Boldogasszony földje/Harangok
Budapest Music Center Records
BMC CD 130
Szabados György zongorista félreismerhetetlenül magyarként, feltöltekezve szülőhazájának hangjaival és mitológiájával, az európai improvizációs előadók csúcsán áll. Sajnos tehetségét nem ismerik túl jól, mivel virágdíszes zongorajátékának kifejlesztése a hidegháború idejére esett, amikor az állam korlátozta a kísérletező művészek lehetőségeit.
Bár már 1964-ben rögzítette első szabad zenei LP-jét, inkább a nyolcvanas és kilencvenes években folytatott együttműködései, például Anthony Braxton és Roscoe Mitchell amerikai szaxofonosokkal, Peter Kowald német bőgőssel és Evan Parker brit szaxofonossal juttatták nemzetközi hírnévhez. 69 évesen Szabados, aki operai- és kamaraműveket is szerez, valamint szervezett improvizációs társulást is vezet, ezen a felvételen is szóló zongorán adja elő legjellemzőbb és legösztönzőbb hangzatait.
A Boldogasszonyhoz fűződő magyar népi legendákra alapozva, átszűrve saját fantáziáján, a CD felfedi azt a titkos receptet amivel létrehozza hangjai szintézisét. Kromatikusan haladva a hat hosszabb számon át, a szabad improvizációt a magyar népdalokra tett utalásokkal, középkori egyházi népénekek reminiszcenciáival, és az úgynevezett jazz és klasszikus zene még elvonatkoztatottabb visszhangjaival telíti. Puszta erő és túláradás tűnik ki a játékából, amiért nyílván sokat köszönhet a harmóniailag ugyancsak kifinomult Liszt Ferenc, bízvást a leghíresebb magyar zeneszerző zongorajátékának.
Bár sem a dallamok sem a trópusok, amelyeket felhasznál, sehol sem lehetnének mással helyettesíthetőek, gyakran úgy tűnik, minta minden téma vagy hangsor mögött egy doppelgänger állna. Hasonlóan egyéni, igényes hangzása és kihegyezett billentése acélkeménységet képes elérni anélkül, hogy merevségbe torkollna. Mindent egybevéve itt a szóló játék nem futamok és virtuóz dolgok gyűjteménye, hanem az azonnali komponálással születő témák köré épül, amely az egész műsorban visszhangzik. Összességében a magyarsága is nyilvánvaló, hiszen talán nincs még egy free jazzmuzsikus, aki hazáján kívül képes volna abszolút zenét teremteni ennyi egyházi utalással, mint ő.
Vegyük például az Aracs című számot, amely egy bánáti szerb-magyar város XIII. századi templomára utal. A staccato kadenciák sorjázása fokozatosan vált tonálisan középpontot, miközben a zongorista távoli témák töredékeit nyers hangszínnel fedi fel, melynek tremolo hangjai szinte belehasítanak a zongora fájába és hangzó testébe. Később, amikor staccato visszhangok sejtetik a finálét, a tört oktávmenetek zuhataga ugyanannyira ütős hangzású, mint amennyire színes.
Viszont a Zarándokút című felvétel megfelelően bársonyos és reményteli, gyorsuló hangfürtjei kontrasztot alkotnak a másodlagos dallam szerves megmintázásával. A billentyűzet mind a 88 darabját megszólaltatja előbb vagy utóbb, az adagio előadás sok átívelő arpeggiót és tremoló részt foglal magába. De a magyar választékosságnak
köszönhetően sem nem kelt rokokó, sem pedig bizánci hatást, hiszen a díszítés közvetlenül a főmotívumra vonatkozik, és nem bocsátkozik felesleges girbegurba dallammenetekbe.
Széles ecsetvonásokkal, kromatikusan építkezve a lemez a Fohász című darabbal ér véget, ami egy tizenkét és fél perces mutatvány. Először kimért, tört oktáv csapásokkal lépdel előre, majd a higanyszerű dallamról kiderül, hogy egyrészt megmutatja a fohászkodó megkönnyebbülését és belenyugvását, másrészt tematikusan visszautal a korábbi darabokra.
Ahogy a hangszínek, kadenciák és mintázatok felhangoznak a zongorából, a billentyűzet kerete, az oldalfalak, a fenéklap is ugyanannyira részt vesznek a hangképzésben, mint a húrok, billentyűk és pedálok. Végül a születő mű a mélyebb hangtartományú intenzitásnál köt ki, amelyet pedálhasználattal hosszabbít meg. Hasonlóan kifinomult és primitív – egyben eredeti – az összhatás korábbi motívumokat szólaltat meg, miközben bravúros szimfóniába fűzi egymáshoz őket.
Ken Waxman
A számok címei: 1. Harangok 2. Zarándokút 3. Üzenet 4. Aracs 5. Boldogasszony földje 6. Fohász
Km: Szabados György (zongora)
2009. Január 2