Azt hiszik, hogy a jazz szabad zene, pedig nem!
Beszélgetés Kőszegi Imrével
(Budapest, 2016. november 15.)
Ráduly Mihály (R.M.):
Egy éve együtt jártunk a Rockmúzeumban, és furcsa módon egy Szabados-lemezre, Az Esküvőre bukkantunk. Örültem neki, de nem tudom, hogyan került oda. Te megjegyezted, hogy ez a legjobb magyar jazzlemez. Hogy jazz-e vagy sem, arról majd később beszélünk. Kérdésem: azért tartod azt, hogy ez a legjobb magyar jazz lemez, mert te is játszottál rajta? Vagy különben is ez lenne a véleményed, ha csak hallottad volna?
Kőszegi Imre (K.I.):
Most már nem mondanám, hogy ez a legjobb, mert ki tudja, mi a legjobb. Jó pár lemezen játszottam, különböző stílusokban, 99% jazzt, emellett Máté Pétertől a Neotonig és Cserháti Zsuzsától Zoránig sokakkal, mondanom sem kell, hogy nem jazzt. Az esküvőt jazzlemeznek tartom, függetlenül attól, hogy Szabados különböző besorolásokban szerepelt annak megfelelően, hogy ki miként állt hozzá. Nekem abszolút jazz, annak ellenére, hogy Pege Aladárral és „Ablakossal” („Ablakos” Lakatos Dezső) is játszottam akkor bebopot és mást…
R.M.:
Végigmentél mindenen, mindenkivel játszottál Magyarországon, külföldön is sokakkal.
K.I..:
… úgyhogy nekem az a jazz a mai napig is. Amikor Szabadoshoz mentem játszani felkérésre, abból egy év lett, azaz egy évig vele játszottam. Akkor csak én játszottam vele; abban az időben nagyon sokat szerepeltem, nemcsak Szabadossal, hanem egyáltalán. Volt pár klub, ami állandóan ment, vidéken óriási jazzélet zajlott, nem beszélve az egyetemi klubokról.
R.M.:
Hogy kerültél a zenekarába? Amikor én vele játszottam összességében másfél évet, akkor mindig Jávori Vili dobolt, Vajda Sanyi bőgőzött. Tehát valami történt.
K.I.:
Erre nem emlékszem. Egyszer talán volt közös felvétel egy nagyobb zenekarral, a Szabados által vezetett kis big banddel. Abban én is játszottam, de akkor még az nem azt jelentette, hogy attól kezdve vele játszom, csak úgy adódott.
R.M.:
Tehát alkalmi együttműködés volt.
K.I.:
Igen, arra sem emlékszem, hogy hol volt a felvétel, mert rádiófelvétel is volt. Nem lemezfelvétel, az biztos.
R.M.:
Kezdettől fogva ugyanabban a felállásban játszottatok, mint ahogy a lemezen Kathy Horváthtal, Vajdával? Mikor kezdtél vele játszani? Az Esküvő 1974. májusban készült.
K.I.:
Valószínűleg előbb, mert nem mindjárt a lemezzel kezdtük.
R.M.:
Kik voltak akkor az együttesben?
K.I.:
Vajda Sanyi bőgőzött, Kathy Horváth Lajos hegedült, én doboltam. Kvartett volt.
R.M.:
Nem gondoltam, hogy ilyen sokat játszottatok akkor. Mert mi viszonylag elég keveset még azok után is, miután San Sebastianban nyertünk (San Sebastian VII. International Jazz Festival, 1972. július 25. – a Free-jazz kategória nagydíját nyerte el a Szabados György – Ráduly Mihály – Kimmel László – Vajda Sándor – Jávori Vilmos alkotta Szabados kvintett)
K.I.:
Igen.
R.M.:
Jó pár hónap eltelt, hogy újra játszottunk. Aztán Szigeti Péter közbenjárására tudtunk a Várklubban (Budavári Jazzclub) pár héten keresztül hétfőnként fellépni. Hallottál minket valaha? Egyáltalán emlékszel erre?
K.I.:
Nem. Én soha nem jártam Szabados koncertjeire.
R.M.:
Előtte én sem… (nevet). Mik voltak az első benyomásaid?
K.I.:
Nyilván tudtam róla, mert mindenkiről tud az ember, aki ebben a szakmában forog. Biztosan találkoztunk egyszer-kétszer rádiós vidéki fesztiválokon vagy másutt, ahol több zenekar játszik, és az ember belehallgat. Ezt a fajta free-zenét nem játszottam még akkor, de hallgattam Ornette Colemant és másokat, tehát érdekelt.
R.M.:
Mai füllel ez már nem is free.
K.I.:
Akkor úgy hívtuk.
R.M.:
Voltak szélsőséges hajtásai a ’60-as években…
K.I.:
A bebophoz képest…
R.M.:
Bocsánat! Szabados soha nem mondta, hogy jazzt játszik…
K.I.:
Tudom.
R.M.:
… és azt se, hogy free-jazzt.
K.I.:
Tudom, tudom.
R.M.:
Hanem valójában a free-jazz és más zenék hatása nélkül nem történt volna meg az, ami véleményem szerint önálló, rendívül érvényes zene, amit végül is sikerült megalkotnia. Ezért örülök, hogy részese voltam a kezdeti próbálkozásoknak.
