Ráduly Mihály (R.M.):
Tudom, tőled is hallottam, hogy egy életre megfogott a szabadosi zene egyetemessége, kisugárzása, melegsége. Mikor hallottad először? Úgy tudom, úgy 16-18 éves korod között, majd hogy nem egyszerre Anthony Braxtont és Szabados Györgyöt, ahogy az írásokból kihámoztam.
Bicskei Zoltán (B.Z.):
Emlékeim szerint 16 éves voltam, harmadikos középiskolás, itt a Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában, hogy hivatalos nevét mondjam, és reveláció számba menő élmény volt. Visszaugornék egy kis előzményre. Tizennégy éves rövidnadrágos gyerekként, kerültem föl egy délvidéki kisvárosból, ebbe a nagy szürke Pestbe, ami akkor még az oroszok által megszállt, megnyomorított város volt. Otthon, Délvidéken még kisebbségiként is szabadabban éltünk, olyannyira, hogy Pesten kezdett szorítani, szorongattatni, haragot-mérget kiváltani belőlem ez a helyzet. Nem depresszió volt ez, de bizonyos fajta szorongás… Menekülni szerettünk volna barátaimmal ebből az egész világból. Persze, a zene fontos volt – ebben a korban különösen – és keresgéltünk. Amerre a barátaim vittek (a legkülönbözőbb irányokba), nem elégített ki. Se a pesti jazz-klubok, se a pesti rock-klubok, mindenhol valami lehúzó, nyomott, mocsaras világra akadtam, nem sikerült levegőhöz jutnom sehol. Egy kamasznál ez rendkívül fontos, nagy gond, ha nem tudja az energiáit lekötni. Akkortájt ráadásul rajzolni se volt kedvem, mert a barátaim ügyesebbek voltak és én szégyelltem magam. Leginkább kisfilmeket, kisfilm-etűdöket készítettem otthon, Magyarkanizsán és róttam a mozikat Pesten. Egyszer az egyik osztálytársnőm elvitt a Bercsényi Klubba, hogy itt van valami különös, nagyon jó dolog. Fogalmam se volt, hogy mire megyünk. Hát, ez volt a Szabados György-Kathy Horváth Lajos duó. Arra emlékszem, hogy bent volt egy nagy, valami nagy népi faszerszám, talán egy malomból, talán egy szövőszék, már nem emlékszem pontosan, már az is egy jó, melengető kép volt a sötét pesti klubok világához képest. Világos volt a terem is, és valami igazán nagy dolog történt velem. Én addig még nem találkoztam ilyen zenével. Mintha kisütött volna a nap. Azt éreztem, hogy tényleg, hát lehet élni, van levegő, van erő, van szépség, van miért élni, nem csak ez a lehúzó, mocskos, piszkos, árulós, alkoholos, bűzös világ van itt, amivel eddig találkoztam Pest legnagyobb részén. Szürke, bűzös bérházban laktam, egy kisváros után ez volt a pokol maga. A koncert után azt éreztem, hogy végre, fölszabadulhatok. Ez revelációszámba ment, és utána, innentől kezdve máshova nem mentem. Csak lestük, hogy hol vannak Szabados koncertek és mentünk. Én egy hosszú hajú kis kamasz voltam, sokszor csak úgy odaálltunk a Mester mellé, hallgatóztunk, míg beszélgetett a zenészeivel és igyekeztünk a közelükbe lenni, hallani, hogy mit beszélgetnek koncert előtt-után ezek a csodálatos zenészek. Persze, megszólítani sose mertük, mert maga a fényességes nap volt számunkra, és amikor befejeztem a középiskolát, akkor még egy hónapig itt tébláboltam a nyári, forró aszfaltú, büdös Pesten, lassan elbúcsúztam minden barátomtól, utcától, és egy adott pillanatban, minden előzetes döntés nélkül bementem az egyik telefonfülkébe. Magam sem tudom miért történt így. Kikerestem a vastag telefonkönyvből, hogy Szabados György és kiírtam a címét, telefonját. Úgy éreztem, enélkül nem mehetek haza. Fönt, a Gül Babánál lakott, most nem jut eszembe az utca neve hirtelen (Budapest, II. kerület Borbolya utca). És visszakerültem Magyarkanizsára, onnan pedig pár hónap múlva Újvidékre. Dolgoztam. Elmúlt egy év, ott is elkezdtem járni kultúrházakba, jazz-koncertekre, vitafórumokra. Végül zeneszervezőként kezdtem bedolgozni az Ifjúsági Tribünbe, ami az újvidéki Egyetemi Színpad volt. Később zeneszerkesztő lettem, vitaesteket szerveztünk jazzről. Dormán Laci volt az egyik fő mentorunk. Állandóan meséltem nekik Szabadosról, hallgattuk Az esküvő c. lemezt, és az dolgozott bennem, hogy mindenképpen le kell ide hívni Szabados Györgyöt, megmutatni ezt az élményt a többieknek. Látniuk kell nekik is ezt a fantasztikus kisugárzást. Egy jó másfél éves munka után ez sikerült, tehát 1979. áprilisában-májusában lépett föl először Szabados Újvidéken. Szólóban. Egy elég rossz zongora volt ott az Ifjúsági Tribünön. Ugyan Bösendorfer volt, de alul repedt volt a rezonátordeszkája és Szabados sokat kínlódott a hangszerrel. Sikerült föltüzelnem a közösségünket, telt ház volt. Egy belterjes, jobbára művészi, művészetet szerető baráti társasággal voltunk, magyarok, szerbek. Akkortájt már bedolgoztam az időközben alakuló Új Symposionba. Ott volt azon a koncerton Sziveri János, Balázs Attila, Tolnai Ottó, Domonkos István, Ladik Kati is, ha jól emlékszem, és sokan mások, hát, a színe-java a vajdasági délvidéki magyar kultúrának. Mindenki kíváncsian várta, hogy ki ez az ember, és mondanom sem kell, hogy ugyanezt élték át, mint mi Pesten. Szóval, fantasztikus volt! Onnantól kezdve szintén megnyílt egy világ és összetartott egy társaság.
