LINER NOTES:

Text Inlet Page 1 & 2:

„To Revive a Dead Man to Dance”

„For Our Women”

„Bitter”

»szaBRAXTONdos”

This record provides evidence of the musical results from an extraordinary encounter, in which two musi­cians from different geographical and cultural regions have reached mutually inspiring cooperation. Here the common sources and perspectives of musical en­deavours become perceptible, without surrendering their individual characteristics. At a cursory glance, one could find little similarity between the lives of the two musicians, yet the expriences they have gained and the recognitions they have arrived at in their dif­ferent ways have given them corresponding, mutually supplementary motivations. Despite the difference in the outward difficulties both have had to face in their artistic development, there is far less difference bet­ween their internal conflicts and the perspectives they have gained through constant, consistent work.

Anthony Braxton has been a central figure in contem­porary music for many years, and modern jazz tradi­tions and developed composed music alike have in­fluenced him. He began his activity in the Chicago musicians’ cooperative AACM, and first came to Eur­ope in 1969, since when he has worked with many musicians from all parts of the world and with several bands of his own.

György Szabados holds a special position on the Hun­garian jazz scene, since his aim is not to copy an im­ported jazz idiom but to develop an independent musical trend. With his „musical mother tongue” (folk music, Bartók, Kodály and the like) as his starting point, he has managed over long years of creative work to renew and expand a manner of musical ex­pression in a way that resembles the effort of creative musicians throughout the world without surrendering its specific sources in any way.

So, origins and paths of development aside, Braxton and Szabados have several noteworthy features in common. Both are open to other musical cultures. To Braxton „world music” is no diluted blend, it is a live exchange of experiences with musicians from other countries and continents. Szabados has been concer­ned for a long time with Afro-American music, and Braxton is far from unfamilliar with the realms of Schoenberg and Bartók.

Szabados and Braxton have expressed their musical scope and ideas through both unaccompanied solos and ensemble work with other musicians. Although Braxton has more frequently changed his musical en­vironment, he too has always retained his musical id­entity, His respect for the prevailing context in which he is working shows in his receptiveness to the initiat­ives of Szabados the composer, to which he adds his own influence and in doing so makes the pieces his own.

Braxton and Szabados arc examples of a new type of musician. Both compose, yet both are instrumental­ists and improvisers as well. By integrating the meth­ods of composition and improvisation, they have pre­cluded any simplified labelling of their creative process. Each in his own way has developed a dif­ferent yet comparable sense of form and construction in which spontaneity is never sacrificed to concept. Both are influenced by jazz, folk music and what is called serious music, but the results cannot be pigeon­holed into conventional concepts.

Another, important feature in common is that both Braxton and Szabados elaborate their music through a lengtny process that involves for both a deep commit­ment and sincerity.

Szabados and Braxton first met in 1982 when they were performing in Györ, western Hungary. The foll­owing year the Braxton-Szabados duo played at the Daxberg festival in West Germany. Both wanted to keep up the acquaintanceship, and thanks to Hun­garian Radio, they made a two-day studio recording in Budapest in 1984, and then appeared again as a duo at the jazz festival in Debrecen.

Their cooperation ranges from through-composed pieces („For Our Women”) to fully spontaneous in­teractions („szaBRAXTONdos”). In their works they break down the hegemony of the major-minor system (for instance by reaching back to pentatony or using chromatics), and concurrently they allow metric-rhythmic articulation to be eroded (among other means by parlando-rubato phrasing). The improvisa­tions display a reliance on common reserves of mat­erial and a sense of responsibility directed at structural contexts. „Bitter” (Keserves) is a perfoming direction denoting also a group of Hungarian folksong laments that links in an unspoken way a plaintive mood with a sense of hope. (Thus in the widest sense there is a kinship between the keserves and the remote realm of the blues). „To Revive a Dead Man to Dance” revol­ves in terms of content around a Tibetan rite in which the dead man is urged to dance by the kiss (and the will-power) of a living man. But if the energy and concentration prove insufficient, thc living man is sa­crificed to the dead.

Disregarding their extra-Musical content, these tracks of the two playing together radiate a rare inter­weaving of lyricism and purposefulness. As documents of a musical encounter, punctiliously elucidating the intellectual and intuitive features that two musicians have in common despite the different paths of de­velopment they have trodden, they certainly have a significance that goes beyond the immediate.