K.I.:
Ez így van. Arra gondok vissza, hogy mikor volt az első találkozó, a nagyobb zenekari felállás, ami után megalakult a kvartett, amivel körülbelül egy évig játszottunk különböző helyeken, például az Egyetemi Színpadon.
R.M.:
De akkor még nem játszottátok azokat a számokat, amelyek Az esküvő lemezre rákerültek. Nekem úgy tűnik, hogy eléggé stúdiós zene, amit arra az alkalomra írt Gyuri.
K.I.:
Rendben van, de utána nyilván játszottuk ezt az anyagot.
R.M.:
Értsem úgy, hogy már a lemezfelvétel előtt játszottátok ezeket a számokat?
K.I.:
Szerintem egyet-kettőt biztosan. Talán aztán egyet-kettőt írt még hozzá. A „Kőbaltás” zsoltárra (Baltás zsoltár) emlékszem, mert ezt a nevet nem lehet elfelejteni.
R.M.:
Igen, ezt a címet sokszor emlegetem (nevet), abban én is játszottam, és imádtam.
K.I.:
Erre emlékszem. Gyurinak már megvoltak azok a mozdulatai, meg a felkészülés a koncertre. Szinte már szertartás-szerű…
R.M.:
Rituális.
K.I.:
Rituális, igen, amit én szerettem és csodáltam. Többek között használt egy vietnami balzsamot, egyszer rákente a homlokomra, és úgy könnybe lábadt a szemem (nevetnek), mintha influenzás lettem volna, úgyhogy nehéz volt lejátszani a koncertet. Gyuri mindig így játszott, előtte bekente magát.
R.M.:
Igen? Akkor még nem csinált ilyet, mikor vele játszottam.
K.I.:
Van ennek előzménye is, ez most jut az eszembe. A ’60-as években Pege Aladárral játszottam, Ablakos szaxofonozott, „Csibe” (Balogh „Csibe” Jenő) zongorázott, majd Fogarasi (Fogarasi János), utána Csík Guszti. A Szabadság bárban játszottunk egy évig.
R.M.:
Én akkor katona voltam, de jártam nálatok, úgyhogy én jól emlékszem erre is.
K.I.:
Kijártunk akkor Nyugatra, nagy fesztiválokra, de ez egyfajta kötöttség volt, ez a bebop-szerű zene, amit akkor műveltünk, és utánoztunk, ez volt nekünk a jazz. Ezzel párhuzamosan Zolnay Pál rendezővel forgattam egy filmet (Zolnay Pál: Fotográfia – 1973), ami három évig tartott. Ott volt a Sebő-Halmos duó (Sebő Ferenc-Halmos Béla), illetve az a kör, Sebestyén Márta még kislány volt. Ott nem doboltam, hanem kongáztam, mert az fért bele ebbe a furulyazenébe. Akkor ők már a táncházakat csinálták, nekem ez is egyfajta menekülés volt a beboptól, a kötött zenétől.
R.M.:
Pontosan, pontosan.
K.I.:
Azt hiszik, hogy a jazz szabad zene, pedig nem! Egy idő után olyan, mintha bilincsben lennél. Ezt most jóindulattal mondom, de érted…
R.M.:
Persze, persze. A ritmusfelfogástól kezdve a periódusrendszer…
K.I.:
A szabvány dolgok…
R.M.:
Nagyon sok szabvány, meg begyakorolt klisék, motívumok.
K.I.:
Igen, igen. Én a mai napig is ezt szeretem, ha jazzről van szó. De nekem ez új utat nyitott meg.
R.M.:
Mármint Szabadossal?
K.I.:
Sebőékkel is. Szabadossal különösen, mert neki több köze volt a jazzhez. Sebőék csak magyar népdalokat énekeltek, meg verseket zenésítettek meg. Én abban is lubickoltam.
R.M.:
Megvan az a film?
K.I.:
Két hétig ment, aztán az életben többet nem vetítették, mert féltek, hogy…
R.M.:
Talán most már beszerezhető. De térjünk vissza Szabadosra. Hogy érezted magad vele, milyennek találtad?
K.I.:
Vegyes, vegyes volt.
R.M.:
Erős egyéniség volt.
K.I.:
Szerencsére nekem teljesen szabad kezet adott. Lényegében nem is tudom magam megerőszakolni, azóta sem. Most is játszom olyan alternatív zenekarban a Quimby trombitásával (Kárpáti „Dódi” József), aki szaval közben, meg verseket mond.
R.M.:
Soha nem instruált, nem mondta, hogy hogyan kell dobolni, hanem te illesztettél…
K.I.:
Igen, igen.
R.M.:
Zenéről lévén szó, az embernek pontosan meg kell találnia a maga szerepét abban, ami történik.
K.I.:
Pontosan. Az volt az érdekes ebben, hogy szemben azzal, amit az előbb mondtam – kötöttség és sablonok –, itt megnyílt egy más világ, más dimenzió, íveket játszottunk. Itt is rend volt, szó nincs arról, hogy kvázi free, csapkodunk, meg… Az más dolog!
R.M.:
Az ész nélküli sarlatánság…
K.I.:
Szabados pontosan ezért maradandó és korszakalkotó, mert saját zenét alkotott, saját stílust hozott létre, amit beazonosítottak, és ez egy kicsit free volt, egy kicsit más… Nem bebop, nem volt az a sablon, de nem free volt.
