Azt mondta a Béla, hogy „nem igaz, hogy nem tudott zongorázni”!

Beszélgetés Szakcsi Lakatos Bélával

(Budapest, 2016. október 5.)

 

Ráduly Mihály (R.M.):
A napokban mondtad, hogy a Szabadosról rengeteg dolgot tudnál mesélni. Hát akkor kezdd! 

Szakcsi Lakatos Béla (Sz.L.B.):
Rengeteget nem. Nem olyan rengeteget.

R.M.:
Akkor lássuk, hogy mennyit!

Sz.L.B.:
A Szabados Gyurit én a Dália nevezetű klubban (Dália Jazz Klub)… Nem sokan tudják, hogy volt Magyarországon a ’60-as…

R.M.:
Hát, már elég sokan.

Sz.L.B.:
… a ’60-as évek elején

R.M.:
’62-ben nyílt.

Sz.L.B.:
…’62-ben nyílt, és én ott hallottam először zongorázni, és mondanom sem kell, hogy nem volt egy népszerű ember a zenészek között. Soha nem felejtem el, ilyen 7-8 tagú akkordokat ütögetett, és közben ment a ritmus, és se dallam, se semmi, csak ezeket ütögette. Lehet, hogy volt valami kis dallam, de a lényeg az, hogy így emlékszem rá. Akkor ő egy kicsit furcsa volt, de most visszagondolva, biztos ilyen akkordokat próbált, próbálkozott ilyen akkordokkal, és én akkor, mivel ez egy furcsa zongorázás volt, ugye, amikor mindenki bebop-ot játszott vagy hard bop-ot… Hát mindenki? A jók, én nem tudtam…

R.M.:
Vagy próbáltak…

Sz.L.B.:
Vagy próbáltak azt játszani (nevetnek), de mondjuk a legerősebb akkor, a Garai quartet (Garai Attila) volt, akik egyszer felléptek a Duka Norberttel, akkor ő és az „Ablakos” Lakatos („Ablakos” Lakatos Dezső) jó volt nagyon… Na mindegy. Én felfigyeltem Szabadosra, mert  egész furcsa volt, teljesen furcsa. Én akkor nem tudtam, hogy ő miből építkezik, vagy mit hallgat. Ilyen akkordokat, azt hiszem az a jazz-zongorista… Hogy hívták, aki kicsit vak volt, a…? Fekete.

R.M.:
Fekete vak jazz-zongorista?

Sz.L.B.:
Igen. Nem egészen vak, azért valamit látott. Charlie Parkerrel ott mosogatott…

R.M.:
Art Tatum.

Sz.L.B.:
Nem az Art Tatum.

R.M.:
Ott mosogatott a Charlie Parker. Egyelőre nem tudok kire gondolni. Folytasd, majd kiderítem! Megkérdezem majd tőled utólag. [Szakcsi Lennie Tristano fehér zongoristára gondolt]

Sz.L.B.:
Szóval a bebop-nak a kitalálója volt, az ütögetett ilyen 7-8 tagú akkordokat.

R.M.:
A bebop kitalálója zongorán, pontosabban Parker innovációinak az átültetője Bud Powell (Earl Rudolph “Bud” Powell ) volt.

Sz.L.B.:
Az a Bud Powell volt, de ez is, nagy mindegy. És akkor nem nagyon hallottam róla. Amire emlékszem, most egy kicsit előre megyek, hogy a Zeneakadémián volt egy koncert (Korunk zenéje sorozat – 1980. október vagy november), ahol én, azt hiszem a második részben léptem fel, és akkor játszott ott trióban (Szabados György zongora, Vajda Sándor bőgő, Faragó „Kázmér”Antal dob). Én hallottalak benneteket is quartetben (helyesen: quintetben vagy szextetben 1972-73-ban), az is nagyon tetszett, de ez a trió, amikor itt trióban zongorázott az engem nagyon megfogott, mert hogy nagyon kifejlett, különleges zongorázás volt. Nem tudom, szóval, ott már volt szám, meg téma, meg improvizáció, meg minden. Na most, azt hiszem, hogy én vagyok az egyetlen zongorista, aki úgy jóban is voltam vele, meg én szerettem a zongorázását is. Sajnos, Magyarországon a jazz-zenészeknek a nagy többsége és a zongoristáknak a nagy többsége, nem a nagy többsége, hanem majdnem mindenki…

R.M.:
Majdnem mindenki.

Sz.L.B.:
… nem szerette, mert azt mondták, hogy ez nem jazz. Mondjuk, ami ellenszenv volt erre a csoportra az nagyon szerencsétlen volt, mert ugye a Szabadosból nőtt ki a Grencsó (Grencsó István), meg a…

R.M.:
Dresch Misi többek között…

Sz.L.B.:
… Dresch Misi, igen, hogy ezt a csoportot bizonyos állítólagos hozzáértők, nem kell neveket mondani, meg újságírók, ezek részint nem nagyon értették… Abból a szempontból értettek hozzá, hogy ez a zene tetszett nekünk, de abból a szempontból, hogy pont fordítva mondták, hogy amit mi játszunk az nem jazz, és ez a jazz, amit a Szabados família játszik. Ez megbotránkoztatta a jazz-zenészeket és egy kicsit ellenszenvessé is tette.

R.M.:
De ez nem is igaz! A Szabados kifejezetten hangsúlyozta, hogy az amit én játszom, az amit  mi játszunk az nem jazz!

Sz.L.B.:
Igen.

R.M.:
És soha nem is akart… Tehát, volt ilyen ellenszenv, valójában nekem sem tetszett egészen addig, amíg nem játszottam vele…

Sz.L.B.:
Nem az, hogy teszik-e vagy nem tetszik…

R.M.:
Az egy más dolog…

Sz.L.B.:
Az egy más dolog, mert lehet, hogy akkor sem tetszett volna, vagy biztos a zenészeknek az ő zenéje, hogyha nincsenek ezek a bizonyos újságírók akik írtak erről a csoportosulásról,

R.M.:
Tehát, quasi fel volt emelve ő általuk a Szabados zenéje és…

Sz.L.B.:
Igen és azt mondták, hogy az a jazz és ez nem jazz, és akkor persze, te is mondod, hogy ez nem volt igaz, meg maga a Gyuri is hangoztatta ezt, ezért még nagyobb ellenszenvvel voltak irántuk a magyar jazz-zenészek, ilyeneket mondanak, és hogy magasztalják őket, és ők nem játszanak jazzt. Érted?

R.M.:
Igen, ez csak azért furcsa, mert a Gyuri lényegében soha nem vette el senkinek a kenyerét, a munkáját…

Sz.L.B.:
Persze!

R.M.:
…és nem, mint jazz. Sajnálatos módon minden, a jazz klub, minden az úgynevezett jazz, eleve szét volt választva. Még a mai napig is: rock, jazz vagy klasszikus. Tehát, amit ő csinált az nem jazz, az egy más zene.