R.M.:
Azt hiszem Kathy Horváth Lajossal akkor ők már nem játszottak.
B.Z.:
Nem játszottak. Egész másfél év kellett a szervezésre, mert szokás szerint az Interkoncert „elvesztette” a meghívóleveleket, akkor megtanultam, hogy mindig két példányban kell küldeni. Egyet a zenésznek, egyet az irodának.
R.M.:
Ismerős…
B.Z.:
Egyet tehát haza és akkor a zenész elvitte a másolatot legközelebb, hogy de itt van Kocsis uram, nincs ez elveszve… itt a másodpéldány. Tehát, ezt így szép lassan megtanultuk, hogy kell a gáncsot kivédeni. Ezt nem lehetett elkerülni. Innentől kezdve aztán rendszeres vendégünk volt Szabados és a Trió is, és az egész Szabados kör is, egészen haláláig, Délvidéken.
Csak egy kis kitérő… Hogy ott mit jelentett! Hát, ott Újvidéken több száz ember volt egy-egy koncerten. Üvöltöztek elragadtatásukban, vastaps volt. Imádták ezeket a zenészeket, akik cseppet sem könnyű zenéket muzsikáltak. De tele volt szívvel, életerővel. Egy percig sem kérdezték, hogy milyen stílus, mindenki érezte, hogy ez magyar, ezen nem gondolkoztak. Nálunk nem volt ez a fiókrendszer, ami Magyarországon, a szocialista realizmust még 1948-ban megszüntették az akkori Jugoszláviában. Onnantól kezdve a kultúrában némi szabadság volt. Legalábbis, ami a stílusokat illeti. Majdnem minden bejöhetett Nyugatról, tehát ez a fiókozás, ez a fiókrendszer ez nem alakult ki. Különösen ott nem Délvidéken, ami egyébként is egy szélfútta üres sík. Tehát, mindenki érezte, hogy ez egy mai magyar zene és kész, tovább nincs mit ragozni ezen. Jelzőkön gondolkozni, hogy ez kicsoda, micsoda? A zene gyönyörűsége, tisztasága, belső tüze volt az, ami mindenkit magával ragadott. Ez a zene nemcsak minket, hanem a szerb zenészeket is sokminderre késztetett. A szerb muzsikusokban fölszabadította a saját hagyomány iránti vágyat. Megpróbáltak népzenei gyökerű mai zenét muzsikálni. Tehát, mindnekiben megnyitotta a szelepeket és elkezdtek Szerbiában is improvizatív zenéket játszani.
R.M.:
Ezt nem hallottam eddig…
B.Z.:
Igen, kicsi kör volt és nem erősödött meg. Délvidéken mindig is helyi magyar zeneszerzők köré csoportosult a szabadnak mondott improvizatív zene. A Szabados hatás az elvitathatatlan volt. Más műfajokban is. Például a költészetben, képzőművészetben. Mindannyiunk mestere volt, azt kell mondanom, és hogy ennek a zenének mai vonulata ma is él nálunk. Mezei Szilárd, illetve a jóideje Franciaországban élő Kovács Tickmayer István körében és körül. Ezek az alkotók nyíltan felvállalják Szabados felszabadító hatását. De, másfelől, jó talaj volt Délvidék, valószínű, pont az árvaság, érintetlenség okán is.
R.M.:
Igen, ahogy Molnár Csaba fogalmazott: Magyarkanizsán szellemi kapu jött létre. Mitől, hogyan, milyen elhivatottságoktól vezérelve? Vagy van ennek köze ahhoz a… A Te mondatod megint: mindent a szív ereje éltet. Fiatal voltál, lelkesedés volt, találtál olyan embereket, akik…
B.Z.:
Csak röviden: a végén, a vége felől nézve a dolgokat. Az, hogy én majd negyven éven át szervezőként dolgoztam és működtem, kedvből, szeretetből (csak a vége felé fizetett állásban), annak valójában egy indító oka volt: azt az alapvető élményt, amit azon a Bercsényi Klubos koncerten kaptam, meg akartam osztani a töbiekkel. Így indult minden. Később is így működött, erre épült minden. Ha ráleltünk valami nagyszerűre, például, amikor megismertük az Art Ensembe Of Chichago-t, azt mondtuk: „gyerekek, hát el kell hívnunk őket, élőben hallani”! Elhívtuk és a többieket is, akit csak tudtunk, és ezek hatására akkor elkezdtek hasonló zenei világokat keresni a szabadkai, zentai, újvidéki zenészek… Ennek volt egy közösségi, összetartó ereje. De, hogy ez tudatosodott, abban Szabados szellemi hatása volt. Hiszen folyamatosan leveleztünk; a találkozásokkor hosszasan és lényegre törően, nem is tudott másként beszélni. Beszélgetett velünk és szeretetteljesen vitatkozott is velünk. Majd később a személyes kapcsolatunkra is kitérnék, most az általánosabb dolgait mondom. Tehát, olyan erős szellemi hatása van ma is Szabadosnak Délvidéken, a művészetben, mint ahogy a Hamvasnak Bélának is. A két dolog valahol össze is ér. Szabados mindig azt mondta, hogy a szerves művészet, a hagyomány alapú szerves művészet, az, ami élő, jó, szép és teljes. Ami kozmikus vagy más formában: archaikus. Az archéhoz köthető metafizikus világ ugyanez. Csak egy kissé más nyelvezettel, ahogy azt Hamvas Béla kidolgozta.
