THE MODERNIST NOSTALGIA

In successive years before the Hitler war, composer Bela Bartok toured England and Scotland, travelling alone from station to station and from concert hall to concert hall. Those who heard him responded to his brilliant technique, to his brilliant synthesis of tradition and modernity, and to a touch of sadness in his person. Those lucky enough to witness him practise, unobserved by a formal audience, noted that when he sat down at the keyboard of an unknown piano, he would spend some minutes playing rippling improvisations on half-remembered and perhaps imaginary folk-tunes. It was the music of a man far from home and familiar scenes, a man gripped by nostalgia in its proper sense.

Something of that quality shines through in the work of György Szabados, though the sadness of the blues has as large a part in his musical background as the grief-songs of the Magyar kingdom had in Bartok’s. It is clear that “Golden Age” and “Memory”,which precedes it, grow from some nostalgic spring deep within. The technique is strikingly similar to what survives of Bartok’s on record-the same light, unemphatic touch that makes its case by persuasion and reason rather than histrionics, the same delicately pedalled sustains and damped notes, the same insistence on the continuity of self and art. “Love”, dedicated to Szabados’s wife, is one of the great statements of musical endearment, a work of tiny glimpses and private gestures, but unmistakable in its warmth.

Sometimes the source of inspiration is from the East, as in “Raga (Consolation)”, a characteristically philosophical exploration of tonalities and moods. Its Indian classical tinge is not “exotic” in any way, but perfectly melded with Szabados’s own idiomit’s followed by a reminder that Krishna is also the Lord of the Dance. “My Favourite Dance” is … what? Listen to its beguiling rhythms and decide. Szabados is that rare thing, a brilliant improviser and a confident formalist. One senses that his naviga­tional instincts are secure, that wherever he wanders musically, his spirit is anchored.

Brian Morton, Glasgow, September 1999

 

AN UNIVERSAL DIALECT

One of the top issues concerning the development of jazz is the contribution of ethnic dialects to the universal language of improvisation. Despite the redrawing of the map of Europe in the beginning of the 1990’s, little is known about the alternative music traditions of the countries formerly isolated by the infamous “iron curtain” though, according to many this part of the Globe is bound to bring fresh impulses to the cultural activity of the Western world. As the music on this disc clearly indicates it, the art of Hungarian pianist / composer / bandleader György Szabados is a genuine manifestation of this process.

Born in 1939, he formed his first band in 1955. By the early 60’s he was playing free jazz, am unorthodox type of music which, with its spontaneous emotional impact and the unusually complex harmonic and rhytmic structures, was born parallell with the avantgarde trends of American jazz, especially the music of Cecil Taylor, John Coltrane and Archie Shepp. His concept burst opening the framework of jazz forms and styles of the day. Szabados instinctively built his musical idiom on the soil of the rubato type Hungarian folk song ‚and the oriental asymmetric rhythm so familiar from the works of his great compatriot, Bela Bartok as an idiom that paved the way for experiments through strongly controlled yet freely performed music that set new standards in improvisation.

The first international success for Szabados came in 1972 at the San Sobastian Jazz Festival, Spain, where his group won the first prize of the free category. His groundbreaking LP, entitled “The Wedding”, was released in 1974 and quickly became a classic with its unique blend of Hungrian music, jazz improvisation and the compositional methods of contemporary music. While, due to his uncompro­mising commitment, he was for years disregarded in his native land, the 80’s finally brought the de­served international recognition for him. His art was especially highly regarded in the German speak­ing countries, where he performed at the Daxberg Festival, the oper of Cologne and The Alternative Music Festival in Vienna, and many other prestigious venues. As a denial of the proverb that no one is prophet in his own country, in 1985 he was awarded Hungary’s top musical performing decoration, the “Ferenc Liszt-prize. His meetings with Anthony Braxton and Roscoe Mitchell, representatives of the Chicago black avantgarde, resulted in a series of concerts and recordings released in Hungary. It was amazing how easily these musicians, arriving from different backgrounds, could find a common language of artistie expression, irrespective of distance, ideology and the colour of the skin.

Szabados is not only a pianist and a composer, but also a poet, a philosopher and a schoolsetter musician, sorrounded by a dedicated group of followers. His vast but underdocumented oeuvre tran­scends the idiom of jazz. In an attempt to escape from the aesthetic and commercial barriers that determine Western art forms, he simply calls his pieces “music”. The key words to his art are perhaps “discipline” and “naturalness”, terms relating to his deep-seated conviction regarding the innate, pure musicality and creative capacity of every single human being. Ever since he started playing music, he has been guided by the need for the freedom of expression, an unaffected, open state of mind that helps to bring forth the inner vibrations of the soul through interactive communication. It is this free spirits and the challenge of creativity that attracted him to jazz, claming that it is the most unique and impressive music of this passing, multicultural twentieth century.