Sz.L.B.:
Na de, most erre azt akarom mondani, hogy ez a kis malőr engem nem izgatott annyira, ezeknek a zenészeknek nagy többségben legalább volt alapja, hogy megmondják miért nem szeretik. Amúgy sem szerették volna ezt a zenét. Na most, ha visszamegyünk, innentől nézve, mondjuk mától nézve, de hát én már 10 évvel ezelőtt is visszamentem, akkor kiderül, hogy a jazz, az több dologról szól. A jazz az egy improvizációs zene, és azért volt eredeti a Szabados Gyuri, mert ő kellő időben hozzányúlt a népdalokhoz, a magyar népzenéhez, Bartókhoz (Bartók Béla), amikor még, meg kell mondani, hogy a jazz-zenészek körében ma sem nagyon… (nevet) ildomos Bartókot hallgatni, miközben az összes fekete meg amerikai már mind a Bartókról beszélnek.

R.M.:
Charlie Parkertől kezdve.

Sz.L.B.:
Igen. Úgyhogy, ő egy ilyen kompozíciós improvizatív, valami különleges zenét játszott, amit nem tudtak besorolni. A kritikusai sem tudták megmagyarázni, akik fölemelték őt a magasba. Ők sem tudták rendesen elmagyarázni, hogy mi ez! Mert ha el tudták volna magyarázni rendesen, akkor ők nem mondták volna azt, hogy ő jazzt játszik, mert akkor a jazz a bebop volt abban az időben, meg a hard bop, meg mit tudom én mi, de a Gyuri még a free-jazzt se, a free-jazzt is másképp játszotta.

R.M.:
Így van!

Sz.L.B.:
Tehát, az nem az amerikai free-jazz volt! Tehát hogyha az ő mennybemenetelét – és ezt idézőjelbe – tényleg magasztalták, meg tudták volna magyarázni, de ők sem értették. Ugye, ez milyen zene? Akkor lehet, hogy nem kapott volna ilyen ellenszenvet Magyarországon.

R.M.:
Tehát nem lett volna ez a fajta kitagadottsága a jazz „felekezeten” belül? (nevet) 

Sz.L.B.:
Igen. Tehát, ők sem tudták megmagyarázni. Na most a Gyuri lehet, hogy azt mondta, hogy igen, ő nem mondta, hogy jazz, de hát egy művésznek soha nem jó, ha önmagát elkezdi magyarázni.

R.M.:
Viszont a Szabados abban is különbözött a többi zenésztől, hogy ő meg is tudta mondani. És valóban, én el is hiszem neki, hogy amit játszott, miután megtalálta a saját útját az őszinte, volt, valójában azt kereste már azt megelőzően is. Tehát, amire azt mondjuk, hogy free-jazz, legyen a Dáliában vagy valahol, akkor még senki nem ismerte a free-jazzt Magyarországon! Emlékszel rá, hogy milyen körülmények voltak?! Bocsánat!

Sz.L.B.:
Tehát, mit több, sokan nem tudják, hogy a későbbiek folyamán, sajnos, hogy a súlyos betegsége miatt el kellett távoznia, de sokan nem tudják, hogy őt például Európában, főleg Németországban, Ausztriában már nagyon elismerték és nem csupán azt, hogy Anthony Braxtonnal játszott, hanem tudtak róla, hogy ő…

R.M.:
Én tudtam róla, de jó, hogy te is, legalább megerősítetted ezt.

Sz.L.B.:
Igen. Ez már tény, és sok zenész mai napig nem tudja.

R.M.:
Sőt, fájó módon többet játszott kint, külföldön, legyen az Németország vagy a Vajdaság, mint Magyarországon. Főleg a rendszerváltás után, ami különben egy-két időszak mindannyiunk számára politikai berendezkedéstől… De erről majd később, visszatérünk, bocsánat!

Sz.L.B.:
Na, mondjad! Akarsz valamit kérdezni?

R.M.:
Én inkább téged hallgatlak, kérdezni majd utána, ha ráérünk. Csak így…

Sz.L.B.:
Nagy vonalakban, más az, hogy egy rettenetesen intelligens… Már nem „úgy” intelligens! Sokan az intelligenciát arra gondolják, hogy ő okos, olvasott, meg mit tudom én, nem, hanem egy ilyen született valaki. Nekem plusz azért volt szimpatikus, mert hitt Istenben, hívő ember volt. Beszélgettünk vele Istenről, és rettenetesen jól látta a világot, tehát, a problémákat, a világban lévő problémákat, szóval, nagyon tisztán látott mindent. Nem volt valahova tartozó, arra emlékszem, hogy jól látta a világot. Na most, ami nem volt a jazz-zenészek körében se divat, meg nem csinálták, abból látszott, hogy ő hívő ember volt és hogy ő nem biztos, hogy a többi… Azt nem tudom, hogy a többi zenészek, akik vele játszottak, hogy rájuk erőltette, hogy higgyenek Istenben, de az biztos, hogy szellemi ember volt, mert mielőtt játszottak, akkor körülbelül a fellépés előtt fél órával ők csendben voltak és így szellemileg felkészültek. Ezt tudom tőle, de volt egy érdekes dolog, hogy egy jazz-fesztiválon véletlenül benyitottam és ott ültek, és én mondom; „bocsánat, pardon”, és úgy emlékszem, hogy a Gyuri engemet szeretett, és azt mondta; „nem baj, Béla, gyere be!”. És akkor bementem 5 percet beszélni, aztán kijöttem. Ez is sok zenész számára biztosan nevetséges, de abban az időben, ez elég rég volt, hogy a felkészülés, mielőtt kimentek a színpadra, úgy irányította az ő csapatát, hogy akárcsak ne is beszélgessenek össze-vissza minden marhaságot vagy nem marhaságot, hanem… Most nem azt mondom, hogy koncentráltak, nem hiszem, hogy koncentráltak, ez nem koncentrálás, hanem, hogy agyukat arra terelte vagy úgy kívánta meg, mint ennek a zenének a vezetője, hogy nyilvánvaló, hogy ha az agyba beletáplálunk sok dolgot, elkezdünk beszélgetni, hogy emlékszel, ez volt-az volt, csupa jó dolgok lehetnek azok, azok egy kicsit kibillentik az embereket abból, hogy mit játsszanak. Ez egy koncepciós zene volt, ami tulajdonképpen egy improvizatív, de megrajzolt, le is tudta rajzolni, hogy hogy lesz… Szóval, egy nagyon érdekes zene volt! Ezt nem lehetett úgy csinálni, hogy kimegyünk, és akkor mit tudom én, ha sztenderdeket játszottak emberek, mint mi is, akkor egy jó hangulatú izé, és akkor tudtuk a dolgunkat, összjáték, azt mi is csináltuk, de azért ha visszagondolok rá, ez nyilvánvalóan azért volt, mert ez egy másfajta zenélés volt, másfajta hozzáállás és ehhez valószínűleg, hogyha én ilyen zenét csinálok, akkor én is ezt tettem volna. Tehát, ehhez a zenéhez kellett ez a dolog.

