Marton László Távolodó

Vetettem gyöngyöt – Világzene Magyarországon (1972-2006)

Mint arról már korábban hírt adtunk, az Etnofon Népzenei Kiadó gondozásában megjelent az elmúlt harmincöt év termésébol válogató, négy zenei CD-t tartalmazó kiadvány. Az alábbiakban a szerkesztést Kiss Ferenccel közösen jegyző Marton László Távolodó tanulmányából közlünk részleteket, s színes oldalainkon a kísérőfüzet fotóiból emeltünk ki néhányat.

 

1. TÁNCHÁZBA MENET…
A magyarországi világzene éppoly határtalan – időben, térben és stílusaiban -, mint bárhol a világon. Akár azt is mondhatnánk, hogy egyidős a magyar népzenével, elvégre a világzenébe minden népzenei gyökerű, kötodésű vagy ihletettségű mű belefér. Mondhatnánk, de nem mondjuk, mert azzal sehova nem jutnánk el.
Izgalmasabb, még ha provokatívnak tűnik is, az a felvetés, mely szerint a magyarországi világzene – a 2006-ban százhuszonöt éve született – Bartók Béla népzenegyűjtő, -kutató és -feldolgozó munkásságával vette kezdetét. Nemcsak azért, mert Bartókot egyaránt “határtalanul” magával ragadta a magyar, a szláv, a román, a török és az arab népi muzsika, de azért is, mert a paraszrzene hatása az újabb műzenére című tanulmányában valójában a világzene keretét vetítette előre. Mégpedig azt, hogy a népzene hatása három szinten érhető tetten: 1. a tradicionális előadásmódhoz való ragaszkodásban, 2. egy népdalutánzat kitalálásában, vagyis az autonóm feldolgozásmódban, 3. a népdal vagy népdalutánzat nélküli eredeti kompozídóban. Persze, az utóbbiból is “ugyanaz a levegő árad, mint a parasztzenéből. Azt lehet mondani ilyenkor: a zeneszerző megtanulta a parasztok zenei nyelvét, és rendelkezik vele oly tökéletes mértékben, amilyen tökéletes mértékben egy költő rendelkezik anyanyelvével. Vagyis: zenei anyanyelvévé lett ez a paraszti zenei kifejezési mód: oly szabadon használhatja és használja is, akárcsak a költő anyanyelvét.”
Az 1980-as évek végén, amikor egy londoni kocsmában úgy döntött egy tucat lemezkiadó, hogy ezentúl egységesen világzenének nevezik ezt az újonnan népszerűvé váló irányzatot, lényegében a bartóki törekvések előtt nyitották meg univerzálisan az ajtót.
[…] A népzenei revival mozgalom a hatvanas években söpört végig a világon, és a legtöbb helyen úgy tarolt, mint egy kétélű kard: egyszerre a nemzeti zenekultúra és a nemzeti identitástudat terepén. Rácsodálkozni a gyökerekre és mélyen megkapaszkodni bennük! – sarkítva így festett ez a revelatív élmény. Jól ismerjük azokat a beszámolókat, amelyek felidézték: a beatzene elragadó hullámai közepette a magyarországi fiatalok egyszer csak rádöbbentek, hogy hiányoznak az együtt énekelhető dalok, s ráadásul kissé már kínos is a sok angolul halandzsázott sláger. Miközben ezek a fiatalok megtapasztalták a népzene elementáris hatását is. Igen ám, csakhogy azt a pár közismert népdalt nem nagyon lehetett gitárral kísérni – ezért is volt akkora durranás a Kaláka együttes megjelenése ’69-ben, magyar nyelvű számokkal, veretes költészettel, különleges népi hangszerekkel és kiváló hangszereléssel. A Kaláka az énekelt versek frontján – ugyanazt a “robbanást” vetítette elő, amit a magyar nyelvű beatzenét megteremtő, és azt a kelet-európai népzenékkel ötvözo Illés együttes is: azt a robbanást, amit általában a Sebő együttes színrelépésétől szokás eredeztetni. […]
