi messziségbe. De a könyv áldozata is lett a korszaknak: akkoriban a nagy színpadot, a politikát figyeltük mindnyájan, megbabonázva. Így e mostani közreadással a lektori jelentés egyben a könyv kései nyilvános méltatásává is lép elő. Érdemes volna újra kiadni A zene kettős természetű fényé-t, Szabados azóta megjelent esszéivel és interjúival együtt. Elsősorban pedig: érdemes volna olvasniuk a könyvet a gondolatokra igényt tartó elméknek. Azt hiszem, ilyenek sokan vannak, csak a valódi gondolat kevés ma körülöttünk, közöttünk.
Kitérő: a helyzet ma
Nehéz elkerülni, hogy több mint tíz év múltán számot vessünk azzal, hogy változott-e ez a jelenség, e nagyra törő szellemi és zenei vállalkozás, és változott-e helyzete.
Szabados belső indíttatásai azóta is ugyanazok maradtak. Méginkább letisztultak és kiérlelődtek. Energiájuk terében létrejöttek új művek, amelyek viselik az idő lenyomatát. Lassú egymásutánban megjelentek a Szabados-lemezek, a régebbi s az újabb zenékkel: A szarvassá vált fiak, az Adyton, a Világpor, a Homoki zene, a Szabraxtondos (Braxtonnal közös lemeze), A szent főnixmadár dürögései. Két évvel ezelőtt a Fonó Records CD-sorozatot indított az életmű teljes kiadására, és küszöbön áll egy másik, londoni sorozat indulása.
Mindez nem a kulturális élet középpontjában kap helyet, hanem a perifériákon. A teremtő mozgás, mint az örvényekben, ma is a széleken történik A Fonó Budai Zeneház e periféria egyik mozgatója lett, s e hatást lemezkiadói vállalkozással sokszorozza meg. Olyasmi ez, amiről tíz éve szó sem lehetett volna: magánvállalkozás egy maga-teremtette közönségért, kevés pénzből, sok fantáziával és ízléssel, s főleg: a valódi dolgok atmoszférájával, ami hamisíthatatlan és félreismerhetetlen. Hogy létrejöhetett, abban nagy része van Szabados inspiráló személyiségének, s annak a tekintélynek, amelyet ebben a közegben – az improvizatív zene, a free jazz és a táncházak világában – ő élvez. A Fonó a legjobb dolgok egyike, amit a szabad 90-es évek hoztak – s a jelenség mégis oly ritka. Oly ritka, hogy a szabad szót irónia nélkül mondhatjuk ki ma annak jellemzésére, aki tud és mer magas színvonalon, távlatosan, élni működési terének felnyílásával.
Ez persze, ha csak a művészetekre gondolunk, nem csoda. Áltatnánk magunkat, ha azt hinnénk, hogy az elmúlt egy-másfél évtizedben közelebb jutottunk a Szabados György áhította közvetlenség megteremtéséhez. Ha azt hinnénk, hogy ma erősebbek és gyakoribbak a művészet olyan spontán közösségei, mint amilyen a Kassák Klub volt a nyolcvanas években, vagy amilyen az albertfalvai Fonó ma. Mindez – e törekvések kiteljesedése – elérhetőnek látszott 1989-ben. De azóta egyértelmű lett, hogy 1987-89 nagy lelki nyitása, felbuzgó szabadság-energiái, egy tőlük sokban idegen világtörténelmi folyamat vivőhullámaira kerültek rá. Mi 1956 páratlan nyitottságát és megtisztulási, újrakezdési vágyát éreztük ébredni magunkban. A nagy történelmi változás vivőhulláma azonban nem egészen ebben az irányba hömpölyög azóta sem, s noha globálisnak mondja magát, a mi ambícióinknál kisebb, beltengeri térben, szűkebb égbolt alatt mozog. Mi szörföztünk, de nem mi lettünk a nagy hajók. S van aki tovább szörfözik, mert szörfözni csodás, szélben, víz fölött, ég alatt – de a legtöbben csak leverten bámulnak a nagy hajók után, még ha nem is akartak feljutni rájuk.