R.M.:
Vannak benne máshonnan származó stílusjegyek, de végül is olyan amalgámot csinált, ami tényleg kifejezetten a saját zenéje volt.
K.I.:
Igen, igen. És ezt egyre inkább éreztük, és rájöttünk… Úgyhogy örömmel játszottam vele. Nem mondom, néha már hiányzott egy-két olyan frazír vagy egy Oscar Peterson…
R.M.:
Te különben is türelmetlen vagy…
K.I.:
…viszont többnyire, összességében jól éreztem magam, és azt hiszem, nem vált káromra.
R.M.:
Elég sokat játszottatok…
K.I.:
Nagyon sokat.
R.M.:
Ugorjunk a lemezfelvételre. 1974 májusa. Itt van az első kérdőjel. Nem tudom, hogy 20-a és 25-e között történt-e.
K.I.:
Erre így nem emlékszem…
R.M.:
Ez hat nap. Elég kizártnak tartom, hogy a Hungaroton hat nap stúdiót adott volna, főleg annak tudatában, hogy Polai György kaposvári barátom ott volt a felvételek első napján.
K.I.:
Igen?
R.M.:
Ő emlékszik arra, hogy nem volt szalagjuk, valamit letöröltek, és arra vették fel.
K.I.:
Valószínűleg azért tartott hat napig.
R.M.:
Olyan sokáig? Emlékezzél, hogy ha…
K.I.:
Nem emlékszem erre.
R.M.:
Hat napra és négy számra?!
K.I.:
Arra sem, hogy milyen évben volt, arra sem, hogy milyen évszakban, hogy hány számot játszottunk… Semmire nem emlékszem.
R.M.:
Négy számot! Négy számot hat nap alatt?! Miles Davis 12 vagy 18 számot vett fel egy nap alatt, de nem akarok semmi összefüggést…
K.I.:
Nem azért volt hat nap, mert nem tudtuk a négy számot följátszani.
R.M.:
Gondolom.
K.I.:
Föl tudtuk játszani két óra alatt, vagy ameddig tartott.
R.M.:
Milyen hangulata volt a felvételnek?
K.I.:
Jó!
R.M.:
Mert végül is nagyon jól sikerült! Viszont azt hadd állapítsam meg, ismervén téged, hogy elég erős egyéniség és nagyon jó zenész vagy, nemcsak dobos. Én azon kivételes emberek közé számíthatom magam, akik a dobosokat is zenésznek tartják.
K.I.:
Igen, én ugyanezt vallom.
R.M.:
A dob és a bőgő játéka, a tempó nagyon sok mindent meghatároz.
K.I.:
Vajda Sanyinál mondjuk… Már kevesen emlékeznek rá, az is egy új dimenzió volt. Én Pegétől jöttem, azt tudni kell, hogy akkor Pege volt a jóisten, a többi bőgős kis beosztott volt.
R.M.:
Mi is játszottunk együtt.
K.I.:
Picik voltak. Vajda Sanyinál éreztem azt, amit Ornette Colemannél, Charlie Hadennel. Azt a kohéziót, az a világot…
R.M.:
Szép bőgőhang, gyönyörű intonáció, jó tempó.
K.I.:
Jó tempó, jó, jó, jó… nagyon, nagyon, nagyon jó…
R.M.:
Zárójelben: annak idején Bélával (Szakcsi Lakatos Béla) sokat beszélgettünk hogy csináljunk egy együttest, de tulajdonképpen te döntötted el azzal hogy visszajöttél külföldról, hogy lesz valami. Én Vajda Sanyit szerettem volna, de Béla Jackie-t (Orszáczky Miklós – Jackie Orszaczky) akarta, és igaza volt, ilyen értelemben a Rákfogó sokkal nyitottabb, szabadabb lett. Sanyival jóval jazzesebb lett volna. Gondolom, vele rögtön megtaláltátok a közös hangot.
K.I.:
Persze! Én aztán még játszottam vele egyszer-kétszer, nem Szabadossal… akárkikkel, már nem emlékszem. Van is fényképem az egyikről Sanyival.
R.M.:
Mondtad, hogy egy évet játszottál Gyurival, és ez májusban volt. Ők szeptemberben jöttek vissza, én akkor láttam őt utoljára, mármint akkor játszottam vele utoljára, amikor Dél-Franciaországban voltunk Pau-ban (Pau International Jazz Festival – 1973. szeptember 8.).
K.I.:
Ez az előtt lehetett, amikor ti voltatok vele?
R.M.:
Ez ’73. szeptember legelején volt, ekkor voltunk mi vele.
K.I.:
Ez a zenekar szétmehetett, Vili (Jávori Vilmos) nem volt ott. Akkor ki bőgőzött veletek? Sanyi?
R.M.:
Mindvégig Sanyi. A kvintettben Kimmel „Apóval” (Kimmel „Apó” László) kezdtük, utána én vittem Lalikát (Kathy Horváth Lajos).
K.I.:
Arra emlékszem.
R.M.:
Később csatlakozott Friedrich (Friedrich Károly). Akkor is megvolt Gyurinál ez a bővülő tendencia, ami később a MAKUZ-ban teljesedett ki (Magyar Királyi Udvari Zenekar).