It may be a matter of perspective to define what a dialect is. To this listener, a Hungarian himself. the music on this CD is not a dialect. It is a powerful statement of an artist who has dedicated his life to the artistic expression of the synthesis of tradition and modernity, morality and eternity, one’s own identity and the concerns of humanity. It is a deeply personal music of universal appeal. It is the music of György Szabados.

Garbor Turi,Budapest, July 1999

Korunk nosztalgiája

Hitler uralomra jutása előtti években a zeneszerző Bartók Béla Angliában és Skóciában turnézott, egyedül utazott egyik helyről a másikra, hangversenyről hangversenyre. Akik hallották, azokra nagy hatással volt briliáns technikája, a hagyomány és modernitás briliáns keverése valamint szomorkás személyisége. Azok a szerencsések, akik hallották gyakorolni, amikor nem a szokványos közönség előtt játszott, megfigyelték, hogy amikor egy ismeretlen zongora elé ült, néhány percig improvizált: halványan emlékezetében élő vagy elképzelt népzenei dallamokat. Ez a zene, az otthontól és otthonosságtól távol lévő ember, a legvalódibb nosztalgia – honvágy – szorításában vergődő ember zenéje volt.

Ehhez hasonló sajátosság süt át Szabados György művében, bár zenei hátterében ugyanolyan mértékben van jelen a blues szomorúsága, mint a magyarság kesergői Bartók zenéjében. Világos, hogy az „Aranykor” és az azt megelőző „Emlék”, valami mélyen megbúvó nosztalgikus forrásból fakad. Technikája feltűnően hasonlít arra, ami Bartók felvételein fennmaradt – ugyanaz a fény, hangsúlytalan billentés, ami inkább meggyőz és indokol, mint komédiázik, ugyanazok a finoman pedálozott kitartások és tompított hangok, ugyanaz a ragaszkodás önmagának és a művészetnek folyamatosságához. A „Szerelem” – Szabados feleségének ajánlva – a zenei gyengédség egyik hatalmas kifejezése, apró sejtelmekből és bizalmas gesztusokból, melegségében mégis félreérthetetlenül.

Az inspiráció forrása néha a Kelet, mint a „Raga” (Vigasztaló) – tonalitások és hangulatok jellemzően filozófiai felfedezése. Indiai klasszikus színezete semmiképpen sem egzotikus, hanem tökéletesen összeolvad Szabados saját kifejezésmódjával. Emlékeztet arra, hogy Krisna a tánc istene is. „Én kedvenc táncom”… mi is? Hallgassuk elbájoló ritmusát és döntsük el. Szabados maga ez a ritkaság, a briliáns improvizáló és magabiztos formaalkotó. Érződik, hogy ösztönei biztosan vezetik, bárhová téved zeneileg, szelleme le van horgonyozva.

Brian Morton, Glasgow, 1999 szeptember

 

Egyetemes dialektus

A jazz fejlődésének izgalmas kérdése a különböző dialektusok hozzájárulása az impro­vizáció egyete­mes nyelvéhez. Európa 1990-es térképének újrarajzolása ellenére keveset lehet tudni a hírhedt „vasfüggöny” által korábban elzárt országok alternatív zenei mozgalmairól, jól­lehet sokan e térségtől várják a nyugati világ zenei életének megújítását. Mint a CD zenéje tanúsítja, Szabados György zongoraművész / zeneszerző / zenekarvezető művészete ebbe a folya­matba illeszkedő, eredeti megnyilvánulás. Az 1939-ben született művész 1955-ben alakította meg első együttesét. Az 1960-as évek elején már újító szellemű free jazzt játszott, amely spontán érzelmi kisugárzásával, szokatlanul bonyolult harmóniai és ritmikai szerkezetével az amerikai jazz avantgárd irányzataival, Cecil Taylor, Archie Shepp, John Coltrane törekvéseivel mutatott rokonságot. „Esküvő” című, 1974-ben megjelent, mérföldkőnek számító, klasszikussá vált lemeze a magyar zene, a jazz im­pro­vizáció és a kortárs zene kompozíciós technikáinak egyedi ötvözetét teremtette meg. Megal­ku­vás­mentes magatartása miatt hazájában sokáig mellőzték, a ’80-as évek azonban meghozták neki a megérdemelt nemzetközi elismerést. Művészetét különösen német nyelvterületen érté­kelték nagyra: fellépett a daxbergi fesztiválon, a kölni operaházban, a bécsi alternatív zenei fesztiválon és más rangos helyeken. Cáfolva, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában, 1985-ben a legmagasabb előadó-művészeti elismerésben, Liszt-díjban részesült. Több koncertet adott és lemezeket készített a chicagói fekete avantgárd zene reprezentánsaival, An­thony Braxtonnal és Roscoe Mitchellel. Lenyűgöző, hogy a különböző hátterű és bőrszínű muzsikusok a távolság és az ideológiai különbségek ellenére milyen könnyen rátaláltak a mű­vészi kifejezés közös nyelvére.