Nem kétséges, a kommunista rendszert két hatás rombolta le. Belülről a saját, kihívásokra válaszolni képtelen, merev szerkezetének fokozatos káoszba hullása. Kívülről az említett történelmi hullám. Ezen ott habzott, csillámlott a mi szabadságvágyunk – de mélyebb ereje az 1980 után végletesen liberalizált pénz- és piaci mozgás volt, melyet Thatcher és Reagan politikája szabadított el. Ez a mozgás, ezek a hullámok, melyek elmosták a brezsnyevista gazdasági tákolmány alapjait, az új technológiai forradalomnak, a digitalizációnak is vivőhullámai voltak. Liberalizáció és digitalizálás: ez a fősodor most. Elképesztő tőkekoncentráció old meg ma hihetetlennek hitt tudományos és technikai feladatokat. A kommunikációban a nagy tőkéjű elektronikus média lett a kizárólagos partner, s a kultúrának azok a formái, azok a szereplői kerülnek csak fel erre a hajóra, akik “mediatizálni” tudják magukat. S nálunk mindez nyersebben érvényesül, mint nyugaton: mert nem volt időnk, hogy megteremtsük a kultúrát a nyers piaccal szemben segítő intézményrendszert, ahogyan azt André Malraux kezdeményezésére a franciák harminc évvel ezelőtt megtették. És nem működik spontán önvédelmi ösztönünk sem: a szellemi emberek, a hiteles dolgok létrehozói szűkölködnek hitben és önbizalomban.
Szembefordult tehát – egyelőre – a világtrend a hatvanas-hetvenes évek törekvéseivel, amikor a kis lépték és a közvetlenség valódi térhez jutott a művészet kommunikációjában, s egyáltalán, az élet minden terén. Most ismét az kell, ami nagy tömegben gyártható, megsokszorozható, legyen tárgy vagy kép. Ami szabványosítható. Ami teret, munkát ad a digitalizációs fejlesztésnek. Amitől gyorsul, dagad a pénz körforgása. Mindig így volt ez az iparosítás felfutó korszakaiban. És így lesz egy darabig – amíg ismét elviselhetetlennek nem érzi majd a nyugati ember, a glóbusz uralkodója, a diadalmenet következményeit. Amikorra a féktelen dinamika mindent szétszaggat, önmaga erőközpontját is – avagy a folyamatot a belőle kizártak zökkentik ki: a psziché, a szegények, a bolygó. Hogy mikor? Mikor lendül az inga a szélső pontig? Nem tudhatjuk.
A ma divatos tévhitek úgy tartják, hogy az elsődleges művészetet – irodalmat, képzőművészetet, zenét aligha lehet mediatizálni. A táncot és a színházat töredékeiben. A személyiségből esetleg valami keveset. De leginkább: a bohóckodást. E felfogás szerint a művész és a gondolkodó ember a legnagyobb fórumon, a kereskedelmi televíziózásban s annak nagy felhajtással, rikító kulisszákkal teremtett álvilágában csak bohócként szerepelhet, mint vendég, a hasbeszélő-sztár vendége. Vendég a virtuális valóságban. Önmagában is szimptómatikus, hogy anakronizmusnak számít, ha a fenti művészeteket valaki még elsődlegesnek meri nevezni. Nem kétséges, hogy ez a hite a reménytelen álmodók, poros ősleletek körébe sorolja őt a kerekasztalok digitális filozófusai szemében.
Ennek a közegnek (“médiumnak”) a töredékesség, az értékanarchia és a percepción túli sebesség, a klip-módszer a lényege. Meg az útszéli álközvetlenség, ami ugyanaz: be nem avatás. Mindez éppen ellentéte a jelenlétnek, a bensőségességnek – annak az aurának, amit a mű s az előadó személyiség fokozatos felnyílása, kibontakozása teremt meg egy jazz-est, egy komolyzenei hangverseny, de akár egy mélyinterjú során. Ellentéte annak, ami a televízió valódi hozama lehetne a kommunikációban.
Hogy ez a jelenlét, ez a bensőségesség igenis mediatizálható, arra olyan bizonyítékokat idézhetünk, mint a 3SAT, az ARTE, a Duna Televízió műsorai. De hivatkozhatunk a helyi televíziók adásaira, amelyek – legyenek bár néha szegényesek, esetlenek – hitelességüket meg tudják teremteni helyi ügyek tisztességes bemutatásával. Ez persze mind perifériának számít ott, ahol a nagy méretek rabja a gondolkodás.