R.M.:
A személyes barátságotok gyakorlatilag ’78-tól egyre mélyült és több mint 30 éven keresztül tartott, és elég instrumentális volt, hogy általad többször játszhatott Újvidéken. Úgy tűnik – ami elég fájó számomra -, hogy az úgynevezett rendszerváltás után többet játszott Újvidéken és Németországban, mint Magyarországon.
B.Z.:
Es Magyarkanizsán is. Talán igen.
R.M.:
Van egy furcsa kettőssége ennek, erre majd szeretnék visszatérni egy-egy mondattal. Ha megkérdhetnélek, hogyan mélyült el a barátságotok és milyen stádiumai voltak?
B.Z.:
Kicsit magyarázkodnom kell, hogy eligazodjon az, aki ezt egyszer olvassa. 1976-tól 16 évig Újvidéken éltem és csak hétvégeken jöttem haza Magyarkanizsára. 1992-ben hazaköltöztünk Magyarkanizsára. Ezért van az, hogy volt egy Újvidéki Jazz Napok és aztán egy magyarkanizsai jazz, improvizatív zene fesztivál, mert ezekhez a városokhoz kötődött az életem. Ezeken a helyeken mindig ott volt a szabadosi zene, általa is, és a hozzá köthetők is. Természetesen Zentán, Szabadkán is föllépett még és Belgrádban is, nemcsak ezen a két helyen.
R.M.:
A barátságotokról… Milyen jellegű volt, hogyan formálódott? Tudom, hogy nagyon sok lemezborítót készítettél, legalább hatot vagy nyolcat számoltam össze, amin a Te munkád van. Sőt, egyikhez-másikhoz írtál bevezetőt is. A filmjeidhez is használtad az ő zenéjét. Milyen volt Gyuri képzőművészeti érdeklődése, bizonyára erről is sokat beszéltetek?
B.Z.:
Már az is furcsa, hogy erről beszélgetünk, hogy milyen barátságban vagy milyen kapcsolatban voltunk. Ha nem lenne fontos, hogy őróla tudjanak, akkor most nem is beszélnénk erről, mert ez ettől fontosabb dimenzió számomra. Másfelől én a mai napig vitatkozom, beszélgetek vele bizonyos kérdésekről. Jó volna hallani a választ is, de én csak elképzelem, meg végiggondolom. Nincs olyan hét amióta meghalt, hogy a könyveit ne vegyem elő és valamit ne keressek ki, ne nézzek utána valami gondolatának. Sokszor ott keressem a válaszokat és meg is találom. Az ő állító és igenlő világa ebben a szétomló-bomló korszakban egyre fontosabb. Mivel én fiatalabb voltam, jórészt, mint mesterre tekintettem rá. Gyakorlatilag a harmadik és legfontosabb mesterem volt az életemben, de túl ezen, volt egy olyan dimenziója kapcsolatunknak, amit nem akarok fogalmakban megfogalmazni. Azt én az érzés szintjén szeretném megőrizni. Emellett többször, többféle módon dolgoztunk együtt. Közösen csináltunk egy filmet is …hanem az a hatalmas égbolt címmel. Együtt rendeztük. Társ-alkotó volt. Minden interjúját, beszélgetését, amit leközöltünk az Új Symposionban vagy máshol, együtt korrigáltuk. A lemezborítókat is közösen készítettük elő. Folyamatosan segítette a fesztiváljainkat, általam nem ismert együtteseket ajánlott, stb. Túl a rendszeres levelezésen és telefonkapcsolaton és a komoly beszélgetéseken – amit azért sokakkal művelt -, rendszeresen találkoztunk és ilyenkor hosszasan és elmélyülten beszélgettünk. Az első pillanatban látható volt az emberi tartása. Erre tenném a hangsúlyt! Mert a mai világban oly kevés a hiteles ember. Az, ami a zenéjében azt a tüzet, tisztaságot, erőt és fölemelő érzést adta, az ebből a hitelességből táplálkozik. Ez minden komoly zenésznél így van, őnála különösen egyértelmű volt ez. Zenekarvezető volt, zeneszerző is volt, tehát ez többszörösen átjött, de érezhető volt ez az írásaiban, a beszélgetéseiben. A leveleinket azóta legépeltem, láttam, hogy ami magánlevelezés volt, annak 90%-a akár könyvben kiadható esszé lehetne, úgy van leírva. Bármelyik megnyilatkozása