K.I.:
Említed Friedrichet. Lehet, hogy ő is volt egyszer-kétszer velünk, mert Pegével is játszott egy darabig. Nem voltál itthon, vagy katona voltál, nem tudom, nem volt szaxofonos. Németh Jancsi jött néha, én ajánlottam Friedrich Karcsit. Pár klubban, az Ifjúsági Parkban is játszottunk vele. Egészen jó volt…
R.M.:
Egy nehezebb téma. Annak idején többen úgy üdvözölték Az esküvő lemezt, hogy megszületett a magyar jazz. Egyáltalán, mi az, hogy magyar jazz? Elég, ha visszautalok arra, hogy saját zenéjét Gyuri nem tekintette jazznek. Szó szerint azt mondta, hogy „amit mi játszunk, az nem jazz”.
K.I.:
Igen.
R.M.:
Hiába hívják a free-jazz apostolának, ő ennél sokkal több volt, nagyon koncepciózus, univerzális zenész, kiváló zongorista. Még a mai napig is hallhatod róla, hogy nem tudott zongorázni. Ez nyilván nem igaz, gondolom, neked is ez a véleményed.
K.I.:
Persze.
R.M.:
Két héttel ezelőtt Szakcsi is „megnyugtatott”, idézőjelben, mikor azt mondta: „de, tudott zongorázni” (nevet)
K.I.:
Persze.
R.M.:
Sőt, bámulatosan zongorázik a szólófelvételeken! Olyan a tempó, és van egyfajta kérlelhetetlen ritmusa. Bal kéz ostinato és függetlenítés…
K.I.:
Függetlenítés. Igen, hogyne!
R.M.:
Nem a szó leghagyományosabb, például Les McCann-i (Leslie „Les” Mc Cann) értelmében, de szvingelt!
K.I.:
Igen, ugyanezt éreztem én is.
R.M.:
Egyfajta szving-dimenziója volt a zenéjének.
K.I.:
Ugyanezt érzem. Ezért nem lehet egészen kivonni a jazz alól.
R.M.:
A jazz nélkül nem születhetett volna meg…
K.I.:
Ugyanakkor az sem igaz, hogy aki improvizál, az már jazz! A klasszikusok is improvizálnak, pláne ma már! De nem azokat a jazz frázisokat.
R.M.:
Nagyon sok minden kell ahhoz, hogy jazz legyen.
K.I.:
Persze.
R.M.:
Az intonálás, a frazírozás, satöbbi satöbbi…
K.I.:
Szabados tényleg egyéni volt, mert nem volt klasszikus zene, nem volt népi zene, népzene, nem volt jazz… ha így nézzük. De hát valami volt, nagyon is volt valami, minden volt benne.
R.M.:
Nagyon sok mindenből táplálkozott.
K.I.:
Igen, persze.
R.M.:
A gyökerek, de ő teljesen más ágakat és leveleket tett rá, és egy újfajta zenét, sőt, egyfajta stílust hozott létre, ami véleményem szerint magyar. Csak kérdés, hogy mennyire magyar és mi teszi magyarrá a jazzt. Tudsz mondani olyan magyar jazz-zenészt, akiről az mondanád, hogy magyar jazzt játszik? Ez tulajdonképpen ellentmondás…
K.I.:
Magyar jazz – szerintem ez hülyeség. Például Dresch-re (Dresch Mihály), Balóra (Baló István), tehát egy körre mondják, hogy magyar jazz. De miért magyar? Dresch játszott az én bandámban, a Rhytm and Brass-ban (Kőszegi Rhytm and Brass) is, utána csináltunk a Matáv-zeneházban egy lemezt, Csider (Csider Károly) adta ki azt is…
R.M.:
Nagyon jó!
K.I.:
… amelyen Marc Abrams amerikai bőgős játszott és Tóni (Lakatos Antal) szaxofonozott. Bebopot is. Dresch azt is tud játszani. Akkor most az magyar jazz, vagy amerikai, vagy milyen jazz?
R.M.:
Hát, az a része nem. Ami azt illeti, magyar jazznek régen, a másolási időszakban azt hívták, ami a legkevésbé emlékeztetett az amerikaira (nevet).
K.I.:
Igen, igen, igen.
R.M.:
Na, sok hülyeséget mondunk… (nevet).
K.I.:
Nézd, vannak stílusjegyek, ha egy indiai játszik jazzt, máshogy játssza, az orosz is, de az nem hindu vagy orosz vagy magyar jazz.
R.M.:
Igen.
K.I.:
Nyilván, nem lehet meghazudtolni a gyökereket. Szóval, hogy milyen habitussal játszik egy spanyol jazzt, akkor ott érzed a vér szagát.
R.M.:
Szabados játékában meghatározóan benne volt az ő magyarsága, egyfajta magyarságtudat, kompromisszum-mentesség, elzárkózás mindentől, ami történt üzletileg, zeneileg akkor Magyarországon, vagy bármelyik periódusban. Más volt a ’60-as években, a ’70-es években vagy a ’90-es években.
K.I.:
Lehetséges.