Szabadosság, szabadság, gömbcsukló-rendszer
Azzal akartam kezdeni, hogy Szabadosról, a jó barátról szólok. Kitérőmben látszólag messze vetődtem onnan: de éppen azért, hogy a Szabados-világ néhány sarkalatos értékének élet-esélyeit, mai érvényesülését vizsgáljam, s ebből nem maradhatott ki a közvetlenség és a média kérdése.
Free jazzről Szabados ma már nem beszél. Szabad zenélésnek nevezi ő a muzsikálásnak az általa művelt módját. Eljátszva azzal az iróniával, amelyet saját családi neve teremt ebben a helyzetben, ennek a zenélésnek elragadtatott szabadságát hangsúlyosan szembeállítja a szabadossággal. Vagyis a zene sosem szabados, és csak úgy szabad, ahogy a valódi szabad vers az – benne mindig az anyanyelv formateremtő hangzatai lüktetnek, a saját személyes nyelvünké, személyes dialektusunké, amelyet megteremtettünk abból, amit anyánktól hallottunk, apánktól, költő-ősöktől és a beszélt szó névtelen mestereitől. A nyelv meghaladhatatlan, s a nyelv mindig strukturál, annak száján, akinek van hallása. S a zenei nyelv ugyanígy, ősi tizenkétfokúságának rugalmasságával, és az egyszólamúság mély kötöttségeivel. Aki megtanulta s belülről hallja, az már szabadon improvizálhat. Akiben szervült ez a hallás – s ezért organikus ez a szabadság.
“Számomra ma már csak a szent zene az érdekes,” – mondja Szabados György egy 1997-es beszélgetésben Jávorszky Béla Szilárdnak – az olyan muzsika, amely “elismeri és tiszteli, hogy az ember csodálatos lény, és csak akkor fog belőle megszólalni az istenhez való soha sem tökéletes, de arra törekvő hasonlatossága, ha teremtő részvételű ember lesz és átéli magában az egész teremtést.”
Ez a szentség természetesen nem zárul a kegyesség világába, hogy is zárulhatna? Aki hallgatta, tudja, hogy a Szabados-zene a tűz világa, az alkotó és pusztító tűzé, a tisztító és felmagasztaló tűzé. Vannak benne gyönyörű, tiszta, lassú meditációk, mint a preparált zongorán megszólaló Koboz-zene vagy a Jelenés gazdagon rezonáló regölése, amelyet maga Szabados énekel el, – de az előbbi éppen a Szent főnixmadár dürögései című nagy kompozíció egyik tétele. Az éteri nyugvás koboz-zenéje után a főnixmadár felszárnyal és elég. A regösének elnyugvó hangjai egy kavargó tüzű ördögűzés, mennyszakadás után hozzák el a megtisztult lezárást. Ott tombol ebben a szent zenében korunk is, a túlhajtottság épp úgy, mint a vas- és betonfalakból kiszabadulás eksztázisa. A belső falakéból. Örök, ismétlődő metafizikai drámánk, “az egész teremtés”, harcaink a saját angyalainkkal és ördögeinkkel.
Az előbb idézett beszélgetésben Szabados ezt mondja John Coltrane-ről: “életművének kétharmada /…/ nehezen érthető meg a védikus tanítások ismerete nélkül, s ő már tulajdonképpen rágákat fúj”. Ez a korán meghalt, életébe belehalt lélek-szaxofonos tehát nemcsak páratlan improvizációs készsége, átfűtött hangzása miatt oly fontos a free jazz-hagyományból Szabadosnak hanem “szent” zenészként is.
A szellemi találkozás Coltrane és Szabados közt, vagy az együttzenélés Anthony Braxtonnal vagy Roscoe Mitchellel nem jöhetett volna létre, ha mindennek Szabados nem talált volna rá közös zenei terére (“zenei pontjára,” írtam 1988-ban), ahol külön-külön szabadságaik a saját zenélésük törvényei szerint bontakozhatnak ki együtt. Hogyan lett lehetséges ez az átjárás látszólag távoli zenei anyanyelvek között?