rendkívül tömör volt. A mai szószátyár korban ez feltűnő volt. Ugye, azt mondták nagy szabad improvizátor volt. Igen, de ugyanakkor nagyon nem szerette a parttalan és formátlan dolgokat. Írásaiban minden mondatot százszor átformált és kijavított, mielőtt megjelent volna. A zenéket is, a stúdiózenéket is megvágta, megformázta. Akik muzsikáltak vele, azok ismerik ezt a másik oldalát is. Amikor a filmet csináltuk, hát tizedmásodperceken vitatkoztunk a vágásnál. A szavak, a zenék, a fűszálak ritmusát, a tücskök ritmusát külön zeneként kezeltük. Óriási élmény volt számomra. Ilyen teljességben élt és gondolkodott, így avatott be bennünket és tanított meg sok mindenre. Ebben a mai apátlan, istentelen világban fontos volt egy ilyen ember, és óriási szerencsénk, hogy ismerhettük, szerethettük. Éreztük az igazát vagy az igazságát. Nagyon ritkán volt olyan pont, amin sokat kellett vitatkozni, mert nem tudott elsőre meggyőzni, vagy úgy éreztük, hogy ezt nem fejti ki olyan pontosan. Ha volt ilyen, akkor utána ment, végiggondolta és másnap újra letisztította. Kénytelen volt mindennel ezt csinálni, hiszen bizonyos léptékig előzmény nélkül kellett létrehoznia művészetét. Legalábbis, ami az improvizativitást illeti. Ezért neki tudatosan végig kellett gondolnia és letisztítania a dolgokat, hogy ne legyen parttalan és szétszóródó. Természetesen, a létező formák azok az előzmények, amelyek hatottak rá, a népzenétől, Bartóktól, a természettől, a jazztől kezdve minden, de hogy ezt egy új eszköztárba, egy teljesen új, olyan rituális mezőbe emelje, amit ez a korszak megkövetel, ahhoz sok mindent meg kellett szülnie.
Addig, amíg mi itt a civilizációt intézményekben, vagy hogy is mondjam, apparátusban éltetjük, mint színház, koncert terem, bíróság, rendőrség, egészségház, iskola, tehát amíg még nincs szerves, normális élet, addig nem is tudunk mit kezdeni az ilyen rituális zenékkel. Én elsősorban rituálisnak mondanám, hiszen annyira beavató jellegű és ráadásul eksztatikus. Na, ezzel a mai világ, ebben a zaklatott idegállapotában, meg pláne nem tud mit kezdeni! Nem tudom, hogy ezt az energiát egyszerűen elbírják-e, elbírnák-e ma élőben oly sokan?! Mondom, volt időszak a ’70-es ’80-as években ott Délvidéken, amikor ez tényleg tömegeket vonzott, nagy sporttermek voltak tele, akár a Dresch (Dresch Mihály) kvartetre is, és állva ünnepelték a zenészeket, vitték őket a vállukon, az utcán fölismerték, tehát mint a „sztárokat” úgy kezelték. Ez ma elképzelhetetlen! Ma megint füstös klubokba van száműzve minden hasonló dolog. Nemcsak Magyarországon, mindenhol.
R.M.:
Mindenhol.
B.Z.:
Ebből a szerves kortárs zenéből nagyon ritkán egy-két öreget még beengednek komoly koncertházba vagy operaházba. Braxtont és… Most elakadtam.
R.M.:
Semmi baj…
B.Z.:
Szabados minden problematikussága ellenére lényegesnek tartotta az európai zenét, abból, ami tovább éltethető volt, azt nagyon fontosnak tartotta. Ilyen irányba is nyitott. Hiányérzete volt abban, hogy az európai kamarazenélést, így improvizatív formában nem nagyon tudta kiművelni, nemigen akadtak ebben társak. Eleinte Kathy Horváth Lajos, később pedig Klenyán Csaba, Babits Antal, Jávorka Ádám… és még páran. Nem tudta ezt úgy kibontani, kiművelni, ahogy szerette volna. Mert volt egy ilyen oldala is. A zongoravilágában ez mind benne volt, de zenekari világában egy csomó dolog megformálatlan maradt. Sokszor emlegette, hogy nagyon szeretett volna egy hasonló zenei stílust művelni, mint a Bartók Kontrasztok, csak egy mai fölállásban, improvizatíve.