Szabados nemcsak zongoraművész és zeneszerző, hanem költő, filozófus és iskolateremtő muzsikus, akit tanítványok vesznek körül. Tekintélyes, de hiányosan dokumentált életműve a műfaji kategóriák fölött áll. A nyugati művészeti formákat jellemző esztétikai és üzleti megha­tározottságokkal szemben műveit egyszerűen zenének nevezi. Művészetének kulcs­sza­vai az „elkötelezettség” és a „természetesség”, amelyek az egyes ember legmélyén rejlő tiszta zene­i­séghez és kreatív alkotókészséghez fűződő meggyőződéséből fakadnak. Kezdetektől a kifejezés sza­badságába és a természetes, tiszta lelkiállapotba vetett hite vezérelte, amely az egymást ihlető zenélés révén utat nyit a lélek belső rezdüléseinek. A jazzhez a szabad szellem és a kre­ativitás vonzotta; ezt a zenét a letűnő multikulturális huszadik század leginkább ható, legjel­legzetesebb meg­nyilatkozásának tartja.

Felfogás kérdése, hogy mit nevezünk dialektusnak. E sorok írója szerint, aki maga is magyar, a CD-n hallható zene nem dialektus. Egy olyan művész erőteljes kéznyoma, aki életét a hagyomány és a modernség, a moralitás és az örökkévalóság, az identitás és a humánum művészi szintézisének szentelte.  Személyes hangú, egyetemes érvényű zene. Szabados György zenéje.

Turi Gábor, Budapest, 1999. július

Die Nostalgie der Moderne

In den vorausgegangenen Jahren, bevor Hitler zur Macht gekommen ist, unternahm der Komponist Béla Bartok Tourneen in England und Schottland bei denen er allein von Ort zu Ort, von einem Konzertsaal zum anderen reiste. Diejenigen, die ihn gehört haben, waren beeindruckt von seiner brillanten Technik, seiner faszinierenden Fähigkeit Tradition und Moderne zu verbinden, sowie von dem Hauch von Traurigkeit um seine Person. Die beneidenswert Glücklichen, die ihm beim Üben zuhören durften, konnten beobachten, dass er, wenn er vor einem ihm unbekannten Klavier saß, erst einige Minuten damit verbrachte Improvisationen von Volksliedmelodien zu spielen, die in seiner Erinnerung auflebten, oder neue Eingebungen waren. Es war die Musik eines Menschen, der fern von zu Hause und der gewohnten Umgebung im wahrsten Sinne von Traurigkeit ergriffen wurde.

Etwas von ähnlicher Qualität schimmert durch das Werk von György Szabados, obwohl die Traurigkeit des Blues an sich genauso einen großen Raum in seinem musikalischen Hintergrund einnimmt, wie die Trauerlieder in Bartóks Oeuvre. Es wird klar, dass das “Goldene Zeitalter (Aranykor)” und die “Erinnerung (Emlék)” davor, aus einer tiefen uralten Quelle entspringen. Seine Technik ähnelt auffallend dem, was in Bartok’s Aufnahmen bewahrt werden konnte – dasselbe Licht, der leichte Anschlag, die mehr auf Überzeugung und begründendem Charakter basieren, als auf theatralischem Gesten; dasselbe fein gehaltene Pedal und die gedämpften Noten, und das selbe Beharren auf das eigene Innere und auf die Kunst. “Liebe (Szerelem)” – seiner Frau gewidmet – ist ein großartiger Ausdruck von musikalischer Zärtlichkeit, ein Werk bestehend aus winzigen Blicken und aus vertraulichen Gesten, aber in seiner Wärme jedoch unmissverständlich.

Quelle der Inspiration ist manchmal der Orient, wie in “Raga (Vigasztaló)”, einer charakteristischerweise philosophische Entdeckung von Tonalitäten und Stimmungen. Seine klassisch indische Färbung ist keineswegs exotisch, sondern sie verschmilzt perfekt mit Szabados’ eigener Ausdrucksweise, daran erinnernd, dass Krishna auch der Gott des Tanzes ist. “Mein liebster Tanz ist… welcher? Hören wir seinen entzückenden Rhythmen zu und entscheiden wir selbst! Szabados ist diese seltene Natur: ein brillanter Improvisator und ein verlässlicher Formgeber. Man fühlt, dass die Instinkte, die ihn leiten sicher sind, egal wohin er musikalisch hin wandert, sein Geist ist immer fest verankert.