R.M.:
Ott van ez a problematika, a parlando-rubato, ami Szabados zenéjét tényleg jellemezte. Hogyan fogalmazzam meg ezt a két dolgot, hogy mi a parlando, mi a rubato. A rubato egyszerű, van is sokféle, és más, ahogy rubatot játszanak egy Chopin etűdben vagy egy noktürnben.
K.I.
Például Keith Jarrett. Szerintem, aki ezt jól játssza, aki dinamikát használ, annál ez elkerülhetetlen. Annál, aki dinamika nélkül játszik, ezt nem találod meg. Én a dinamikára vezetném vissza ezt is egyrészt, másrészt a lelked, a finomság, hogy ilyeneket meglépj. Parlando, rubato… Egy darabos emberben, egy vademberben ez nincs meg. Ez lelkület kérdése is. Finomság…
R.M.:
Igen, igen. De hát az, ahogy a magyar cigány zenekarok játszanak rubatot, szintén utánozhatatlan mások számára.
K.I.:
Igen.
R.M.:
Ahhoz úgymond bele kell születni.
K.I.:
Igen. Hát, ott mit mondtak, az is magyar?
R.M.:
Valójában csak körbejárhatjuk ezt a témát.
K.I.:
És akkor ott van még Boros (Boros Lajos), aki máshogy csinálta ezt, vagy Járóka (Járóka Sándor); csak akkor még volt ilyen, hogy máshogy teszik. Most nem tudsz ilyent mutatni, nagyon kevés van. Sablon, mindenki ugyanúgy játssza.
R.M.:
Ugyanez áll a jazzre is. Mikor éltek a legnagyobb egyéniségek? A ’40-es, ’50-es, ’60-as években, és kész! Azóta is van jó néhány muzsikus, aki számottevő, de olyan korszakalkotó egyéniségek már nincsenek – szerintem.
K.I.:
Tömegcikk, állati jól játszik, fölturbózva, gyorsan…
R.M.:
Mondtad, hogy végül is jól érezted magad Gyurival, ő nem instruált arra, hogy mit játsszál, te azt csináltad, amit. A Gondával (Gonda János) készített interjúmból idézek neked. Hallott benneteket, amikor vele játszottál: „Jobban figyeltem, mint máskor, hogy mi lesz ebből az együttműködésből, kifejezetten mi a cél. Érzékeltem, hogy Gyuri milyen erősen hatott Imrére, és milyen gyorsan ki tudta mozdítani a saját világából…”.
K.I.:
Igen, igen.
R.M.:
… „Elkezdett úgy ritmizálni, és olyan rubato kíséretet hozni Gyuri zenéje alatt, ami pontosan oda illett. Volt neki, mármint Gyurinak egy ilyesfajta kisugárzása.” Közben mondtad is, hogy jól fogalmazott. Tehát, te is alkalmazkodtál. Őszintén, a lemez szenzációs! A mai napig!
K.I.:
Én is úgy tartom.
R.M.:
A kompozíciók… Én a legjobb magyar komponistának tartom Gyurit. Az egyszerű Ballada számtól kezdve a nagyzenekari dolgokig…
K.I.:
Meghallgatnám, mert nem hallottam őket.
R.M.:
Küldök neked bármit. Van csaknem 150 felvétel. Tőletek nincs más sajnos, nem maradt fenn kalózkiadás.
K.I.:
Rádiófelvételek maradhattak, mert játszottunk a nagykanizsai fesztiválon (a Szabados György-Kathy Horváth Lajos-Vajda Sándor-Kőszegi Imre összetételű kvartett nem lépett fel a nagykanizsai jazzfesztiválon)…
R.M.:
Sajnos, nem maradt meg. Ami viszont megmaradt, az egy pár évvel későbbi, amikor már duóztak Lalikával (Kathy Horváth Lajos), attól kezdve és utána, élete végéig, nagyon sok felvétel került elő.
K.I.:
Lalika esetleges, van, mikor kijön valami, és akkor érdekes, de arra nem lehet számítani. Nem stabil zenész. Mint Lajkó Félix. Nem tudom, hogy honnan, hová. Nem értem. Ennél sokkal komolyabb dolgokat is értek, de nekem ez nem mond … Bélával (Szakcsi Lakatos Béla) is mit művelnek néha.
R.M.:
Lalikában volt valami zseniális, de ez a parttalanság, hogy nincs előre… Gyurinál éppen az ellenkezője van. Mindig tudta, hogy hova akar kilyukadni…
K.I.:
Ez a különbség.
R.M.:
Mivel előbb mondtad az íveket, hadd idézzelek téged egy darabig, és utána fejezd be mai ésszel, mai hozzáállással azt a mondatot, ami most már több évtizedes. Turi Gábor könyvéből van: „Függetlenül attól, hogy nem az én zeném volt, mégis azt doboltam, amit éreztem, vagy amit tudtam. Érzésben azt játszottam, amit én játszok, csak stílusában, ahogy megnyilatkozott…”. Na, és innen folytasd tovább ezt a mondatot! Hogy érzésben játszottad, tehát alkalmazkodtál, de végül is úgy játszottál, ahogy akartál, és ami beleillett, és ami össze is jött. Csak stílusában, ahogy ez a zene megnyilatkozott… Mi volt ez?
K.I.:
A stílust igyekeztem követni. Mert eddig a mondatig ez így volt, de hát nem játszhattam bebop frázisokat vagy ilyesmit.