Bert Noglik

„Halottáncoltatás”

„Ajánlás Asszonyainknak

“Keserves

„szaВRAXТОNdos”

Ez a lemez egy rendkívüli találkozás zenei eredményeit dokumentálja. Két más-más földrajzi és kulturális régióból származó zenész kölcsönösen ihlető együttműködésre lépett egymással.

Zenei törekvéseik közös forrásai és távlatai az egyéni sajátosságok nélkül válnak érzékelhetővé. A két zenész életútjában — felületesen szemlélve — kevés a hasonlóság. Különböző úton-módon szerzett tapasztalataik és felismeréseik mégis egymásnak megfelelő, illetve egymást kiegészítő motivációkhoz vezették őket. A külső nehézségek, amelyekkel a művészi kibontakozás során mindkettőjüknek meg kellett küzdeniük, különbözőek lehettek ugyan, de belső konfliktusaik és a folyamatos, következetes munka során szerzett eredmények semmiképpen sem.

Anthony Braxtont, aki sok esztendő óta egyik központi személyisége a kortárs kreatív muzsikának, a modern jazz-hagyomány s a fejlett komponált zene egyaránt befolyásolta. A chicagói AACM Zenész-Kooperatíva keretei között kezdte meg tevékenységét. Először 1969-ben jött át Európába és azóta sok, a világ minden tájáról származó muzsikussal dolgozott együtt, s újra meg újra saját együtteseivel is.

Szabados György a magyar jazz-zenében különleges helyet foglal el. Az ő esetében nem importált jazz-idiomatika utánzásról van szó, hanem önálló zenei irányzat született. “Zenei anyanyelve” (a népzene, Bartók, Kodály stb. muzsikája) alapjain Szabadosnak — sok éves alkotómunkával — sikerült megújítania és kiszélesítenie zenei kifejezésmódját, amely hasonlóságot mutat a világ más részein dolgozó kreatív zenészek törekvéseivel, anélkül azonban, hogy megtagadná sajátos forrásait.

Származásuk és fejlődésük eltérő volta ellenére Braхton és Szabаdos figyelemre méltó közös vonásokkal rendelkezik. Mindkettő igen nyitott más zenekultúrák iránt. Braxton számára а „világzene” semmiképpen sem jelent felvizezett fúziót, hanem a tapasztalatok eleven cseréjét más országok és kontinensek muzsikusaival. Szabados hosszú idő óta afro-amerikai és keleti zenével is foglalkozik. Braxton számára egyáltalán nem idegen Schönberg vagy Bartók zenei gondolatvilága.

Szabados és Braxton zenei lehetőségeiket és ideáikat kíséret nélküli szólóban és más zenészekkel együtt játszva egyaránt kibontakoztatják. Noha Braxton a zenei környezetet gyakrabban változtatta, ő is folyamatosan megőrizte zenei identitását. Tisztelete a mindenkori kontextus iránt nem utolsó sorban annak mértékében mutatkozik meg, ahogyan Szabados zeneszerzői kezdeményezéseit fogadja s azokat egyéni befolyásának érvényesítésével egyidejűleg saját darabjaivá is teszi.

Mind Braxton, mind Szabados új zenésztípust testesít meg. Mindketten komponisták, egyidejűleg instrumentalisták és improvizátorok. A zeneszerzési és improvizációs módszerek integrációja az alkotás e folyamatában nem enged semmiféle leegyszerűsítő címkézést. Szabados és Braxton eltérő, ám összehasonlítható forma- és szerkezettudatot alakított ki, anélkül, hogy a spontaneitást feláldoznák a koncepciónak. Bár mindkét muzsikus hatásokat fogad be a jazzből, a népzenéből és az úgynevezett „komoly„ zenéből, muzsikájukat immár nem lehet a konvencionális fogalmak egyikével sem fémjelezni. További közös vonásaik: mindkettő, hosszan dolgozik muzsikáján, ugyanazzal az elkötelezettséggel és ugyanazzal az őszinteséggel.

Szabadоs és Braxton először 1982-ben találkoztak a Győrött tartott hangversenyeken. Egy évvel később a Braxton-Szabados duó a daxbergi (NSZK) fesztiválon játszott. Mindkét muzsikus a találkozások folytatását kívánta, és a Magyar Rádió kezdeményezésére 1984-ben kétnapos stúdiófelvételre került sor Budapesten, valamint egy duófellépésre a debreceni jazz-napokon.