Másfelől pedig tudta és le is írta, hogy az európai zenének igazából vége. Ő mindig úgy fogalmazott, hogy a temperált zenének vége, ráadásul ő a temperált zene fő hangszerén, megtestesülésén, a zongorán játszott. Erről is külön véleménye volt. Rákérdtem, hogy a jó égbe, hát a temperáltság azért mégis csak egy mesterséges, nem természetes dolog és épp a Bachnál (Johann Sebastian Bach) jön be?! Ez egy összetett dolog – mondta -, hogy ezt szellemileg, muzsikában miként tudja az ember föloldani. Másfelől egy olyan apróságot is mondott, hogy abban az időben nem úgy hangolták a zongorákat, amint ma. Tehát a régi, fül utáni természetes hangolás még mindig megvolt, és ezért máshogy szóltak azok a hangszerek. Tehát a nem temperált világ még a zongorán is jó ideig rajta hagyta a nyomát. Nem ennyire „matematikailag” volt temperálva a zongora. Sok mindenre felhívta a figyelmemet, amire soha nem is gondoltam. Nemrég egy olyan gregorián kórust hallottam a rádióban, francia vagy spanyol volt, sajnos nem jegyeztem meg a nevüket, ahol nem temperált(!) torokhangon éneklik a gregoriánt. Tehát, mintha egy népi kórus lenne, csak a gregorián dallamokat, szólamokat éneklik. Majd leestem a székről, amikor meghallottam. Elragadott. Még teljesebb, még kozmikusabb, mint ahogy temperált hanggal hallani. Elképzelem, hogy abban az időben úgy is énekelték. No, ezt is meg kéne beszélni vele!
R.M.:
Éppen faluhelyen vagy vidéken, az öregasszonyok még a mai napig vagy tegnapig másképpen énekelték ezeket…
B.Z.:
Templomban vették föl, tehát az még külön dimenziót ad az egésznek. Csak azért mondom, mert ilyen dolgok őt biztos érdekelték volna. Ez a világ, benne az egyházi zenével, rendkívül érdekelte, és az utolsó befejezetlen nagy műve egy oratórium volt 7 tételben, a Boldog Ilona legendája…
R.M.:
Nem fejezte be?
B.Z.:
Nem. Nem tudta befejezni a betegsége miatt, pedig nagyon sok évet dolgozott rajta, úgyhogy eleinte nemigen járt koncertezni sem, mert csak úgy tudta magát kiszakítani a zeneszerzéshez szükséges állapotba. Ennek a műnek 166 zenész az előadója! Mi próbáltuk ezt megpályázni a Pécs 2010-re, de nem sikerült. Senkit nem érdekelt, az ajánlatot még válaszra se méltatták. Se az egyház, se az állam, se Pécs. Ebben van férfikórus, női kórus, vegyes kórus és egy szólista énekes, plusz nagy szimfónikus mag, kibővítve MAKUZ zenészekkel. Két szólóénekes is van benne. Egy temperált, egy európai hangú és egy népzenei, arché-hang. A téma kora középkori. Szabados maga írta szöveget. Más alkotókat is beleszerkesztett, pl. Comenius szövegek voltak benne. Biztos vagyok benne, hogy egyedül őnála nem lett volna didaktikus az e két hang által reprezentált világ egymás mellett élése. Ismerve a gondolkodását rendkívül fontosat mondott volna vele, pont most, amikor omlik össze az egész újkori Európa. Evvel vagyunk szegényebbek!
Amit ő az európai klasszikus zenéből próbált megmenteni, az egy érdekes probléma, egyáltalán ez az egész európaiság. Időközben jelentkeztek olyan fiatal zenészek, Simon Nabatov, Arkady Shilkoper és mások is, akik a klasszikus zene felől jőve játszanak improvizatív zenét. Semmi jazz-érintés nincs benne, egyszerűen improvizatív zenét játszanak. Rendkívül érdekes, hogy ezek ukrán és orosz származású zenészek. Már kint élnek Németországban, külföldön, satöbbi… Van egy izraeli zongorista is, aki ezzel próbálkozik. Nem sokan vannak, de él az igény, hogy mit lehet átmenteni, élővé tenni a már lemerevített európai zenéből… Tehát, nem kell mindent kidobni az ablakon abból a kultúrából sem, bármennyire merev lett is mára. Meg kell nézni, hogy mi van a mélyén, és ami élő, azt újra éltetni. Ezt ő is elmondta nekünk többször. Említettem, hogy mind az újvidéki, mind a magyarkanizsai fesztiválra ajánlott különböző együtteseket, akiket látott, hallott a rádióban, televízióban. Mind telitalálat volt! Még zenebohócok is voltak köztük! Szerette a zenehumort. Jókat nevetett és még a betegsége éveiben is derű sugárzott belőle. A szeme és a füle is ott volt mindenhol, minden pillanatban.
R.M.:
Rendkívül nyitott ember volt…
B.Z.:
Nem csak a zenében.
R.M.:
Mindamellett egy határozott, erős szellemi energiával fűtött egyéniség. Valójában a zenéjét is ez határozta meg. A szellemi gondolkodása és a tartása.
B.Z.:
Igen. Őnála volt egy nagyon erős keleti ritmus érzet. Maga a ritmus érzet az a berendezkedés – ez már az én kommentárom -, ahogy létezünk ezen a bolygón. A lélegzetvételünk, az életritmusunk. Nála az kifejezetten keleties volt, véleményem szerint. Ebben nagyon szerettem elmerülni, mert nekem ilyen alföldi, ahogy ő mondta – nagy sztyeppei – zenék voltak a muzsikáim, ezért tudtam/tudom a filmjeimben őket olyan jól használni. Én sokszor pusztaságon filmezek, legtöbbször, és akkor abszolút a zene terült ott. Többször beszéltünk filmzenékről is vele. Az ő mondása, hogy szerinte: „a legnagyobb magyar filmrendező az Akira Kuroszawa.” Azt is mondta, hogy a Kuroszawa Ran-Káosz c. filmjének zenéje, a Takemicu (Toru Takemicu), érezhetően tele van Bartók-hatásokkal. A képzőművészetben Csontváry (Csontváry Kosztka Tivadar), a japán rajzok nagyon közel álltak hozzá, és az egész kora középkori művészet. A román kor, a román templomok. Sok templomban járt Nyugaton is. Ugyanakkor rendkívől kedvelte az őskori művészeteket is. Ő tudta éltetni ezeket az ősi, egyszerű elemi formákat is. Szabadosnál az elemiség és a kiműveltség állapota egyszerre van meg. Ez általában nagy kultúráknál, tehát a nagy indiai, a nagy egyiptomi, a nagy japán vagy nagy kínai kultúrákban is ekként működik. Az újkori európai az elemit kimorzsolta magából, kisöpörte, végül olyan vékonyka lett, amilyen.