“ahhoz, hogy a magyar zeneiséggel össze lehessen hozni a dzsessz-zene által megvont improvizatív környezet hevületét és közérzetét, a giusto, tehát táncos, kötött ritmikán keresztül nem vezetett út. A rubato szabadon kezelhető ritmikájú játékmódot jelent, a parlando a szöveghez kötött lejtetést. A lényege, hogy a lélegzés, s az ember érzelmi hullámzásainak megfelelően működik. Ez már kozmikus emberi dimenzió, amelyre bármi beültethető, és ezen az alapon a különböző kultúrák antagonisztikusan ellentétesnek tűnő ornamensei úgy találkozhatnak, hogy természetes eggyé válhatnak.” Mert – tette hozzá utólag Szabados egy peripatetikus beszélgetésünkben – “egy tőről fakadtak és visszatalálnak egymáshoz.”
A parlandóban, a rubatóban tehát szabadon lélegzünk, a lélek mindenkori ritmusa szólal meg. Így találkozik az improvizáció, a szabad zenélés régiójában össze a fekete zene élő és szüntelen új tehetségeket feldobó közege a magyar siratóval, a magyar zene archaikus rétegével, így a magyar népi zenészek kiveszőben levő, a táncházi zenében megújuló improvizálása, és más – főleg keleti – archaikus-improvizáló zenék.
A magyar zeneiség ehhez sokkal inkább adja magát, mint azt a szakmai közvélekedés tartja. Erről így vall ugyanitt Szabados: “Az angol vagy a német zeneiséggel szemben ugyanis a magyar sokkal inkább többirányú, sokkal ősibb /…/ a magyar zeneiség abszolút nyitott, még akkor is, ha egyesek azt állítják, hogy zárt. Vannak persze olyan törvényei, amelyek zártságra utalnak, de azok a törvények azért olyan kemények és mozdíthatatlanok, mert azok tartják mindenfelé nyitottnak. Olyan, mint egy gömbcsuklós csatlakozású rendszer, melyet minden irányba lehet forgatni, de ugyanaz marad.” S így folytatja: “A magyar zene – akárcsak a magyar nyelv – rendkívül hajlékony, mégis pontos és árnyalt s – ami a legfontosabb – befogadó. Bethlen Gábor udvari zenéje, a széki muzsika vagy a református zsoltárok mind kultúrák érintkezéséből jöttek létre.”
Ennek a találkozásnak megrázó, felkavaró élményét élheti át az, aki meghallgatja a Jelenés című CD-lemez koncertfelvételét. Az 1996-os koncert a Thália Színházban Szabados és együttesének, a Makuznak tisztelgése volt a honfoglalás 1100. évfordulóján. Mégpedig úgy, hogy a három-tételes improvizáció dallama egy regös-ének, melynek szövegét Szabados a Sík Sándor Szent István-drámájában elhangzó változatból emelte ki: “Ne sírj, ne sírj, ne sírj / Szent István királyunk,/ Nem vagyunk ördögök,/ hanem te szolgáid.” A dallam mindjárt az első tétel elején megszólal az ütősök eksztatikus bevezetője után – s az egyre viharzóbb, sokszálú improvizáció fő szereplője nem más, mint az alt szaxofonon játszó fekete zenész, Roscoe Mitchell, az Art Ensemble of Chicago világhírű szólistája. Roscoe Mitchell Szabados Györggyel, Dresch Mihállyal és Kovács Ferenccel improvizál egy magyar regös-ének dallamára – halljuk a zenélésben a természetes egymásra-találást, s halljuk a látványban is részesülő közönség kitörő, átszellemült ünneplését.
Így kapnak teljes hitelt Szabados fejtegetései a magyar zeneiségről, a parlandóról s rubatóról.
Zene-ünnep
“A látványban is részesülő közönség” – ez a kissé nyakatekert megfogalmazás végkép semmit sem mondana egy száz évvel ezelőtti olvasónak. Mert nem létezett az elektronikusan sokszorosított zene. Mert ott kellett lenni, jelen kellett lenni akkoriban, s addig oly sok ezer éven át, amikor zenélés folyt.