R.M.:
Egyetértek veled, mert számomra ez zene, holott a zene Szabadosnak csak egyik megnyilvánulása volt, de nyilván egy nagyon fontos és miután megtalálta azt a fajta zenélési módot, játékmódot, ahogy mondta, hogy kiüríti az embert. Tehát, ez lehet meditálás vagy csak hallgatás, hogy semmi gátló körülmény ne legyen még mielőtt a csendből…

Sz.L.B.:
Így van!

R.M.:
… a semmiből megszületik a zene és ezek a dolgok, filozófiailag is fontosak voltak.

Sz.L.B.:
Persze! Persze! Tehát ez is érdekes volt számomra, és most nem akarok vele dicsekedni, de ugye már a Dáliában ráéreztem, és egész végig védelmeztem az ő művészetét a zenészekkel szemben, és próbáltam megmagyarázni, hogy… nekik, hát, pár szóval, tehát nem vitatkoztam én a zenészekkel. De sokan nem értették! Tehát, a lényeg az, hogy előre volt egy olyan 20-30 évvel a magyar jazz-életben. Most, ha visszagondolok rá, akkor most jön be a népzene, most már játszanak mások is népzenéket, meg…

R.M.:
Csak jó higított formában. … Fel lett hígítva, ennyi az egész.

Sz.L.B.:
Megharmonizálnak jól vagy rosszul egy népdalt, és akkor vagy eléneklik, vagy eljátsszák… Akkor, sajnos ilyen simlis rock-ritmust raknak alája többek között…

R.M.:
Hát, ide silányodott az úgynevezett világzene, amiben nagyon sok fantázia volt.

Sz.L.B.:
Igen, igen. Arra lettem volna kíváncsi, hogyha nem betegszik meg, akkor hova jutott volna.

R.M.:
A lényeg az, hogy ameddig eljutott és függetlenül attól, hogy mi történt, tehát a tűrt-tiltott kategóriából átmenet az úgynevezett rendszerváltás után, amikor még kevesebb lehetősége nyílt. De soha nem szegte semmi a kedvét, és valójában kitartóan… Erről még beszélünk! Amit eddig mondtál, én azzal tökéletesen egyetértek, sőt, én is alá tudom támasztani azt, hogy te mindig elismerően, vagy hogyha nem is elismerően, de soha nem lekicsinylően beszéltél Róla, úgyszólván mindenki mással szemben, még magam is beleértve! Viszont, amit nem értek, hogy még a mai napig hallok olyan hangokat, hogy a Szabados nem tudott zongorázni. Ebből számomra csak az derül ki, hogy aki ezt mondja, az még nem halotta!

Sz.L.B.:
Igen, de most már megint más a szemlélet, mert szerintem sokaknak, mert hogyha azt mondjuk, hogy például Thelonious Monk, aki sok jazz-zenésznek nem tetszett évekkel ezelőtt, arra hivatkozva, hogy nem tud zongorázni, autodidakta. De, ha ma, az utolsó 10 évben megkérdezed a zenészeket, senki nem mondja azt, hogy a Monk nem tudott zongorázni, hanem akik az ellenzői voltak, a fiatalok is, meg a régiek is azt mondják, hogy a Monk! Rájöttek arra, hogy nem a zongorázás miatt volt nagy egyéniség, hanem pontosan amiatt, ahogy játszott. És akkor itt megdől az, hogy és mit játszott, és megdől az, akár a kompozíciói, akár a jazz-zenéhez szóló hozzászólása teljesen másképpen, és ettől az amerikaiak is, az összes nagy jazz-zenész, a Coltrane-tól (John Coltrane) kezdve mindenki elájult, és a mai napig is, és most már Magyarországon is, magamat is beleértve. Én már előbb rájöttem, de mikor fiatal voltam, nekem nem tetszett a Monk, mert én is azt hittem, hogy nem tud zongorázni! De hát aztán kiderült, hogy nem erről van szó!

R.M.:
Ez a fontos szó ebben, hogy nem erről van szó, hanem valami másról. Én is felállítottam egy párhuzamot. Art Tatumhoz képest a Monk nem tudott zongorázni. De kit érdekel?! Illetve, nem ebből a szempontból kell nézni, nem erről van szó!

Sz.L.B.:
Van egy híres sztori, mikor az ’50-es évek elején, illetve ’50 és ’60 között, ’52-ben, vagy nem tudom, hogy mikor jelent meg az Oscar Petersonnak az egyik lemeze, és akkor föltették neki, Monknak New Yorkban a lemezt, hogy majd mit szól hozzá, itt van a csoda zongorista, ugye, nagy technika, meg mit tudom én. És akkor az első szám után azt mondta a Monk, hogy „vegyétek le, ezt nem hallgatom”. Akkor kérdezték, miért? Azt mondja, „azért, mert ez fogja tönkre tenni a jazzt”.(harsányan nevet) Képzeld el, a milliomosoknak a zongoristája volt! Ők alámerültek, mert ő jött fel ezzel a virtuozitással! Ez nem azt jelenti, hogy az Oscar Peterson nem volt egy egyéniség. De például ő arra törekedett a többi jazz-zongoristával szemben, hogy villogjon. Tehát, mindenkinek megvan a maga kis szemlélete, hogy merre haladjon. Arra emlékszem, hogy azt nyilatkozta, hogy azért voltak ezek a nagy tízujjas „izék”, hogy ők úgy szóljanak trióban, mint egy big band.

R.M.:
Mint Count Basie.

Sz.L.B.:
És a technika, a virtuozitás az meg arra ment, hogy elkápráztassa az embereket, és el is kápráztatta.

R.M.:
Így van, de szerintem a jazzben az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb az individualizmus, az a fajta hozzáállás, vagy az egyéniség.

Sz.L.B.:
Igen.

R.M.:
A technika az másodlagos olyan értelemben, pontosabban azt vélem tudni, hogy a technika az olyan, hogy egy szükséges dolog ahhoz, amit te ki akarsz fejezni általa.

Sz.L.B.:
Pontosan.

R.M.:
És ez a Gyurinál bőven megvolt!

Sz.L.B.:
Így van.

R.M.:
Ha meghallgatod a szóló zongora dolgokat, és azt a fajta függetlenítést, tört ritmusokban osztinátó és fölötte lebegő „izé”, amiben mégis egyfajta swing van, és egy sajátságos swing van.

Sz.L.B.:
Persze, persze. Pontosan így van, hogy mindenkinek akkora technikája legyen, amivel ki tudja magát fejezni. Ez a lényeg.