Ugyancsak komoly hatása volt a Magyar Televízióban 1969-től megrendezett Röpülj, páva! címu országos népdalversenyeknek és Ki mit tud? vetélkedőknek – melyek ismertté tették többek közt Halmos Béla, Ferencz Éva, majd Szvorák Kati és az Orfeó együttes nevét -, és nem kevésbé fontos, hogy a hatvanas évek végére országszerte megerősödött a szakszervezeti néptáncmozgalom. Markáns személyiségű és kiváló felkészültségű vezetők álltak a táncegyüttesek élén, akik – mint Novák Ferenc, Timár Sándor, Szigeti Károly vagy Kricskovics Antal – új utakat és friss gondolatokat keresve leltek rá arra az ősforrásra, amit évszázadokon át egyszerűen “táncháznak” neveztek Széken. Végül: a táncházmozgalomba torkolló népzenei revival rettenetesen sokat köszönhetett a “Fényes szelek” nemzedék jobbára falusi származású tudósainak és művészeinek. Azoknak a néprajzosoknak és kutatóknak, akik a népi műveltséget megkerülhetetlennek tartották, s abból merítették életművüket. Ennek a kapcsolatrendszernek a jelentőségét növelte, hogy a revival-nemzedék tizennyolc-húszéves fiataljai számára nem igazán álltak rendelkezésre hozzáférhető lemezfelvételek, s az élő népzenének az ötVenes években kihalt a hagyománya Magyarországon. Leginkább Erdélyben volt még elcsíphető, ennélfogva mindazok, akik Bartók Béla, Kodály Zoltán és Lajtha László nyomán újrakezdték a népzenék gyűjtését, archiválását és feldolgozását, ott tevékenykedtek a hatvanas évek kezdetétől. A táncházmozgalom katalizálásában Martin Györgynek jutott megkülönböztetett szerep: a budapesti fiatalok főleg hozzá jártak “nyersanyagért” . Mint például Halmos Béla és Sebő Ferenc, akik kezdetben gitárkísérettel énekeltek népdalokat és verseket, majd rádöbbentek, hogy a továbblépéshez el kell sajátítaniuk a hangszeres zenei tradíciót. Nap mint nap órákat töltöttek Martin György lakásán, magnószalagra másolva gyűjtéseit. (Lásd minderről jóval bovebben Kiss Ferenc A népzenei feldolgozásokról-II. címu tanulmányát, folkMAGazin, 2006/6.)
Az erdélyi kapcsolatok közül Kallós Zoltán volt a kulcsfigura. S mint Kőbányai János Minden patakot összejártam… című interjújából kiderül (Kobányai János: Magyar siratófal, Szépirodalmi Könyvkiadó – Tevan Kiadó, 1990), Kallóshoz kötődött a táncházmozgalom helyhez és alkalomhoz köthető indulása is: ,,1972-ben tartottam egy előadást a Fehérvári úton (vagyis a Fővárosi Művelodési Házban). Lent voltak Timár Sándorék, sok hivatásos táncos. Sebőék felléptek. Miközben muzsikáltak, táncra perdült a társaság. Akkor fogant meg a gondolat, hogy jó lenne ezt megismételni. Először csak maguknak az együtteseknek, aztán külső tagoknak is.” […]