.
Brian Morton, Glasgow, September 1999

Übersetzung: Marianne Tharan (Januar 2016)

 

Universeller Dialekt

Einer der aufregendsten Fragen bei der Entwicklung der Jazz-Musik ist der Beitrag der verschiedenen Dialekte an der universellen Sprache der Improvisation. Trotz des Neuentwurfs der Landkarte Europas zu Beginn der 90er Jahre ist wenig über die alternativen Musikbewegungen der Länder bekannt, die früher hinter dem schändlichen “Eisernen Vorhang” isoliert waren, obwohl gerade aus dieser Region, viele Menschen frische Impulste für die kulturellen Aktivitäten der westlichen Welt erwarten.

Wie die Musik auf dieser CD davon zeugt, ist die Kunst des ungarischen Pianisten / Komponisten / Dirigenten György Szabados, eine in diesen Prozess eingefügte, originelle Manifestation.

Der 1939 geborene Künstler gründete sein erstes Ensemble im Jahr 1955. Anfang der 1960er Jahre spielte er bereits Free-Jazz, eine damals ungebräuchliche Art von Musik, mit erneuerndem Geist, welche durch ihre spontane emotionale Ausstrahlung und seiner ungewöhnlich komplexen harmonischen und rhythmischen Strukturen Verwandtschaft mit den avantgardistischen Strömungen des amerikanischen Jazz aufwies, hierbei insbesondere zu der Musik von Cecil Taylor, Archie Shepp und John Coltrane. Seine durchbrechende Erfolgsplatte mit dem Titel “Hochzeit (Esküvő)” wurde 1974 veröffentlicht und schnell ein Klassiker, mit ihrer einzigartigen Mischung aus Kompositionstechniken der ungarischen Musik, Jazz-Improvisationen und zeitgenössischen Musik.

Während er in seinem eigenen Land wegen seiner kompromißlosen Haltung jahrelang “kaltgestellt” wurde, brachten die 80er Jahre die wohlverdiente internationale Anerkennung für ihn. Seine Kunst fand besonders hohe Beachtung in den deutsch sprechenden Ländern, wo er beim Daxberger – Festival, in der Kölner Oper, am alternativen Musikfestival in Wien und bei vielen anderen bedeutenden Anlässen auftrat. Wie als eine Widerlegung des Ausspruchs, dass ein Prophet im eigenen Land nichts gilt, erhielt er 1985 die höchste Auszeichnung für vortragende Künstler, den Liszt-Preis. Er gab mehrere Konzerte mit Anthony Braxton und Roscoe Mitchell als Repräsentanten der Schwarzen Avantgarde Chicagos und veröffentlichte Platten mit ihnen. Es ist erstaunlich, wie leicht diese Musiker, die aus so einem verschiedenen Hintergrund kamen, eine gemeinsame Sprache des künstlerischen Ausdrucks fanden, unabhängig von der Entfernung, der Ideologieunterschiede und der Hautfarbe.

Szabados ist nicht nur Pianist und Komponist sondern auch Dichter, Philosoph und ein Schulbegründer für Musik, umgeben von einer Gruppe Anhänger, die mit Leib und Seele dabei sind. Seine gewaltigen Werke, die leider noch zu wenig dokumentiert werden, stehen über allen Gattungen. Gegenüber ästhetischen und geschäftlichen Verwertungsprozessen, wie sie für die Kunstformen des Westens typisch sind, nennt er seine Werke einfach Musik. Die Schlüsselworte für seine Kunst sind vielleicht “Engagement” und “Natürlichkeit”, die aus seiner tief empfundenen Überzeugung stammen, dass die reine Musikalität und das schöpferische Vermögen in jeder einzelnen menschlichen Entität wurzeln. Geleitet wurde er, seit er anfing Musik zu machen, von seinem Glauben an die Freiheit des Ausdrucks, und an einem natürlichen reinen Seelenzustand, die dabei helfen die innersten Bewahrheiten der Seele, durch das einander gegenseitig inspirierende Musizieren hervorzubringen. Es sind dieser freie Geist und die Kreativität, die ihn zum Jazz hinziehen, dabei hält er diese Musik für die am meisten wirksamste, charakteristischste Offenbarung des multikulturellen 20. Jahrhunderts.

Es mag die Art des Blickwinkels sein, die definiert, was wir als Dialekt bezeichnen. Für den Autor dieser Zeilen, der selbst Ungar ist, ist die Musik der CD kein Dialekt. Sie ist die kraftvolle Signatur eines Musikers, der sein Leben dem künstlerischen Ausdruck einer Zusammenführung von Tradition und Moderne, Sittlichkeit und Ewigkeit gewidmet hat, der Identität und des Humanen inbegriffen. Es ist eine zutiefst persönliche Musik von universaler Gültigkeit. Es ist die Musik von György Szabados.

Gábor Turi, Budapest, Juli 1999

Übersetzer: Marianne Tharan (Januar 2016)