R.M.:
Igen, nagyjából körbejártuk, hogy miért…

Sz.L.B.:
Sőt, hogyha nagyobb technikája van, mint amennyit ki akar fejezni, akkor nem is tudja kifejezni.

R.M.:
Elviszi más irányba. Mondtad, hogy te sem ismerted különösebben a Dália után egészen… Mondjuk, én ’73-ra datálom azt, amikor már megérett saját számára, amikor már koncepciózusan azt a fajta zenét játszotta az utána következő időkben, amitől viszont már nem tért el soha. De, véleményem szerint, én hallottam pár felvételt, meg láttam általa írt kottákat, volt nagyon sok kísérletezés, ami kell mindenkinek, de ő gondolatban tudta, hogy mi az, amit ő elképzelt, amit meg akar valósítani zeneileg, még mielőtt ez bekövetkezett volna. Szerinted mennyire függött az adott rendszertől a Szabados? Azt tudjuk, hogy megvolt, volt egy furcsa, mármint hogy támogatva soha nem volt, mi sem voltunk támogatva, eltűrt, mindenki csinálta a dolgát, neki volt egy furcsa kapcsolata a Kiss Imrével, aki a mindenható volt, de az egy diplomatikus kapcsolat volt, nyilván…

Sz.L.B.:
A rendszerváltáskor mindannyian kicsit háttérbe szorultunk, mert ugye én sokat tartózkodtam New Yorkban, és nálad, és mikor hazatelefonáltam, hogy mi van itthon, a Babos Gyuszival beszéltem. Azt mondta, „isten őrizz, hogy haza gyere, mert 6 hónapban egyszer muzsikálunk”! Tehát, olyan volt ’92-’93-’94-ben, hogy nem játszott senki!

R.M.:
Igen, ez közvetlen, érzékelhető reakciója volt a társadalomnak arra, hogy többet megengedett és rögtön a szar jött be…

Sz.L.B.:
Igen, bejöttek a hülyeségek!

R.M.:
Így van, minden téren.

Sz.L.B.:
De, a Gyuri azért a kommunizmus alatt bejárkált a minisztériumba, mert többet volt bent a minisztériumban kérni valamit, mint én, például.

R.M.:
Elhiszem, ezen többször is elgondolkodtam, de a…

Sz.L.B.:
Ezt nem rosszallóan mondom, de azért nem volt annyira mulya…

R.M.:
Nem, és szerencsére, mert a véleményem szerint is Az esküvő, ami egy nagyon fontos lemez a magyar jazz történetében, azt ő kitalpalta, mert kinek jutott volna eszébe felajánlani neki egy lemezfelvételt?!

Sz.L.B.:
Igen, így van.

R.M.:
Tehát így vagy úgy, vagy kerülő úton, de hát egy kopogás a miniszterhez. Ír is róla az egyik dolgában (Kobzos Kiss Tamás: Hogy a teremtőhöz méltó legyen. Beszélgetés Szabados zeneszerzővel – www.kortársonline.hu, 2012. január), hogy ha nem így, akkor körbe kell menni. Nekem valójában a rendszerváltásban az fáj, hogy a Gyuri amellett, hogy egy hívő ember volt…

Sz.L.B.:
Keresztény.

R.M.:
…hívő keresztény volt, hogy volt egyfajta magyarságtudat benne. Ritkán használom ezt a szót, mert ez számomra nem azt jelenti, hogy visszamegyünk a sumérokhoz, de aki akarja vagy kinek mit jelent ez a fogalom, és hogy pont egy ilyen embert tettek vagy szorítottak háttérbe, holott a rendszerváltáskor ennek kellett volna, ennek a vonalnak…

Sz.L.B.:
Amit követett például az MDF (Magyar Demokrata Fórum), mert utána jött a Horn-kormány (Horn Gyula), az nem annyira, de az MDF alatt abszolút!

R.M.:
Ezt is behelyettesítették más dolgokkal, más zenékkel és más eladhatóságokkal! Na, kérdezzek nehezet?

Sz.L.B.:
Nem tudsz nehezet kérdezni.

R.M.:
De tudok.

Sz.L.B.:
Na? (mosolyog).

R.M.:
Tatabánya! Azt hiszem 1986, volt egy tábor, ahol te is ott voltál, az Imre (Kőszegi Imre), Dezső, Ablakos, Babos, és ott mondták ketten a Gyurinak, hogy „kicsinálunk”!

Sz.L.B.:
Nem tudok róla.

R.M.:
Ez szó szerint így volt. Én most már tudom a történetet. Én úgy akartam kezelni, hogy nem nevezem meg azt a két embert, de a Turi Gábor megnevezte, mert nyilvánvaló volt, hogy nem én vagyok az egyedüli, akinek mondta. Annak is az volt az apropója, hogy az én cd-mre ott az ajánlás vagy a köszönet között volt ez a három név, az övén kívül, meg az anyám, meg Isten, meg akiket éppen beleírtam. De kétségtelen, most már világossá vált, hogy a Babos és a Dezső voltak, ők ketten.

Sz.L.B.:
Az Ablakos?

R.M.:
Igen, én is ezen lepődtem meg…

Sz.L.B.:
Csodálkozom rajta.

R.M.:
Én is, én is.

Sz.L.B.:
Nem tudok, erről, nem tudtam!

R.M.:
Nekem is olyan hihetetlen, de…

Sz.L.B.:
De mi? Megverünk, vagy mit?!

R.M.:
Kicsinálunk, így szó szerint!

Sz.L.B.:
De miért, ez mit jelent? De mit jelent ez, hogy kicsinálunk?

R.M.:
Hát, hogy elteszünk láb alól, vagy kicsinálunk, vagy …  ebbe…

Sz.L.B.:
Hát egyiknek sem volt olyan hatalma… Se politikában, sem, hogy el tudta volna intézni.

R.M.:
Hát, hogy valaki egyáltalán ilyet kijelent?!

Sz.L.B.:
Hát, ez hülyeség!

R.M.:
…ez sokkal több, mint egyfajta félténység. Ami még a ’80-as években lehetett a jazz társadalom részéről a Szabados relatív népszerűségét illetően, sőt a Simon Géza Gábor által összeállított, akkor még voltak vidéki jazz-klubok, volt vidéki jazzélet, és ugye a Gyuri a népszerűségi ranglistán mindig a 3-4. volt, Pege, Kőszegi, meg mit tudom én …

Sz.L.B.:
Persze. Egyébként én a Turi Gáborral Debrecenben leültem, amikor elkezdődött, amikor a Maloschik (Maloschik Róbert) csinálta a jazz-fesztivált, és akkor én voltam az első, aki, nem tudom milyen titulus ez, hogy 4 napon különböző zenekarokkal, meg egyedül játszottam, ennek van egy neve, hogy a jazz-fesztiválnak a nem tudom kicsodája, mindegy. Én akkor leültem a Turi Gáborral beszélni és beszéltünk a Szabadosról, meg a Dreschről, és én elmondtam neki, hogy miért, többek között miért volt egy ilyen ellenszenv irántuk. Mert, mondom, ti fölmagasztaltátok úgy, hogy ő játszik jazzt és mi nem játszunk jazzt. Na, most te már azóta fejlődtél, meg voltál kint Amerikában, jobban értesz hozzá, és elismerte.