R.M.:
Utaltam rá, hogy az úgynevezett rendszerváltás nem hozta azt a reményt, nem teljesedett be, sőt, nekem úgy tűnik, Gyuri még inkább a perifériára lett szorítva. Mi köze volt szerinted ehhez az ő magyarságtudatának? Vagy hogyan fordultak ellene? Nem összeesküvésről beszélek…
B.Z.:
Az biztos, hogy a rendszerváltás nem hozta meg a szabadosi világ áttörését. Próbálták fölmérni, behálózni, hogy esetleg Nyugaton „bevethető” megpuhítható legyen, de ő ennek ellenállt. Valójában nem is érdekelte, tette a dolgát. Viszont a kultúrát háttérből irányítók számba vették, mint lényegi jelenségre azért odafigyeltek, és igyekeztek, hogy ne kerüljön be a közéletbe. Csak úgy szőrmentén, a peremen… Ritkán engedték be nagy pódiumra. A Thália Színházban Roscoe Michell-lel 1996-ban volt egy koncertje (október 7.-én). 1996 és 2010 között (2011-ben halt meg) 14 év telt el. 2010-ben volt a MÜPA (Művészetek Palotája) koncert. Tehát életének utolsó 14 aktív évében egyetlen egy komoly koncertpódiumra nem hívták meg Budapesten! 14 év alatt! Periférikus klubokban néha játszott, pl. a Bárka színház kistermében, a Fonóban (Fonó Budai Zeneház), itt-ott. De nagy, reprezentatív koncertre… És úgymond szabadság van. De ez mégse véletlen!
Amikor halála előtt pár hónappal megkapta a Kossuth-díjat (ő és a Berecz Andris egyszerre kapták meg), akkor azon nevettem, hogy a TV híradóban mindkettőről 20 éves (!) fölvételek voltak. Mert ugye a TV-ben már 20 éve nem vették őket föl! Itt éltek Pesten, itt dolgoztak, és se a Berecz, se a Szabados György nem volt 20 évig rögzítve. Ebből látható, hogyan viselkedett a közélet, a közmédia, a köz figyelme. Ugyanakkor lelkes rajongótábora volt, miközben gyakorlatilag teljesen kiszorult a zenei életből. Ismerve a magyar kultúra történetét, pl. a filmnél is hasonlót láthattunk Szőts István filmrendezőnél vagy Gaál Istvánnál. Esetükben erősen közrejátszott, hogy életművükben hangsúlyosan jelen van a magyari jelleg, és azt igyekeznek kiiktatni. Ezeknek a dolgoknak többrétegű okai vannak, számoljanak el ezzel azok, akik csinálták és csinálják.
R.M.:
Azt a magyarságtudatot, ami benne megvolt valójában a rendszerváltás után fel kellett volna karolniuk. Pont az ellenkezőjével találta szembe magát.
B.Z.:
Így van.
R.M.:
Ennek ellenére, ez nem vette el a kedvét és tudtommal nem volt csalódott ember.
B.Z.:
Nem.
R.M.:
Tele volt tervekkel, valószínűleg csak azt fájlalta, hogy egyre kevesebbet tudott ebből megvalósítani. Ennek részben a fellépések és felkérések elmaradása is oka lehetett, mert semmi jobban nem serkent alkotásra, mint amikor a művész tudja, hogy várják egy koncerten.
B.Z.:
Azt mondta: ahova hívnak, elmegyek. Mindenhova. El is ment. Próbáltuk a mi kis kanizsai erőnkkel Nyugatra is szervezni az útjait. Hát egy kanadai és egy francia koncertet sikerült összehozni, de akkor már e zene iránt nem volt akkora figyelem Nyugaton sem, hogy áttörést hozott volna. Tehát, ami komoly, szikár, tiszta, szellemies művészet az ma nem kell. Jóideje nem kell. Már Bartóknak sem volt Amerikában igazi sikere, ezt mondjuk már meg! Ha ott, akkor páran nem segítenek rajta, Bartók éhen hal, szó szerint. Abban a rozoga fa cselédházban, ott hátul az udvarban. Szabados sorsa ebben a közegben különösen fájó. A magyar nép árvasága is visszhangzik benne. Még mindig probléma Budapesten, meg Magyarországon, hogy valamit lehazudjunk az arcokból. Vagy a nemzeti vonást, vagy az emberi vonást, vagy a szellemi vonást… Ad absurdum, lassan már a nemi vonást is. Tehát, mindig valamit elhazudni. Kisebbségben megtanultuk, hogy egyetemes ember csak akkor tudok lenni, ha meg tudom fogalmazni, és el tudom mondani a gondolataimat. Szerbül nem tudom, csak magyarul. A szerb el tudja szerbül, én magyarul.