R.M.:
Nem is játszottál.
K.I.:
Nem is játszottam, hanem az íveket próbáltam. Szabados sokszor elmondta, hogy mit akar. Tehát erről beszéltünk. Az arrangement nem úgy volt, hogy le volt írva… Hanem, hogy hogyan juthatunk el valahová, ott mit gondol. Abszolút próbáltam beilleszkedni, és ennél számít, hogy valaki zenész vagy nem zenész. Mert ha nem zenész, akkor köti az ebet a karóhoz, de az nem stimmel. Akkor nem megy.
R.M.:
Én nagyon szerettem Jávori Vilivel játszani, mert hatalmas volt a kisugárzó energiája. Te másként dobolsz, sokkal érzékenyebb, kifinomultabb vagy, és nagyon összejön ez a lemezen, ahogy kiegészíted.
K.I.:
Csak zárójelben mondom, ha 50 forinttal többet fizettek bárkinek, akkor Vili odament (nevetnek). Isten nyugosztalja!
R.M.:
Már mindegy. A szót már használtad az előbb, nagyon jó szó, ezért hozom ide: „Ívekben gondolkodtunk és nem periódusban”.
K.I.:
Igen.
R.M.:
„Ezt az ívet szinte a semmiből építettük fel… az érzelmi feszültség és a csúcs dominált”.
K.I.:
Igen, igen. Mindig a csúcs. Majdnem, hogy kötelező volt, de nem erőszakosan meglovagolva, hanem, ahogy jött. Lehet, hogy a csúcs fél óráig tartott… Vagy nem volt csúcs, az is előfordult. Sokszor azt érzem a jazzben, hogy na, a csúcs… nagy taps! A szaxofon után kezdődik a zongoraszóló, ezek olyanok, mint Mehldau (Brad Mehldau)… Akkor megint leesik… Akkor elkezdik megint, órákig, unalmas néha, unalmas, érted? Mesterséges.
R.M.:
Idén hallottam Mehldaut (Brad Mehldau), kifejezetten untam magam. Kilenc számot játszott, abból hat háromnegyedben és ugyanabban a tempóban volt.
K.I.:
Örülök neki, mert én is ezt éreztem. Azt hiszik, hogy hülye vagy.
R.M.:
Ebben a stílusban csak egy zseni van, Keith Jarrett. Na, mindegy, Szabadosról van szó, aki egy… Én jobban szeretem Cecil Taylornál.
K.I.:
Cecil Taylor Párizsban játszott, elmentünk Déssel (Dés László), meghallgattuk, négyórás koncert volt. Odaadtam volna a fél életemet egy C-É-G-C-ért (énekel), érted (nevetnek), Mert tört-zúzott, minden, úgyhogy fele résznél kijöttünk, és kiültünk… Párizsban ötméterenként vannak borozók meg bisztrók, és boldogok voltunk, hogy kijöttünk. Nekem az sok volt.
R.M.:
Én jó párszor, nagyon sokszor, különféle formációkban hallottam, viszont volt egyszer, amikor végig szinte balladát játszott, gyönyörűen. Mindentől függetlenül, az utóbbi időben nagyon sok Szabadost hallgattam, kiváltképp zongoraszólóit. A szólójátéka kifejezetten döbbenetes.
K.I.:
Igen.
R.M.:
Egy óra húsz percet játszik egyfolytában, abban huszonvalahány téma van, és tényleg megy valahová ívekben.
K.I.:
Megy valahonnan, valahova.
R.M.:
És mindig meg is érkezik, és le vannak zárva a gondolatok.
K.I.:
Erről van szó!
R.M.:
Óriási zenei és szellemi energia van minden hang, frázis mögött.
K.I.:
Erről van szó! Ezt szeretem, ezt értékelem. De mikor öncélúan, ide-oda, össze-vissza, és akkor most jó lesz a gyors, még gyorsabban… Önmutogatás, ezt nem bírom. Azért mondtam, nem akarom Lajoskát bántani, minden nagyszerű, de…
R.M.:
Ez nem bántás, ez még csak nem is interjú, hanem beszélgetés. Téged kérdezlek, és az egyedüli kritérium…
K.I.:
Én ezt megmondom neki is.
R.M.:
… hogy őszintén. Én ugyanígy vagyok, bárkinek bármit megmondok, és nem a pillanat hevében, hanem, ami az embernek a véleménye. A következő. Gyuri kezdettől fogva megosztó személyiség volt, mert mindig kilógott a sorból. Legyen az ’63-ban a Dália (Dália Jazz Klub) vagy a B-A-C-H élmények, az első szám, amit felvettek tőle. De az még csak kísérletezés volt.
K.I.:
Persze, abszolút.
R.M.:
És ezzel egyfajta kirekesztés is járt. Őszintén, én sem tartottam őt jazz zenésznek, de végül kiderült, hogy nem ez a fontos, hogy hogy hívjuk. Aztán volt egy relatív népszerűsége Gyurinak a ’80-as években, ezt te is tudod, akkor nagyon sok vidéki városban komoly jazzélet volt, ami most nagyon hiányzik. Mi sajnos csak két helyen jártunk, Nagykanizsán és Szegeden. Nem tudom, mennyire hitelesek azok a listák, amelyeket Simon Géza Gábor állított össze akkoriban, de azért adnak valamiféle képet a korról. Gyurié a három-négy legnépszerűbb együttes között volt. De ugyanúgy Pegéé, meg a te együttesed is, ezekre emlékszem.