 

2. “KOLINDA-ISKOLA”
A hetvenes évek közepére jól érzékelhető különbség mutatkozott a tradicionális előadásmódhoz ragaszkodó, illetve az attól elrugaszkodó törekvések között. Ez a különbség – sarkítva – a “népzene” és a “világzene” közötti választóvonal mentén rajzolódott ki, ezzel magyarázható, hogy a magyarországi világzene kibontakozását sokan a Kolinda együttes színrelépéséhez kötik.

A Kolinda magja a színházi-zenei-képzőművészeti Orfeó kollektívából nőtt ki. Orfeóként előbb latin-amerikai politikai dalokat játszott, majd a Vízöntő nevet felvéve – a táncházmozgalom hatására – a Bihari táncegyüttes kíséretébe szegődött. Kolinda néhány tagcsere után 1975-re lett belőle, amikorra a magyar népzene kerete is szűknek bizonyult számára – ezután olyan feldolgozásokat készített, melyekre a szláv és cigány népzenék mellett a dzsessz és a rock is bélyeget ütött, és ehhez elektronikus hangszedőkkel szerelkezett fel. Addig ismeretlenül szuverén zenei világa messze meghaladta a magyar közízlést, s mivel nem fért bele egyik műfaji skatulyába sem, a monopolizált hanglemezkiadás éppúgy elutasította, mint a rádió. A nyugati impresszáriók azonban rögtön lecsaptak rá, s pillanatok alatt hároméves – és három ‘lemezre szóló – francia szerződést kapott.
Nagy kár, hogy a folyamatos turnézás és a szokatlan tempó végül felőrölte a zenekart, s így 1979-re több ágra szakadt. Kiss Ferenc már korábban kiszállt (s újraszervezte a Vízöntőt), Dabasi Péter az Unikum együttesben folytatta, Lantos Iván, Zsigmondi Ágnes és Zombori Attila pedig szétszóródott Franciaországban. Ám az a három lemez (Kolinda, Kolinda II, 1514), ami a párizsi Hexagonenál megjelent, a maga különleges ritmikai és vokális jegyeivel, a kelet-európai népzenék összegzésével és szvit-formába öntésével azóta is példaértékű és megingathatatlan. Iskolateremtő.
A Kolinda-családfának valamennyi hajtása megismerhető ebből a válogatásból. Az Unikum 1979-ben alakult meg, az egy időben felbomló Gépfolklór és a Kolinda tagjaiból, s rövidesen egy kitunő albumot készített Svájcban. 1981-ig megfordult benne Matolcsy Eszter (Makám & Kolinda), Krulik Zoltán (Makám & Kolinda, Makám) és Reöthy Gábor (Vasmalom) is, majd Dabasi Péter és Krulik Zoltán – aki korábban a Creatív Stúdió Öt (C.S.Ö.) nevű zenei műhelyt vezette – megalakította az 1984-ig működő Makám & Kolindát. A Makám & Kolinda két lemezt készített Hollandiában (Makám & Kolinda, Úton), és komoly sikerrel koncertezett Európában, a zenekar működése ugyanakkor azt is tükrözte, hogy a vokális népzene és az improvizatív kortárs zene csak komoly kompromisszumok árán fér össze. […]
Egykor Orfeó-, aztán 1979-ben Kolinda-, majd Makám & Kolinda-, illetve Makám-tag volt Szőke Szabolcs is, aki jelenleg a Tin Tin Quintetet és az Ektart vezeti. A “Kolinda-iskolához” a második lemezünket záró Ektar köti mélyebben Tóth Evelin énekével, melyben a bőgő, a gitár és a gadulka, vagy ha úgy tetszik, a szikárság, a mélység és a melankólia pendül “egy húron”. […]

 

3. AZ ÉRTŐL AZ ÓCEÁNIG…
A magyarországi világzenék gazdagságában és változatosságában gen komoly súlya van a Magyarországon élő nemzetiségek – dominánsan a délszlávok és a romák – kultúrájának. (Míg az ország tízmillió lakosából a cigány származásúak száma hatszázezer körül jár, a szerb és horvát kisebbség együtt huszonöt-harmincezerre tehető.)
1974-ben, amikor Pomázon megalakult a Vujicsics együttes, mintegy háromszáz szerb vagy horvát származású család élt és gondozta kulturális örökségét a Dunakanyarban. Azóta több mint harminc év telt el, és a Vujicsics szinte változatlan felállásban “őrzi a lángot”, megperzselve azzal immár a fél világot. A lemezünkön hallható Rastanak különleges darabja a repertoárjának: ez a búcsúztató a jugoszláviai háború éveiben került bele, mikor is fohászként játszotta. Ami pedig a Vujicsics együttes tanítványaiból (és gyerekeiből) felnövő Söndörgőt illeti, nos, az ugyancsak “kötelező olvasmány”. Nem veszíti szem elől örökségét, de biztos kezű mesterként már a saját útját járja.
A Balkán zenéjének népszerűsítésében a Zsarátnok együttes is meghatározó szerepet töltött be a nyolcvanas években. Ám akkor inkább csak a szűkebb, táncházi körben volt népszerű ez a muzsika, így a Zsarátnokot főleg a Nyugaton jól ismert Nikola Parov kapcsolatai tartották életben, míg a méltó figyelem hiánya miatt “elvérzett” a Gépfolklór és a Barbaro. […]
A Vízöntőnél szóba került már Víg Rudolf autentikus cigány népzenei gyűjtése (a Gipsy Folk Songs From Hungary). Ez a dupla válogatás azt mutatta meg, hogy a romák nem “igazi” hangszereket, hanem használati eszközöket: kannát, kanalat fogtak be ritmushangszerként, megtoldva a szájjal képzett bőgőhanggal. Sem a XIX. századi verbunkos (hegedű, cimbalom), sem a mai folkegyüttesek hangszerei (mandolin, gitár) nem szerepeltek eszköztárukban.
A hetvenes évek végén ezt a hagyományt értelmezte újra a Kalyi Jag, a táncházmozgalom és a beatzene közös hatására. Ez a Nagyecsed és Budapest között ingázó munkásfiatalokból 1978-ban alakult együttes úgy őrizte meg a cigányzene időtlenségét, hogy közben jócskán felfrissítette: abba a gitáros köntösbe bújtatva, mely a legvonzóbb viseletnek tűnt a fiatalok számára. […]
Nem kellett sok idő, és a hagyományos magyar táncházi zenekarok mellett a romák lettek a legkeresettebbek Nyugaton – ahol addig cigányzenének egyedül a vendéglátóipari cigányzenét tekintették. Ez persze nálunk is így festett, sokáig. Megvolt az “összemosásukhoz” a történelmi alap. […]