Tehát igenis, a nemzetinek helye van, minden ilyen arcvonásnak. Semmit nem szabad letagadni és kidobni. Minden különbözőség kell, a maga helyén. A bajusznak is helye van, és a bajusznak az orrom alatt van a helye. A nemzetinek is helye van, a férfinak is helye van, a családnak is helye van, a kisebbségnek is, mindennek helye van, a maga hierarchiájában, de mivel nem hierarchikus korban élünk, hanem nivelláló mennyiségiben, ezért lassan úgy elmaszatolnak mindent, hogy végül már azt sem tudják, hogy fiúk vagy lányok vagyunk. Erre megy ki a játék manapság, galádul és nevetségesen. Persze, hogy ebben a világban, egy ilyen karakán, nemes és hierarchikusan megépült szellemi művészet, mint Szabadosé nem kellett. Minden arcvonása idegesítette valamelyik részét a kultúrát mozgató hatalomnak. Volt olyan időszak, amikor a barátai voltak hatalmon és akkor sem jutott előbbre.
R.M.:
Az interjúiban Gyuri úgy fogalmaz, hogy amit ő játszik, az sors-zene. A sorsból és a létből fakadó zene.
B.Z.:
Pontosan. Mi átvettük ezt a kifejezést tőle. Sors-zene, mert gyakorlatilag, ugye minden népzene vagy jazz zene – ami igazán jazz vagy népzene – az sors-zene. Az átélten előadott európai kottazene is sors-zenévé válik. Tehát, ez a kifejezése, hogy sors-zene, azért jó, mert vele mérhető a minőség. Ezeket a jó kifejezéseket és pontos gondolatokat tőle tanultuk.
R.M.:
Te hogyan definiálnál egy-két Szabados György használta szót. Például a szakrálist, a kultikust. A szakrálist egyaránt használja a fekete zenére, 1956-ra de pl. Hamvas Bélára is.
B.Z.:
Ahogy öregedett, egyre több szellemies és vallásos kifejezést használt, nem azért, mert a vallásossága tételesebbé vált volna, hanem egyre inkább szellemi módon gondolkozott és élt. Mindez – Hamvastól tudjuk – nem megfogható más módon, mint ezekkel a régi latin vagy ógörög gyökerű szavakkal. Persze ma már mindenre rámondják, hogy szakrális, az ő használtában azonban ez a szó pontosan a helyén vol. Mindig fölfedte a jelenségek mögöttesét. A mögöttes szellemi tartalomról, a jelenségek mögöttes szellemi tartalmáról beszélt. Más szájából pátoszosnak, hamisnak vagy erőltetettnek éreznénk, de ő ezt megélte a maga teljességében és összefüggéseiben használta őket, ezért nála mindez természetes. Ha régi beszélgetéseit halljuk a rádióban vagy a tévében, sohasem érezzük, hogy erőlködne vagy komolykodna. Egy vele, ott van mögötte.
Az ő aurájára próbálnám meg fölhívni a figyelmet. Olyan szinten tudott az ember lelkéhez érni… Mindig segített, ha bajban voltunk, elmondhatatlan dolgok ezek… Nemcsak azért, mert orvos és gyógyító volt, hanem ilyen lelkialkata volt. Hihetetlen melegséggel, szeretettel tudott gyógyítani. A viselkedésével, a mondataival. Pont, mint a zenéjével. Hát… A legnagyobb betegségem közepette olyan mondatú levelet kaptam tőle, amitől meggyógyultam. De sokakkal viselkedett így, nem ismertem olyan embert, aki rosszat tudott volna rá mondani. Bár a zenei világban mondtak. Azért azt tegyük hozzá, hogy kevesen tudtak így, ilyen méltósággal tizenévekig betegnek lenni. Így meghalni… Soha az ő bajaival nem tolakodott, nevetett, amikor megkérdeztük mi baja… Nevetve mondta azt is, hogy új nyavalyája van, most pl. eltört a gerinccsigolyája, nagyon fáj a háta. Pár hónappal a halála előtt. Amúgy egy erős és szép ember volt. Saját maga gyógyításában is használta a keleti módszereket, a távol-keleti gondolkodást, bölcseletet. Ebben a fajta romboló rákban, amiben ő volt, mások fele ennyi idő alatt meg szoktak halni. A testi jelenségekre odafigyelt, ahogy ő mondta „karban tartotta” a betegségét. Végig tudatosan viszonyult ehhez is, nem is tudom, hogy ennyi fájdalom mellett miként élt. Ugyanis soha, egy pillanatig sem terhelte az ő saját bajaival a másikat. Inkább mindig a másik baját nézte, kérdezte.