R.M.:
Ühüm.

Sz.L.B.:
Elismerte, hogy igen, ez nem volt jó, és meg is tárgyaltuk ugyanezt a Turi Gáborral, hogy ő nem jazzt játszott, de mégis jazz volt, de nem az a bebop, nem az a… és elismerte, hogy ők tévesen konferálták őt föl.

R.M.:
Nem akartam közbevágni, nekem is elismerte a Gábor, de jól ír a Gyuriról…

Sz.L.B.:
Igen.

R.M.:
Ő volt az első, aki hivatalosan a magyar zenészekkel készített interjúkat.

Sz.L.B.:
Persze, tudom, tudom.

R.M.:
…megjelentetett egy interjúkötetet, csak ilyen összehasonlítás, hogy quasi, hogy a Szabados a jazz és akkor semmi más. Mert ez nagyon szélsőséges. De valójában ő is visszakozott ettől, meg ami azt illeti én is, az egész free-jazz dolog. (nevet) Úgyhogy, amennyire szerettem, jó, egész egyszerűen, jóval kevesebbet szeretek abból, ami a relatív fénykora volt a free-jazznek a ’60-as években…

Sz.L.B.:
Abszolút!

R.M.:
… mint amit annak idején.

Sz.L.B.:
Igen, pontosan.

R.M.:
De az érzelmek elsődlegessége a fontos…

Sz.L.B.:
Meg aztán a fusion, ami tulajdonképpen… A fusion tulajdonképpen az free-jazz volt. (nevetnek) Rájöttek… Na várjál! Free-jazz volt, mert rájöttek a zenészek arra, hogy ha a free-jazznek azok a ritmikai képletei, amikre nem mindig lehetett rá bemozogni, meg hol az egy, meg mit tudom én, főleg Amerikában, ugye, mert 2-4 számított, az emberek nem tudták, most hol, láttátok az egyet valahol, ugye? (nevetnek) Erre kitalálták azt, hogy megy a nagy rock-izé, basszus, zúúú-zúúú, kicsit komplikáltabban, és ugyanúgy free-t játszottak rá egy harmóniára. Hát nem azt csinálták?!

R.M.:
Ühüm.

Sz.L.B.:
Lejátszották a kis témát és aztán órákig ráztak egy harmóniára free-t. Én azt mondom, hogy a free-jazzt tulajdonképpen népszerűsítették a ritmus által. … érted? Mert arra az emberek tudnak mozogni, mert nem számít sajnos a jazz-zenében nem számít az, hogy mi van fölötte, azt senki nem érti. Hanem mi van alatta?! A dobos mit játszik, meg a bőgős, a basszus is mit játszik. Ha nem tud mozogni, akkor nem érti!

R.M.:
Zsigeri alapon a ritmus.

Sz.L.B.:
Igen. És akkor, te akármit fújsz fölötte vagy játszol fölötte, azt elnézik neked, de (nevet) nem ért hozzá senki. Hát, ez így van.

R.M.:
Hadd folytassam. Hát erről a tatabányai incidensről te nem tudsz semmit.

Sz.L.B.:
Nem tudok róla.

R.M.:
Jó! Babossal kapcsolatban… Gonda Jánossal csináltam interjút, és most szó szerint, „verbatim” idézem: „Emlékszem például, hogy Babos Gyuszi, akit aztán igazán nem lehet közelinek mondani az ő (mármint Szabados) világához, még a tanszakon mondta nekem egyszer, hogy ő leginkább egyetlen muzsikust becsül a magyar jazz-életben és az a Szabados”.

Sz.L.B.:
Igen.

R.M.:
Így folytatja tovább a János, bocsánat: „Akkor én csak bámultam rá, mert ez a megjegyzés egyáltalán nem vallott rá (mármint a Babosra). Mit gondolsz erről?

Sz.L.B.:
Hát, ezt azért mondta, többek között én is mondom, tehát, a Babos azok közé tartozik szerintem, akik nem szerették a zenéjét. De, azért mondja, hogy becsüli, mert hogy elkezdett valamit és kitartott végig mellette.

R.M.:
János ugyanerre a következtetésre jutott. Én is. Meg te is, és ez nyilvánvaló.

Sz.L.B.:
Ha olyan orvos lett volna, hogy sok pénzt keresett volna, nem, nem olyan orvos volt, egy tisztiorvos volt, tehát nem keresett sok pénzt és mégis kitartott emellett a zene mellett.

R.M.:
Szellemileg tudta függetleníteni magát, mert nyilván, hogyha reggel 4-ig zongorázott volna egy bárban, akkor… (nevetnek)… másképpen fogott volna hozzá. Még egy dolog, megint csak a Babos. Most a Babost idézem:„Szabados-Dresch-Grencsó? Nekik a művészi attitűdjük előbb volt meg, mint a hangszeres tudásuk. Ők a kezdetektől alkotni akartak, ehhez erős intellektussal ragaszkodtak, később pedig megtanulták eljátszani azt, amit szerettek volna”.

Sz.L.B.:
Igen. Például a Grencsó ma nagyon meglepő, hogy a Grencsó annyira letisztult és egy olyan komoly zenész lett, most már nem tudom azt, hogy a többi zenészek hogy tudják, de látni az emberen is, hogy tartja magát, meg ahogy beszélsz vele, tehát ő az a kis „köd”, ami volt, az eltűnt, az eltűnt a „köd”, a Gyurinál nem volt köd. És tetszik, és soknak tetszik. Nos, a Dreschnek a muzsikája… Hát a Dresch, a Dresch az egy fantasztikus szaxofonos, amikor… Hát először is olyan hang… (…) A Dresch Misi az egy fantasztikus szaxofonos, azért beszélünk róla, merthogy a Szabadostól jött…

R.M.:
Így van.

Sz.L.B.:
… és rettenetesen jó hangszíne van, nagyon szép hangja van a tenoron, ami, tudjuk jól, hogy jól meghatározza egy hangszeres zenésznek, de az énekesnek is, hogy mi jön ki a hangszerből, és én játszottam vele egy párszor és nagyon jó! Nagyon, nagyon jól szaxofonozik, és én mindig mondtam neki, de régen is mondtam, hogyha beletennél egy kicsit akár a legmodernebb jazzből, vagy valahonnan olyan jazz-motívumokat, akkor fantasztikus zene lenne. Hát, azért mondom, mert beletesz, csak nem olyant. Érted?! Szóval, nem azt teszi bele. Tehát, egy kicsit. Mert ha nem tenne bele, akkor jó lenne, akkor, akkor… Mert fantasztikus az egész előadásmódja, meg az egész hozzáállása…

R.M.:
Nyilvánvaló, hogy az ő koncepciója megteremtette az ő saját zenei világát, aminek nagyon sok köze van a Szabadoshoz…

Sz.L.B.:
Azért mondom.

