In memoriam Szabados György / Café Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál 2011 [In: Revizor – a kritikai portál, 2011.10.26. ]  

.

In memoriam Szabados György / Café Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál 2011

Az idén nyáron elhunyt zongorista-zeneszerző emlékének ajánlott koncerthez az Olasz Kultúrintézet adta a helyszínt, bár csalódottan konstatálnunk kellett, hogy fele ennyi nézőt befogadó terem is bőven elég lett volna. ASZÓDI MÁRK ÍRÁSA.

.

Méltánytalanul mellőzött alkotó, vagy már életében kultikussá lett figura? Nem könnyű a válasz. Egyrészről igaz, hogy Szabados György generációjának valóságos ikonja volt. Már a hatvanas évek elején free-jazzt játszott, ami szakmai körökben (és nem csak idehaza) komoly figyelmet keltett. Másrészről komponált művei finoman szólva sem agyonjátszott darabjai a magyar koncertszcénának. E hiányérzetet legalább valamelyest csökkenthettük most.    

Hollerung Gábor
Hollerung Gábor

Az Idő-zene vonósokra című Szabados-szerzemény kezdeti monoton és vészjósló zakatolásával indult a program. A darabban a repetíció egyszerűsége, a kijátszott visszhangok szabályossága, a minduntalan felsejlő ritmikai káosz zűrzavara és az összképből ki-kiemelkedő népzenei motívumok tisztasága, szépsége (vagy éppen baljós keserve) egyszerre volt jelen. A zenei összhangzattan szempontjából értelmezhető kompozíciós sík mellett azonban legalább ekkora erővel bírt a szólamok fáziseltolódásából adódó masszaszerű akusztikai karakterének immár jóval rendhagyóbb, mégis saját jogú zeneisége. Nyilván ezért is a hangszerválasztás – lévén a vonós intonáló hangszer (fizikai képtelenség, hogy a zenekar tagjainak mindegyike mindvégig teljesen azonos hangokat játsszon, még ha az is van előírva a kottában), egyfajta lebegő hatás már eleve adott volt.

Ezt a már említett komplex ritmikai szerkesztés csak tovább erősítette, egészen a végeláthatatlan fokozás egyáltaláni lehetőségét imitáló ún. Shepard-Risset effektus megidézéséig – á la Ligeti ördöglépcsője (L’escalier du Diable). Mindez másként talán nem is tudott volna feloldódni, mint a nagybőgő egyetlen, pőrén magában álló hangjában, ahol is a hangmagasság, avagy ez esetben inkább: a hangmélység tonális relevanciájánál jóval fontosabb volt már a metaforikus érték. Vagyis a levitt hangsúly, a végső megnyugvás jelzése, s persze az üresség mint kontraszt – a végletekig zsúfolt szólamsokasággal szemben. Bartók egyértelmű hatása mellett nekem a legendás japán Akira Ifukube korai darabjai jutottak még eszembe a ritmusközpontúság és a vonókezelés rokonsága okán.    

A szokás szerint Hollerung Gábor vezényletével játszó Budafoki Dohnányi Zenekar ezután nem csupán kibővült, de ki is egészült a Nemzeti Énekkarral és a Magyar Állami Operaházból ez alkalomra kölcsönvett Cecília Lloyd énekesnővel, hogy előadják Szabados Három énekét.   

Cecília Lloyd
Cecília Lloyd

A három tétel tulajdonképpen a dallamosságnak mint olyannak a  késő huszadik századi variánsait vette lajstromba. Kezdve a tipikus avantgárd/kortárs közelítéssel, ahol is a dallam a hangmagasság-változás egyszerű szinonimája, mely annál több pontot ér, minél nehezebben intonálható az énekes számára. Az újra felfedezett népzenei egzotikum képviselte a második ideált, végül pedig – igaz csak taktusokra – a musicalek, filmzenék kortárs slágeressége is előkerült, elsősorban az éneket kísérő, vastagon szóló vonósszekció révén. A feszült intimitás és hatásvadász monumentalitás ilyetén összjátéka azon túl, hogy izgalmas hallgatnivalónak bizonyult, rámutatott Szabados kivételes hangszerelői képességeire is.

A koncert második részében előadott Bartók Concerto tulajdonképpen már csupán annak illusztrálása volt, hogy mily szerves kapcsolat is van a két komponista világa közt. Miután Bartók műve jóval inkább a fülekben volt, meggyőződésem, hogy a záró vastapsban az első rész gesztusáért (nevezetesen, hogy egyáltalán műsorra tűztek Szabados György-darabokat) járó nézői hála is bőséggel benne volt. Annyiban pedig egyenesen fordított az összefüggés a két zeneszerző közt, hogy míg Bartók korszakalkotó komponista, ám meglehetősen átlagos előadó volt, Szabados esetében (engedtessék meg nekem ennyi szubjektivitás) leírt műveinél lényegesen fontosabbak voltak hangrendszereken és műfajokon átívelő improvizáció.

Ha eddig nem, ezen az estén végleg tudatosult mindnyájunkban, hogy azokból nem hallunk már többet.

Szerző: Aszódi Márk
Helyszín:  Olasz Kultúrintézet,  Időpont:  2011. október 13.
Megítélt támogatás: 20 000 000 Ft
Támogató: Miniszteri keret
A Café Budapest Fesztivál megrendezésére (2011)