 

4. FRISSEN GYÖNGYÖZÖ…
Hogy a magyarországi etnodzsessz története a Syrius és a Rákfogó együttes színrelépésével kezdődött volna, az nem mondható, de hogy köröttük forrósodott fel a levegő először, és hogy a megszűnésük után jó harminc évvel is töretlen a legendájuk, az tény. Az 1969-toI1973-ig működő Syrius a progresszív rock élharcosa volt, és gyorsan szögezzük le pátosz és túlzás nélkül: műfajában a világ legjobbjai közé tartozott. Ezzel tisztában volt az az ausztráliai impresszárió, aki 1970-ben egy évre kivitette a zenekart – kint vették fel egyetlen nagylemezüket -, és az a pár száz fős rajongótábor is, mely koncertről koncertre kísérte, de ahogy a szörnyű közhely mondja: senki nem lehet a hazájában próféta. Az 1972-es Magyarország pedig ügyet sem vetett a Syriusra, nem készülhettek felvételei, külföldi meghívásait is eltitkolták előle – a közízlés és a kultúrpolitika ócska szövetsége ellehetetlenítette a zenekart. Ez pedig oda vezetett, hogy meghatározó alakjai, Orszáczky Miklós és Ráduly Mihály elhagyták az országot, több-kevesebb sikerrel Ausztráliában, illetve Amerikában boldogulnak azóta. […]

A Kárpát-medence népzenéin alapuló “magyar dzsessz” úttörői közé tartozik Szabados György is, aki már a hatvanas években első helyezést ért el a San Sebastian-i Fesztivál free jazz kategóriájában. S akit bátran emel Bartók mellé a szakirodalom, ugyan a hatvanas-hetvenes években jókora értetlenség és előítélet övezte az ő művészetét is. Sorszenének, történelmi zenének szokás azt nevezni, annak tekinthető A szarvassá vált fiak is, melyet az 1956-os forradalom ihletett.
Nemcsak úttörő, iskolateremtő is Szabados: MAKUZ (Magyar Királyi Udvari Zenekar) nevű műhelyében olyan “tanítványai” játszottak együtt, mint Dresch Dudás Mihály, Grencsó István, Binder Károly, Kovács Ferenc, Lantos Zoltán, Baló István, Benkő Róbert, Lőrinszky Attila és Geröly Tamás – zömmel a későbbi Dresch Quartet, Grencsó Kollektíva és Dél-Alföldi Szaxofonegyüttes tagjai. Akik egyben negyedik lemezünk szereploi… […]
A dzsessz fekete óriásai Dresch Mihályra is hatottak, de ő az erdélyi mesterek és a táncházmozgalom hatását is kiemeli: ,,Ahhoz, hogy az ember dallamokat és érzelmeket tudjon felszívni, ahhoz azokat a régi magyaroknak meg kellett őrizniük, de éppolyan hálás vagyok azoknak a fiataloknak, akik – mint Sebő és Halmos – a táncházban megismertették velünk ezt az értéket.”
Mondhatni: bezárult a kör.
Gyökerek és nyitottság – együtt, egyszerre jellemzik a “magyar dzsesszt”. Grencsó, mint tudjuk, az avantgárd rockban is remekel, Binder és Kovács a kortárs zenében jeleskedik, Borbély pedig a délszláv hagyományt őrző Vujicsics együttes egyik alapítója. […]

Marton László Távolodó
folkMAGazin