Az együttműködés spektruma a teljesen megkomponált daraboktól (“Ajánlás Asszonyainknak”) egészen a spontán interakciókig („szaBRAXTONdos”) terjed. A kompozíciókat úgy készítik, hogy megtörik a dúr-mollrendszer egyeduralmát (többek között a pentatóniára történő visszanyúlással vagy kromatikával); egyidejűleg megengedik a metrikus-ritmikus tagolódás fellazulását (többek között a parlando-rubato frazírozással). Az improvizált részek a közös anyagtartalékra való hagyatkozást és a strukturális összefüggésekre irányított felelősségtudatot bizonyítják. A „Keserves” előadási jelzés, egy magyar dalcsoport jellemzője, amely a panaszos hangulatot kimondhatatlanul a remény érzésével köti össze (a legtágabb értelemben tehát a blues oly távoli világával rokon). A „Halottáncoltatás” eszmeileg egy tibeti rituálé körül forog, amely a halottat egy élő csókjával (és akaraterejével) ösztönzi táncra. Ha azonban az energia és a koncentráció nem bizonyul elégségesnek, akkor az élőt a holt ragadja el.

Zenén kívüli tartalmaktól függetlenül ezek a duó felvételek líraiság és eltökéltség ritka összefonódását sugározzák. Mint egy olyan zenei találkozás dokumentumainak, amelyek pontosan megvilágítják két, a kibontakozásnak teljesen eltérő útját megjárt muzsikus közös intellektuális és intuitív vonásait, a csupán aktuálisnál bizonyára nagyobb a jelentőségük.

Bert Noglik

»Einen Toten zum Tanzen erwecken”

Für unsere Frauen”

Keserves” („Bitter’)

»szaBRAXTONdos

    Diese Platte dokumentiert musikalische Resultate einer ungewöhnlichen Begegnung. Zwei Musiker, die unterschied­lichen geographischen und kulturellen Einflußbereichen ent­stammen, haben zu einer gegegnseitig inspirierenden Zusam­menarbeit gefunden. Ohne individuelle Besonderheiten preiszugeben, werden gemeinsame Bezugsquellen und Per­spektiven musikalischer Anstrengungen deutlich. Oberfläch­lich betrachtet, weisen die biographischen Wege der beiden Musiker wenig Ähnlichkeiten auf. Ihre auf unterschiedliche Weise gewonnenen musikalischen Erfahrungen und geisti­gen Einsichten haben sie jedoch zu einander entsprechenden beziehungsweise ergänzenden Motivationen geführt. Die äu­ßeren Schwierigkeiten, mit denen beide in ihrer künstleri­schen Entwicklung zu kämpfen hatten, mögen unterschied­lich gewesen sein, nicht so ihre inneren Konflikte und die im Prozeß kontinuierlicher und konsequenter Arbeit gewonnenen Ausblicke.

Anthony Braxton, seit vielen Jahren eine der zentralen Per­sönlichkeiten im Bereich zeitgenössischer kreativer Musik, wurde in seiner Entwicklung sowohl von der modernen Jazztradition als auch von avancierter komponierter Musik beeinflußt. Er begann im Umkreis der Chikagoer Musiker­kooperative AACM aktiv zu werden, kam 1969 zum ersten Mal nach Europa und hat seither mit zahlreichen Musikern aus aller Welt, immer wieder auch mit eigenen Gruppen zusammengearbeitet.

György Szabados nimmt in der ungarischen Jazzszene eine Sonderstellung ein, weil es ihm nicht um die Nachahmung einer importierten Jazzidiomatik, sondern um die Ausprä­gung einer eigenständigen Musikrichtung geht. Auf der Grundlage seiner „musikalischen Muttersprache” (Volkmusik, die Musik Bartoks, Kodalys usw.) gelang Szabados in langjährigem Schaffen eine Erneuerung und Erweiterung musikalischen Ausdrucks, die sich dem Bestreben kreativer Musiker in anderen Teilen der Welt verwandt erweist, ohne jedoch ihre spezifischen Quellen zu verleugnen.