K.I.:
Igen.
R.M.:
Ez a három, nem tudom, ki volt a negyedik. De miből következett ez a megosztottság? Tudom, hogy akkor is volt ellenszenv iránta, holott nem vette el senki kenyerét, főleg nem jazz-zenészekét (nevet). Nem is kenyérről volt szó, mert neki nem abból kellett megélnie, szerencsére.
K.I.:
Megmondom neked! Az volt a legnagyobb, hogy mondjam, ellenérv, hogy egy bluest nem tud eljátszani.
R.M.:
Dehogynem! San Sebastianban jammeltünk, Eddie “Cleanhead” Vinsonnal játszottunk egy bluest, és én voltam a legjobban meglepődve, hogy mennyire jól játszott Gyuri, mert előtte nem játszottunk bluest. A mai napig emlékszem.
K.I.:
Emlékszel erre?
R.M.:
Én vagyok a tanú, hogy tudott bluest játszani!
K.I.:
Hát, azt megcsinálta „Csibe”, hogy egyszer Szabadost mímelte, fölállt, és kezdte a lábát vetni, mintha táncolna, magyar izé… (nevet). Kifigurázta (nevet). Ő nem értette ezt… máshogy nézte.
R.M.:
„Csibével” lehetne egy másik interjút készíteni (nevetnek). „Csibe” szerint Thelonious Monk sem tudott zongorázni. Ezt most már nagyon kevesen mernék így kijelenteni, mert a zongorázását nem lehet összehasonlítani Oscar Petersonéval vagy Art Tatuméval, de hogy egyéniség, az biztos, és pontosan az a fajta egyéniség, aki véleményem szerint Szabados volt. „A” legnagyobb egyéniség, mert bármennyire szeretem Bélát („Szakcsi” Lakatos Béla), és bármennyire a legnagyobb zenésznek tartom, koránt sincsenek olyan lemezei, nem is voltak, mert ő is ment csapodár módon. És nem szükségszerűen a kort, a trendet kiszolgálva, hanem éppen amerre hozta. Gipsy jazz, nem gipsy jazz, Cigánykaraván (Piros karaván – musical) satöbbi. Gyuri az egyedüli, aki kitartott.
K.I.:
Igen, igen, ezt nem lehet tőle elvenni, és talán ezért alapozta meg úgy magát, hogy olyan tábora lett, és olyan rajongói köre, akik követték, bárhol játszott.
R.M.:
Jól mondod, ezért is maradt fenn olyan sok felvétel tőle. Sajnos, utána szinte az egyik napról a másikra eltűnt. A Kassák Klub megváltozott, ami alkotóműhely volt több, mint egy évtizeden keresztül, de az egész rendszer, úgymond, rossz értelemben változott. Kulturális szempontból beszélek, és nem politikairól.
K.I.:
Nekem ne mondd! A rendszerváltáskor, ugye?
R.M.:
Igen.
K.I.:
A rendszerváltásnál leállt az egész. Szakcsi nekem telefonált, hogy csinálj valamit, azt mondja, még ingyen is. Úgy mondom ezt, meg ne hallja (nevetnek)! Tudniillik, az egyetemeken befejeződött. Azóta nem játszok egyetemen jazzt, azelőtt meg csak ott játszottunk szinte, meg vidéken! Nem volt jazzklub, nem volt semmi. Vendéglátó volt! Mindenki megpróbált valamit csinálni. Én megpróbáltam azt is, hogy a családnak legyen mit ennie, lementem reggel 6-kor Gyulára a papucsokért, fölhoztam, eladtam Vukán (Vukán György) anyjának nyolc párat (nevet), minden színből (nevet)… megéltünk. Elmentem Hobóhoz (Földes László „Hobó”), míg Jánoska (Solti János) betanulta a számokat. Én játszottam velük minden vasárnap a lágymányosi kultúrházban, mentem velük Szlovákiába is. Nem tudom már, melyik városba, mert olyan részegek voltunk… Tátrai (Tátrai Tibor) meg Póka (Póka Egon)… De ott tényleg megállt minden, megszűnt!
R.M.:
Ez tény. Gyurival ugyanez történt,’90 után többet játszott Németországban, meg a Vajdaságban, mint Magyarországon.
K.I.:
Igen.
R.M.:
Ez az összkép. Szabados szerencsére még játszott nagyobb fesztiválokon, például Debrecenben. Nemrégiben került elő több rádiófelvétel.
K.I.:
Ó, hát sok volt, a rádiófelvételek, ha megvannak…
R.M.:
… és ez is véletlenül került elő, nagyon érdekes módon. De tudod, ez nem dicshimnusz akar lenni, hogy Gyuri milyen fantasztikus, holott az volt. Őszintén beszélhetünk mindenről. Mondd el azt, hogy miközben ez a véleményed, amit ebben a beszélgetésben mondtál, miért mentetek ki egyszer Vukánnal a Szabados-koncertről Debrecenben?! Ez bántó, sértő! Emlékszel?
K.I.:
Nem.
R.M.:
Mert ezt többen megjegyezték, több helyről is hallottam.