A Szabados-féle zenélés feltételezi a közönség jelenlétét, valamilyen közönség jelenlétét. Természetesen magányosan is játszható, és Szabados is játszik magányosan, magának. Az azonban más. Ennek a zenének alkotó eleme a közönség, ha van. A zaklatott Szvjatoszlav Richtert idősebb korában annyira zavarta a közönség, hogy a nézőtéri lámpákat le kellett oltani a koncertjein. Szabados viszont bizonyos darabjait nem tudja úgy, azzal a töltéssel adni elő, ha nincsen jelen senki rajta kívül. Bár játéktudása lenyűgöző, zenélése nem virtuóz mutatvány, hanem kapcsolatteremtés. Olyan kapcsolaté, ami a népzene, a jazz, s általában minden archaikus gyökerű improvizáló zene hagyományából következik. De túl is lép azokon, annyira személyes, intim, beavató. Szabados teljes testével részt vesz a zongorajátékban, de görcsösség nélkül. Simogat és üt. Ráhajol a zongorára, vagy eltávolodva kiegyenesedik. Esetleg dúdol, “értelmetlen hangokat” bocsát ki furcsa, keleties artikulációval. Kínlódik és kacag. Ő maga a zene, és a zene teremti őt. Teljesen kinyílik, s megengedi, sőt igényli, hogy mindezt lássuk, hogy elfogadjuk ezt a lefegyverző önfelajánlást. Mert ő közösséget akar teremteni a zenében. Oldódni, felszabadulni és felemelkedni – oldani, felszabadítani és felemelni. S azt csak így lehet. S ilyen a viszonya muzsikus partnereivel is – folytonosan érzékelni zenélés közben a zenészek közt folyó kommunikációt.
Szabados nemcsak hogy megszerezte az orvosi diplomát, de élete nagyobb részében gyakorolta is ezt a hivatást. Így maradhatott független, művészetpolitikai kurzusok, zsarolási kísérletek és mellőztetés közepette. De vonzódása az orvosláshoz ennél a célszerűségnél sokkal mélyebb – Szabados gyógyító-ember. Annak született, és személyiségének ezt az oldalát a művészi tehetséggel együtt művelte ki, s mindkettőt a legnagyobb szellemi fegyelemmel. Bizonyára tudja tehát, hogy zenéje, zenélése sámáni.
Sámáni és univerzális. Úgy, ahogyan a legmagasabbra lehet szökkenni: hazai talajról a teljes égbolt felé. A törzs dialektusában itt a rokon szellemek egyetemes közössége szólal meg, tér és idő teljességéből. Bethlen Gábor udvari zenéje, a széki sirató, a református zsoltárok, a szitáron kísért rágák, az oud-on játszó berber zenész, Beethoven, és a Mahler zenéjében felbomló nyugati lélek. Nem world music, nem ethno, hanem a teljes világot magához ölelő magyar zene.
Szabados György hatvanadik születésnapján a zenészek, barátai és tanítványai, kitettek magukért: meglepetés-hangversenyt rendeztek neki – és vele – a Magyar Rádió jóvoltából, a Márványteremben. S mintegy visszaigazolva azt, amit a televíziózás kulturális lehetőségeiről mondtam: a koncertet felvette a Duna Televízió, és októberben négy részben, teljes terjedelmében bemutatta, tízezreket vonva be így annak az estnek az aurájába.
Mégis: a Szabados-zene megmaradt a maga bensőséges körében. Nem céheket és intézményeket mozgat, hanem egy többnyire láthatatlan közösséget: azokat, akiknek nagyon fontos ez a zene. Akik vele játszanak, és akik hallgatják, a Fonóban, a Vígadóban vagy másutt. Feltűnően jó arcú, szerény emberek, akikkel a Szabados-koncerteken szoktam csak találkozni, azon kívül csak elvétve. Összegyűlünk, majd szétszéledünk a következő koncertig. Sok fiatal. Családok. Hagyják, akarják, hogy áthassa őket ez a zene: könnyűek és derűsek lesznek tőle. Ezek valódi emberek, azt látni rajtuk. Ez a közönség: közösség. Hozzája tartozik még sok ezer hasonló, ismeretlen ember Németországban, Hollandiában s másutt, ahol Szabados gyakran koncertezik, ahova visszavárják. Ez a közösség a Szabados-zene elemi ereje köré rendeződik.
Ők minden koncerten ünnepelnek. A zene ünnepein, a zenészt. És egy más világot.
Kodolányi Gyula