Trotz unterschiedlicher Herkunft und Entwicklung lassen Braxton und Szabados bemerkenswerte Gemeinsamkeiten erkennen. Sowohl Braxton als auch Szabados stehen anderen Musikkulturen aufgeschlossen gegenüber. „Weltmusik” be­deutet für Braxton keineswegs eine verwässerte Fusion, son­dern den lebendigen Austausch von Erfahrungen mit Musi­kern anderer Länder und Kontinente. Szabados hat sich seit langem auch mit afrikanisch-amerikanischer Musik beschäf­tigt, und Braxton ist die musikalische Gedankenwelt eines Schönberg oder Bartok keineswegs fremd.

Szabados und Braxton haben ihre musikalischen Möglich­keiten und Ideen sowohl ins unbegleiteten Solo als auch im Zusammenspiel mit anderen Musikern entwickelt. Obwohl Braxton die musikalische Umgebung öfter wechselte, be­wahrte auch er stets seine musikalische Identität. Sein Re-spekt vor dem jeweiligen Kontext zeigt sich nicht zuletzt in dem Grad, in dem Braxton auf die kompositorischen Vorga­ben von Szabados eingeht, sie durch individuelle Einflußnahme zugleich auch zu eigenen Stücken machend.

Sowohl Braxton als auch Szabados verkörpern einen neuen Musikertyp. Beide sind Komponisten, zugleich aber auch Instrumentalisten und Improvisatoren. Die Integration kompositorischer und improvisatorischer Methoden im Schaffensprozeß läßt keine vereinfachenden Etikettierungen zu. Szabados und Braxton haben ein unterschiedliches, aber vergleichbares Form und Strukturbewußtsein entwickelt, oh­ne die Spontaneität dem Konzept aufzuopfern. Obwohl beide Musiker Einflüsse aus dem Jazz, aus der Volksmusik und der sogenannten „ernsten” Musik aufnehmen, läßt sich ihre Musik mit keinem der konventionellen Begriffe mehr festschreiben.

Weitere, wesentliche Gemeinsamkeiten: Beide, Szabados und Braxton arbeiten langfristig an ihrer Musik mit dem gleichen Engagement und der gleichen Aufrichtigkeit.

Szabados und Braxton trafen sich 1982 zum ersten Mal während gemeinsamer Konzerte in Györ. Ein Jahr später spielte das Duo Braxton/Szabados zum Festival in Daxberg (Bundesrepublik Deutschland). Beide Musiker wünschten sich eine Fortsetzung der Begegnung, und auf Initiative des ungarischen Rundfunks kam es dann 1984 zu zweitägigen Studioaufnahmen in Budapest und zu einem Duo-Auftritt bei den Jazztagen in Debrecen.

Das Spektrum der Zusammenarbeit reichte von völlig komponierten Stücken („Für unsere Frauen”) bis zu sponta­nen Interaktionen („szaBRAXTONdos”). Die Kompositio­nen sind so angelegt, daß die Vorherrschaft des Dur-Moll-Systems aufgebrochen wird (u.a. durch Rückgriff auf Pentatonik oder durch Chromatik); zugleich erlauben sie eine Auf­lockerung der metrisch-rhythmischen Gliederung (u.a. durch Parlando-Rubato-Phrasierung). Die improvisierten Teile lassen den Bezug auf ein gemeinsames Materialreser­voir und ein auf strukturelle Zusammenhänge gerichtetes Verantwortungsbewußtsein erkennen. „Kescrvcs” („Bitter”) ist eine Vortragsbezeichnung, charakteristisch für eine unga­rische Liedgruppc, die eine Klagestimmung unaussprechlich mit dem Gefühl der Hoffnung verbindet (im weitesten Sinne also der so entfernten Welt des Blues verwandt ist). „Einen Toten zum Tanzen erwecken” kreist ideell um ein tibetani­sches Ritual, bei dem der Tote durch den Kuß (und die Willenskraft ) eines Lebenden zum Tanzen animiert wird. Reichen Energie und Konzentration jedoch nicht aus, kommt es zur Aufopferung des Lebenden an den Toten.

Unabhängig von außermusikalischen Inhalten strahlen diese Duoaufnahmen eine seltene Verbindung von Lyrismus und Entschlossenheit aus. Als Dokument einer musikalischen Begegnung, die intellektuelle und intuitive Gemeinsamkeiten zweier Musiker mit durchaus unterschiedlichen Entwicklungswegen punktuell verdeutlicht, kommt ihnen gewiß mehr als eine nur aktuelle Bedeutung zu.

Bert Noglik