R.M.:
Illetve, játszott vele vagy 16 évet, ez nyomtalanul nem múlik el, és közben megtanult szaxofonozni.

Sz.L.B.:
Persze, persze.

R.M.:
De meglepően korán megtalálta magán a szaxofonon a hangját, meg egyfajta stílusát.

Sz.L.B.:
Igen, igen, így van.

R.M.:
Úgyhogy, nagyon sokszor… Én eleget hallgatok mostanában Szabadost, már a ’86-’87-es felvételeken nagyon jól szaxofonozik a Misi.

Sz.L.B.:
Na mindegy, csak azért beszéltem erről a két emberről, mert ezek is egyéniséggé nőtték ki magukat, tehát…

R.M.:
De hát máskülönben, remélem, ennek lesz folytatása. Illúzióink nincsenek, túlságosan optimisták nem lehetünk a Szabados hagyatékkal kapcsolatosan, megpróbáljuk megőrizni. Ez az interjú is csak annak a része, úgynevezett „oral history”, hogy ki hogyan emlékszik valakire. Több, mint 30 embert akarok meginterjúvolni, hogy az a fajta szellemiség, ami megvolt a Gyuriban, meg az a fajta koncepciózusság azért valahogyan átöröklődjön. Van egypár zenész, a Pozsár Máté…

Sz.L.B.:
Igen.

R.M.:
… meg a mostani Grencsó. Mondtad, a Grencsót! Hát a Grencsó szörnyen szaxofonozott még ’85-ben…

Sz.L.B.:
Így van.

R.M.:
… én emlékszem. Én hallottam egyszer élőben, és utána hallottam pár lemezt tőle, ami érdekes volt, és koncepciójában is érdekes volt. Élőben csak a Gyurival hallottam 2007-ben, és akkor egy kiforrott… Még ehhez az a plusz, hogy ők kezdtek el játszani Szabados kompozíciókat először. Megjelentettek egy dupla cd-t, a Gyurinak 6 számát játsszák rajta, és ők próbálják továbbvinni Szabados zenéjét. Pista nem csinál belőle titkot, tehát valójában ez a, hát… Ő ide örökölteti magát. Nagyon szépen fogalmazott! Azt mondta, hogy „a lehullott morzsákat felcsipegettem”.

Sz.L.B.:
Igen, igaza van.

R.M.:
Na, de váltsunk témát! Már 10 éve, hogy a Lukács Miklóssal csináltál egy duó lemezt (Check it out, Igor – BMC 2005), most már ideje lenne csinálni még egyet, de azt kérdezem tőled, hogy mi adta annak az apropóját, hogy készült az?

Sz.L.B.:
Annak az apropója pontosan idevág, ami számomra megmagyarázhatatlan, hogy a Gőz (Gőz László) csinált ilyen kétzongorás „izéket” és nem a Vukánnak (Vukán György) akart, nem szerették a Vukánt annyira, és egy ragyogó ötletük támadt, hogy… Tudták, hogy én azért a modern zenékkel már akkor is foglalkoztam, sőt, mi játszottunk free-jazzt a Rákfogóban is…

R.M.:
Persze.

Sz.L.B.:
… hogy a Szabados meg én ketten zongorázzunk és én ezt el is vállaltam örömmel…

R.M.:
Na erre akartam kilyukadni, mert…

Sz.L.B.:
És ő nem vállalta! Igen, ez igaz, mert ő nem vállalta.

R.M.:
… és ő nem vállalta, mit tudsz erről, hogy miért nem?

Sz.L.B.:
Nem tudom. Nem kérdeztem meg tőle soha, mert ilyent nem kérdez az ember, de nem vállalta el.

R.M.:
De kár!

Sz.L.B.:
Nem vállalta el, nem tudom a mai napig sem, hogy miért nem. És akkor azt mondták, hogy ha nem a Szabados, akkor… Mert nekik volt egy meglátásuk, a Gőz azért ért hozzá, hogy szabad zenélés lett volna és a Szabadossal biztos, hogy nagyon jó lett volna, hát akkor ne legyen semmi zongorista, hanem legyen a Lukács Miki.

R.M.:
Hát, kár hogy aztán… Tulajdonképpen jó, hogy a Mikivel megcsináltátok, de kár, hogy az nem jött össze!

Sz.L.B.:
Az nagyon nagy kár, az nagyon nagy kár. És nem tudom a mai napig sem, ezt majd amikor találkozunk majd vele a mennyben, akkor… (harsányan nevet)

R.M.:
Ja.

Sz.L.B.:
Megkérdezzük tőle, hogy „Gyuri, most már úgysem számít”! (nevetnek)

R.M.:
A Gőz valószínűleg többet tud erről, nem?

Sz.L.B.:
Őt is megkérdezed?

R.M.:
Interjút nem akarok vele csinálni, csak majd szóban, vagy amikor összeakadok vele.

Sz.L.B.:
Én nem hiszem, hogy a Gőz tudja, hogy miért, mert nem feltételezem azt, hogy mondott volna valami rosszat rólam.

R.M.:
Biztos, hogy nem.

Sz.L.B.:
Hanem, csak azt mondta, hogy nem.

R.M.:
2005, hát ez sajnos, már akkor jó ideje beteg volt.

Sz.L.B.:
Beteges volt.

R.M.:
És a Gyuri mindig adott arra, volt mikor lemondott dolgokat, éppen a betegsége miatt. Különben soha nem tette volna meg.

Sz.L.B.:
Persze, persze. Kétszer találkoztam vele és ekkor már beteg volt, és kérdeztem, hogy „Gyurikám, hogy vagy”? És ez az ember nem azt mondta, hogy ”hát ja, megvagyok”, hanem azt mondta ”nagyon rosszul”. Mind a kétszer ezt mondta. Nem jól vagyok, azt mondta.

R.M.:
Hát, sajnos az igazat mondta. Tudod, a Lalikával, Kathy Horváth Lajossal (nevetnek) sokat duóztak, meg… Lali veled játszott először, majd én vittem be a Szabados együttesbe, és utána nagyon sokat játszottak együtt duóban. Amiből nagyon sok jó dolog is van, de sajnos a felvételek majdnem mindegyikének borzasztóan rossz az aránya. Vagy a hegedű hangos, vagy a zongora. Lalival azt hiszem ’78-’79-ben csinált dolgokat, utána ő kint volt Párizsban, de a visszajövetele után ők miért nem játszottak többet együtt? Mit tudsz erről?