K.I.:
Nem emlékszem erre.
R.M.:
Nem? Nem azért, mint amit az előbb említettél, hogy „Csibe”… (nevet).
K.I.:
Nem. Nem hiszem… Mivel játszottam Gyurival, föl sem merült, hogy utána cikiztem volna. Lehet, hogy többet ittunk és…
R.M.:
Én is erre gondoltam. Egy pár változatban hallottam tőled, és a beszélgetés e nélkül nem lenne teljes Kőszegivel, aki jó humoráról ismert, a társaság fénypontja… (nevet). Többektől hallottam arról, hogy mikor játszottál a Szabadossal utoljára, és hogy hagytad Őt ott. Meséld el ezt is, légy szíves!
K.I.:
Ez így volt.
R.M.:
Igen, de mondd a mai verziót, nem fontos, hogy igaz legyen (nevet), csak egy sztori.
K.I.:
Vannak ebben legendáriumba illő dolgok, talán nem is egészen úgy volt, de 80%-ban igen. A Petőfi utcai jazzklubban játszottunk, ahol Pityu, a részeges főnök már háromnegyed kilenckor kijött és intett, már vigyázzunk, mert az ott lakók miatt kilenckor be kellett fejezni. Gyuri annyira benne volt, hogy még citerázott is, a zongorán volt egy citera. Felnézett vérben forgó szemekkel, hogy akkor most a „Kőbaltás” zsoltár… Ezt soha nem felejtem el. Én már kezdtem pakolni a dobot, közben egy kézzel doboltam. Lényegében (nevet) a lábcsín maradt meg és a pergő, hogy a legrosszabb esetben azért valami működjön. A nagydob, a tamok, minden el volt pakolva. Kilenc után kezdtük volna a „Kőbaltás” zsoltárt. Gyuri felnézett, meglátta ezt a csoportképet, hogy a bőgő már szinte nincs is, a dob meg már egyáltalán, lecsapta a zongora fedelét, és kiszaladt. Azt hiszem, átszaladt a hídon Budára… Akkor láttam utoljára.
R.M.:
(nevetve) Egy másik változat szerint te szaladtál el.
K.I.:
Én? (nevetnek). Én nem, mert Zuglóban laktam. Hát, ez már ilyen, kicsit vicces… Aztán már nem játszottunk többet, de nem vesztünk össze.
R.M.:
Gondolom.
K.I.:
Azóta is találkoztam vele. Volt például olyan, hogy Lajoskával léptünk fel Gyurival a debreceni egyetemen. Másnap Gondával (Gonda János) Szegeden. Mind a ketten játszottunk Gondával is akkor. Lejátszottuk Szabadossal, ott aludtunk, és másnap vonattal átmentünk Szegedre. Nem jött taxi, késésben voltunk, Gondáék, a többiek már ott toporogtak a JATE (József Attila Tudományegyetem) klubja előtt, az volt a jazzklub. Konflis jött, mind a kettőnknek „ilyen” haja volt, mint Koncz Zsuzsának. Fölszálltunk a konflisra, azok a formák, képzeld el, leállt a forgalom! Konflis vitt a jazzklubba! Bemondtuk, hogy JATE Klub, mint a taxiban! Képzeld, a lovakkal megérkeztünk a jazzklubba, őrület, hogy mi volt ott! Van Gondáról egy aranyos sztori, nem bántásként mondom. Csajozott valamikor, nagyon is!
R.M.:
Igen? Jaj!
K.I.:
Hogyne, persze. Szeged mellett 40 km-re volt egy puszta. Pusztaszer? Egy állatorvos ismerőse volt Gondának. Másnap is játszottunk Szegeden, két buli volt, és azt mondta, hogy ha befejezzük a koncertet, akkor megyünk, mert ott fogunk lakni nála. Egy tanyán. Levágtak négy disznót, három ökröt, két birkát… (nevet). Nem tudod elképzelni, mi volt ott! Másnap esküvő. Jött az orvos, mindenkinek le kellett nyelni egy nagy pasztillát. Soha nem felejtem el, ezüstszínű volt. Kiderült, a marháknak adják, hogy étvágyuk legyen! Azt mi lenyeltünk és akkor, amit el tudsz képzelni, mindent… Rosszul voltunk! Kitalálták, hogy a pusztában van egy öreg házaspár, olyan kocsonyát csináltak, hogy állt a zsír a tetején. Baltával kellett levakarni (nevet), hogy odaférjél a kocsonyához! Bekajáltunk, és nem tudtunk játszani! Sétáltam a jazzklub előtt egy citrommal a számban, teljesen végem volt. Annyit zabáltunk, hogy borzalom. Persze, Gonda… Ja, és ikrek voltak a lányok! Néha összecserélte őket.
R.M.:
Jaj, de jó!
K.I.:
Előfordult, hogy mind a két lánnyal volt nexusa (nevet)! Ezt nyugodtan meg lehet írni, még büszke is lenne rá a mai napig, és jó szívvel emlékezne, hogy milyen jó volt az.
R.M.:
Szerintem, az lenne a legjobb, hogyha még most is az volna (nevet).
K.I.:
Cserélne biztosan… (nevetnek).
R.M.:
Na, hagyjuk abba… (nevetnek)!