Rengeteget aggódott a hazáért. Amikor beszélgettünk és koccintottunk, mindig mondta: „éljen a haza”! Nagyon szerette ezt a kis országot, tudta, érezte, hogy állandó veszélyben van. Biztos vagyok benne, hogy ez a mérhetetlen aggódás hozta elő benne a hólyagrákját… Én sűrűn hallgatom a zenéjét. Olyan számomra, mint a levegő szippantása. Természetes, nem is értem, hogy mért nehéz őt hallgatni. Csak kaptunk tőle és ma is kapunk mindennap, ha rá gondolunk, ha a könyveit elővesszük… Volt egy olyan mondása is, hogy akármit akarnak a hatalmak, akármit csinál az emberiség, sose a Hitler vagy a Sztálin marad a túlélő. Bármit találnak ki a gonoszok, letarolhatják az egész világot, de mindig az a túlélő, aki kell, aki át tudja vinni a hajóján azt a kukoricaszemet az inkák birodalmába…
Számolt vele, hogy új civilizáció jön, azt is mondta, hogy ebből az átmeneti korból szinte semmi nem marad meg. Arra tanított minket is, hogy igyekezzünk azokat a szellemies oszlopokat előkészíteni, megcsinálni, amire majd támaszkodhat a következő civilizáció. Úgy mondta, hogy ahol építkezés folyik, ott a közösségnek van esélye megmaradni. Sokszor mondott hasonlókat, mint Hamvas. Ha elolvassuk a most megjelent interjúkötetében (Szabados György: Írások III. /Beszélgetések, interjúk/ – B.K.L. Kiadó Szombathely, 2015.) a régi beszélgetéseket a ’70-es, ’80-as évekből, akkor világosan látszik, hogy már léteztek nála ezek a gondolatok. Éppen nemrég beszéltem erről Jutkával (Szabados György felesége: özv. Szabados Györgyné sz. Későy Judit).
Csak a ’80-as évek közepe táján jutottak el hozzá az első Hamvas írások, amiket akkortájt ugye írógéppel másolták, Müller Pétertől Tolnay Klárin át sokan, éjjelente. Az első stencilezett, féllegális Hamvas kiadványok csak a ’80-as évek vége felé jelentek meg. Azokból már juttatott le Délvidékre hozzánk, 1987-88-ban már kaptam tőle kis Hamvas füzeteket. Tehát nem árt rögzíteni, hogy Szabados a ’80-as évek közepe táján találkozott először a hamvasi gondolatkörrel, ugyanakkor nála már előbb is készen látjuk az arché gondolatkörét. Ott élt ebben a gondolatvilágban. Természetesen nem járta végig az összes dolgot, amit Hamvas, mert Hamvas egyedülálló munkát végzett. Szabados az alkotás során, a zenéjén át, ahogy dolgozott, és ahogy élt, gyakorlatilag párhuzamosan szinte azt a világot, a Hamvasig érő világot építette föl maga körül. Rendkívül örült, amikor rálelt Hamvasra. Rengeteget idézte és beszélt róla, küldte a könyveit, stb. Hamvas gondolatait a beszélgetéseinkkor is folyamatosan körüljártuk. Egyszer megkérdezték Szabadost a rendszerváltozáskor, hogy mit kéne tenni. Azt mondta, minden készen van, Hamvas leírta, kész a program, csak meg kell valósítani.
R.M.:
Ugyanerre gondoltam. Rájöttem, hogy Hamvas azért hatott rá, mert ő már így működött előtte is… A saját gondolata kapott megerősítést egy egyetemes elme gondolatai által.
B.Z.:
Ha komolyan beszélgetünk a világ dolgairól, 5 percen belül előjön egy Hamvas idézet vagy gondolat. Ez annyira aktuális, hogy megkerülhetetlen. Ugyanígy vagyunk a Szabados gondolataival is. Hogy az ún. közélet, meg a médiák mit csinálnak az egy díszlet, avval már nem kell törődni. A lényeg az, hogy az emberek szívében tovább él. Jó volna persze, ha egy kicsit többfelé tudnánk a hatását szétteríteni, de talán ennek is eljön az ideje.
R.M.:
Hát, a Gyuri zenéje túl fog élni minden generációváltást, és reméljük azt, hogy többeket fog érdekelni…
B.Z.:
Meg hogy lesz világ.
R.M.:
… és hogy át tudjuk menteni…
B.Z.:
Van egy mondás, ezt nem tőle hallottam, de lehet, hogy ő mesélte nekem – mára így összeolvadnak a dolgok -, miszerint: „napnyugati világ pusztultáig sokszor lészünk kevesek, de tudásunk az egy élő igazságé, ezért örökké megmarad”. A tibetiekről is ő mesélte: a tibetiek pontosan tudták – igaz nem volt nehéz előre látni -, hogy melyik nagyhatalom fogja őket leigázni és tönkretenni. (A kozmikus csillagjárásból és kozmikus mozgásokból ők le tudták és tudják vezetni a mögöttes szellemi mozgásokat is. Nem jósok voltak, hanem bölcsek.) Ezért úgy döntöttek, hogy ha őket a teljes fizikai megsemmisítés fenyegeti, akkor a tudásukat kell megmenteni a világ számára. Ezért vitték ki az általuk kiművelt és őrzött tudást az elmúlt félszázadban az egész világba. Hogy amit kihordtak több ezer éve, az megmaradjon.
R.M.:
Átöröklődjön.
B.Z.:
A világ nem tud nélkülözni egyetlen kultúrát sem.
R.M.:
Köszönöm.