Sz.L.B.:
Nem tudom. Nem tudom. Hát, akkor ő senkivel nem játszott, mikor hazajött Párizsból, nem nagyon…

R.M.:
Na de később, a rendszerváltás után ő már kezdett aktívabb lenni.

Sz.L.B.:
Igen. Arra emlékszem, hogy előbb kereskedő volt (nevet) Nem tudom. (nevetnek) Nem tudom, hogy miért nem játszottak.

R.M.:
Van egy aranyos dolog, amit hallottam, bizonyára van alapja. A Gyuri mesélte, hogy roma vagy cigány, (a kettő között a különbséget soha nem tudom) zenészek fölhívták őt, hogy ne emlegesse már azt, hogy Ők magyar zenét játszanak, mert azt ők játsszák, mármint a romák. Erről mi a véleményed?

Sz.L.B.:
Ezt a cigányzenészek mondták?

R.M.:
Aha.

Sz.L.B.:
Hát, nem igaz. Sajnos a…

R.M.:
Már eleve a cigányzenére nem igaz…

Sz.L.B.:
Bartók, a Bartók azért háborodott fel, mert az egész világon, még a XIX. század végén, a XX. század elején is még, ugye a Brahms (Johannes Brahms), Liszt (Liszt Ferenc) meg ezek a nagy művészek ájuldoztak a cigányzenétől és el is ájulhattak…

R.M.:
Így van.

Sz.L.B.:
Nagyon sokan azt gondolták az egész világon, Dél-Amerikától, Amerikától, Európától kezdve, hogy a magyar cigányzene az a magyar népzene. Mert nagyon híres volt.

R.M.:
Például a Brahms 16 éves volt, amikor kísérte Reményit (Reményi Ede) Hamburgban.
Az 1848-as szabadságharc után. De hát, ez ugyanaz a párhuzam. Liszt is azt hitte, tehát ez a fajta cigány műzene, ez nem a magyarság zenéje, hanem a cigányok játszottak ezt is, azt is, amazt is.

Sz.L.B.:
De azért mégis csak azt hitték, hogy ez a népzene, nem ismerték a magyar népzenét.

R.M.:
Igen. Még a Liszt is ebben a hiszemben volt, mert nem tudván, sőt, nem is lehetett tudni!

Sz.L.B.:
Egy dél-amerikai azt mondta nekem New Yorkban… Voltam egy katolikus templomban, sőt, volt egy ilyen vacsora, szóba került, mondtam, hogy cigány vagyok. „Jaj, jó, – azt mondja – ragyogóan zongorázik”, épp ott fölléptem, valamit játszottam, azt mondja, „képzelje el, Argentínában – és most beszéljünk 30 évvel ezelőtt, azt mondja -, ha Argentínában, ha megmondjuk, ha megmondom, hogy magyar vagy, már nem mondom, akkor azt hiszik, hogy cigány”. Tehát, nemcsak a zenére, hanem maga a magyarságra sokan azt gondolták, hogy ezek cigányok. Úgyhogy…

R.M.:
Igen. Rigó Jancsi ide vagy oda… (nevet)

Sz.L.B.:
Persze, a cigányzene nagyon hasonlít a jazzhez, egyre jobban jövök rá, ahogy öregszem. Úgy improvizatíven, meg előadásban, meg mindenben. A cigányzene az egy fantasztikus műfaj, és legalább annyira, a világban annyira megkülönböztetően egyéni, mint a jazz-zene.

R.M.:
Igen, fantasztikus műfaj és főleg az előadásmódja teszi azzá, és ezért tudták a cigányok játszani a legvegyesebb repertoárt a mai napig.

Sz.L.B.:
Persze.

R.M.:
Amiben nagyon kevés magyar van, de hát nem erről van szó. Hanem miről legyen szó? … Tudod mit? Hallgassunk meg valamit!

Sz.L.B.:
Jó.
(Szabados György: Ballada)

R.M.:
Miután meghallgattunk Szabadostól egy ’81-es debreceni fesztiválon készült szóló zongorafelvételt, a Ballada címűt, Bélától kérdezem, hogy mi a véleményed a parlando-rubato Gyuri-féle felfogásról, a másik meg, ahogy a cigányok, a cigányzenészek játsszák-e a rubato-parlandot az ő zenéjükben? De már közben mondtad, hogy „roma, roma”. (nevetnek) Azért is választottam, mert engem is nagyon meglepett, amikro előszor hallottm! Ez több, mint 10 évvel ezelőtt készült, hogy te egyáltalán gondoltál volna az általad „gipsy jazz”-nek nevezett dologra. Igaz? Emlékszel?

Sz.L.B.:
Igen, igen… Főleg az lepett meg, hogy tremolo, végig tremolo, sok a tremolo. Tehát…

R.M.:
De az érzés és az a közelítés.

Sz.L.B.:
Igen, mondjuk a magyar népzene az nem meglepő, mert a magyar népzene, amikor bejöttek ide a cigányok, és ebben nincs igaza Bartóknak, mert a két zene az hatott egymásra. Tehát, a cigányokra hatott a magyar népzene, és a magyar népzenére az akkori cigányzene. Azért más cigányzene volt akkor, mikor bejöttek, mint most a kávéházi cigányzene.

R.M.:
Persze, arról nem is beszélve, hogy a romák játszottak a lakodalomtól kezdve a temetéseken, az esküvőkön keresztül …

Sz.L.B.:
Igen, igen. Hatottak egymásra, az biztos! Hogy átvettek a cigányok a magyar népzenéből bizonyos dolgokat, és a magyarok viszont átvettek a cigányzenéből bizonyos dolgokat, és ezért, lehet, hogy nem tudatosan tudja ezt vagy tudta ezt, de ez a tremolózás, meg ez az egész… A hangok, ugye azok kicsit bartókos hangzások, nyilván hallottad, azok a motívumok azok Bartók… nem kimondott valami népzenei „izé”, hanem inkább Bartók. Bartók meg a népzenétől vette, illetve nem mindig a magyar népzenéből, ez is téves.

R.M.:
Mint ahogy a Gyuri sem csak a magyar népzenéből…

Sz.L.B.:
Persze.

R.M.:
… táplálkozott. Én csak olyan szempontból hasonlítom őket egymáshoz, hogy a Gyuri rengeteget tanult, meg át is vett a Bartóktól…

Sz.L.B.:
Igen.

R.M.:
… ez elég nyilvánvaló, mind a kettőjüknek a személete egyfajta kozmopolita a legjobb értelemben, ami magába foglalta a Bartók számára román zenét, akkor, amikor egyáltalán nem volt jó azzal foglalkozni. A török zenét, az arab zenét, a Gyuri meg elment egész a japán császári udvari zenékig…

Sz.L.B.:
Igen.

R.M.:
… a gagaku, és-a -többi… Hogy hasonlítanád össze az ő játékstílusát…

Sz.L.B.:
Nagyon, nagyon, meglepően nagy technikája van, tehát az nem igaz, hogy nem tudott zongorázni.

R.M.:
Majd hallgasd meg a másikat is, jó!? (Szabados Madarak című számát választottam, ami ugyancsak egy szóló zongorafelvétele 1988-ból és majd 40 perc)

Sz.L.B.:
Jó. És szörnyen meglepett, hogy betett ilyen, ilyen kicsit Bach (Johann Sebastian Bach)… Nem tudom…

 R.M.:
Az egy másik dolog, az ugyancsak, és ezekkel ő improvizált, tudod?

Sz.L.B.:
Igen.

R.M.:
Néha felismerhetően, ha nem is jövök rá akkor, hogy ez a zongoraversenyből van, innen van, onnan, az úgy jön. Na, utolsó kérdés. Az, amit már kérdeztem, hogy te hogyan hasonlítanád össze az ő rubato-parlando technikáját, vagy önmagában hogyan fogalmaznád meg, és hogyha van összehasonlítási alap, akkor meg a roma zenészek által játszottakkal?

Sz.L.B.:
Hát, amit a roma zenészek hasonlóan… Nekem, most már hangoztatom évek óta, sőt, a Kocsis Zolinak is, amikor itt volt nálam, akkor föltettem neki azt a kérdést, hogy Zolikám, akkor volt 60 éves és televízióval jött, mert bizonyos lakásokra jött és nem tudta, hogy hova jön… Hát ez érdekes! (nevetnek) És egy nagyon érdekes beszélgetés volt, itt volt 60 ember, ültek a földön, 3 kamerával, de ezt nem vették fel és nem is adták le, mert hát csak röviden. Én zongoráztam, …  Leült, átadtam neki egy üveg bort, és azt kérdeztem tőle; „Zoli, szerinted igaz az, hogy ha valaki nem tud rubato játszani, az nem tud semmit”? Egy ilyen kérdést rögtön! Gondolkozott és azt mondta, hogy igaz. Mert tulajdonképpen, a rubatonak a szabad zenei (!) megformálását sokan nem tudják, idegen számukra, ami egyfajta metrumtól kötetlen, szabad frazírozást jelent, mely egyaránt megvan a cigányzenében és Gyuri zenéjében is persze másféle, de ugyanúgy másféle az a rubató játékmód, amikor valaki egy Chopin rubatot “értelmez”. Megijednek tőle, nem tudnak vele mit kezdeni.

R.M.:
Főleg, hogyha csak a kottaképhez ragaszkodsz…

Sz.L.B.:
Igen, igen.

R.M.:
… amire az van írva, hogy rubato, de mit kezdesz vele? (nevet)

Sz.L.B.:
Mit kezdesz vele? Sőt, voltam Romániában 15 éves koromban egy román lakodalomban, ahol fantasztikus hórákat hallottam, borzalmasan, a cigányoktól, hogy beleszédültem! És nem négynegyed, hanem páratlan ritmusok. És ott voltak magyar cigányok velem, akik beszéltek románul. Ugye, ezek a cigányok románok voltak, és akkor közvetítették, fordítottak.  Mondom: „Gyerekek, én még ilyent nem hallottam életemben, 15 évesen leszédülök, hát eszméletlen, ezt mi magyar cigányok soha a büdös életben nem tudjuk megcsinálni, ez borzalmas”! És akkor így néztek rám, és azt mondták: „Ez nem igaz, mert amit ti csináltok, azt meg ők nem tudják, ezt meg lehet tanulni, amit mi csinálunk, de amit ti csináltok, azt soha az életben nem lehet megtanulni”.

R.M.:
Te, ebben van igazság! Mert az egy kötött dolog, tehát páratlan, nem páratlan, de azt…

Sz.L.B.:
Meg lehet tanulni.

R.M.:
… metrikus, ritmikus… pu-pu-pu-pu-pum…

Sz.L.B.:
Így van. Tehát, ebből a szempontból, most már így hallgatva őt, elég előre volt, mert mi nem csináltunk ilyeneket. Most, ha magamat hasonlítom, az ő gondolkodásához, akkor az enyém az abban különbözik, hogy… Nem tudom, hogy… Én ezt a jazz-ritmussal, tehát rendes (tapsol) magyar ritmus, akármilyen modern ritmus, bőgőzés, dobolás, és azon belül játszom szabadon, majdnem ugyanaz, meg hát egyedül is, tehát én is próbálkoztam, de ő azért sokkal előbbre volt, most magamra nézve, mostan nem érdekel, hogy mások mit mondanak. Tehát előbbre volt, mint én, most már személyeskedek, de nyilvánvaló, hogy azért volt előbbre, mert mi benne voltunk az amerikai jazzben, és ő meg már sokkal előbb elkezdte. Tehát, nyilvánvaló, ez a körülbelül 20-25 év, 30 év késés… Tehát körülbelül 25-30 év késés… Most láttam véletlenül az a dl vagy dt vagy milyen csatornán (d1 TV), hogy szólóban zongorázom. Szombathelyen van az a jazz tanoda, meg aztán fesztivál….

R.M.:
Lamantin (Lamantin Jazz Fesztivál)…

Sz.L.B.:
Igen, és ott fölléptem szólóban. Egy nagyon jó zongora volt, és ezt leadták és én magamtól elájultam, például, hogy a magyar népdalt, hogy hogy játszom. Érted? Szóval, egyszerűen… Sőt, még azt is mondhatnám, hogy ebben még Keith Jarrett is van egy kicsi. Nem tudom, hogy mit hallgatott ő vagy hallotta-e a Keith Jarrett-et zongorázni! (nevet)

R.M.:
Te, annak idején én, tudom, hogy Penderecki (Krzysztof Penderecki) nevét tőle hallottam elöszőr, akit abszolút nem ismertem még akkor. Nem tudom, hogy milyen jazzt hallgatott a Gyuri. Azt tudom, hogy együtt hallgattunk Coltrane-t és Carla Bleyt. De aztán kiderült, hogy jóval tájékozottabb volt, mint akkor én gondoltam volna. Tartott előadást is 1974-ben Nagykanizsán John Coltrane, Ornette Coleman és Don Cherry-ről. És nagyon érdekes, helyálló dolgokat mond abban is… Valamint tudom, hogy ott volt Székesfehérváron a Keith Jarrett trió koncertjén 1973-ban.

Sz.L.B.:
Szóval, kár hogy meghalt, és nem tudjuk, hogy hova jutott volna. Az biztos, hogy még… még… még…

R.M.:
Hát, még sok lett volna a tarsolyában…

Sz.L.B.:
Igen, így van.

R.M.:
… ahogy azt mondani szokták, az biztos.

Sz.L.B.:
Így van.

R.M.:
Ja, és még a végére! Azt mondta a Béla, hogy „nem igaz, hogy nem tudott zongorázni”! (harsányan nevetnek)