Az 1970–80-as években, a modern magyar dzsessz kiteljesedésének időszakában meghatározó szerepet töltött be a Magyar Rádió. A monopolhelyzetben lévő intézmény nemcsak felvételek készítésére és sugárzására, hanem koncertek, fesztiválok szervezésére, sőt lemezkiadásra is vállalkozott, és műsorpolitikájával befolyásolta a zenei élet alakulását. Mindezek tengelyében egyetlen ember állt.

Ha valaki a magyar dzsesszmuzsikusoknak feltenné a kérdést, hogy a Kádár-korszakban kik gyakorolták a legnagyobb hatást a hazai dzsesszéletre, Gonda János neve mellett a legtöbben Kiss Imre rádiós szerkesztőét említenék. Csakhogy amíg Gondához több, alapvető fontosságú kezdeményezés – lemezkiadás, rádió- és tévésorozatok, a dzsesszoktatás elindítása, szakosztály és szövetség létrehozása, folyóirat szerkesztése, szakkönyvek publikálása – fűződött, Kiss a rádió teljhatalmú képviselőjeként, hatalmával élő és visszaélő, megosztó személyiségként ellentmondásos „életművet” hagyott maga után. Szerepe a hanglemezgyár mindenható uráéhoz, Erdős Péteréhez hasonlítható.
A kor eljárásmódjával ellentétben, amely a kulturális intézmények élére nemritkán szakmai háttér nélküli, megbízható kádereket állított, a rádió zenei főszerkesztőségében zenei végzettség – és „természetesen” megbízhatóság – alapján választották ki a vezetőket és a munkatársakat. Az 1938-ban született Kiss Imre orgonaművész-diplomával 1961-ben lépett a rádió kötelékébe, és az évtized végén vette át a dzsesszműsorok gondozását. Ilyen státus hivatalosan akkor még nem létezett, esztrádzenei szerkesztőként szerepelt a nyilvántartásban.
A Magyar Rádió az 1960-as évek közepétől fokozatosan növelte, erősítette szerepvállalását a magyar zenei életben. Ez a felívelő szakaszába lépett, elfogadtatásáért küzdő dzsesszt is magába foglalta. Egy kevésbé agilis szerkesztőnek vélhetően szűkebb mozgástér jutott volna; Kiss Imre aktivitásának köszönhetően a műfaj a 70-es évek közepére kulturális súlyát meghaladó jelenléthez jutott a rádióban. A hazai muzsikusokkal készített felvételek, a magyar és nemzetközi dzsesszéletről beszámoló magazinok, a lemezbemutató műsorok, a koncertekről és a decentralizáció jegyében vidéken rendezett fesztiválokról adott közvetítések jelentős mértékben hozzájárultak a műfaj népszerűsítéséhez.
Kiss Imre szorosan együttműködött a hangversenyek rendezésében, engedélyezésében és közvetítésében központi szerepet betöltő Országos Rendező Irodával és a Nemzetközi Koncertigazgatósággal, így akadálytalanul hívhatta meg az amerikai és az európai dzsesszélet kiválóságait, köztük meglepő számban az avantgárd irányzatok képviselőit. Az egyre rangosabb fesztiválokon a hazai muzsikusoknak megtiszteltetés volt fellépni, de nemcsak a fővárosra koncentrálódó élmezőny tagjai, hanem helyi muzsikusok is pódiumhoz jutottak. Voltak kedvezményezettek, rendszeresen visszatérő arcok, mint a Benkó ­Dixieland Band, Pege Aladár vagy a bolgár Simeon ­Shterev, de például többször kapott megrendelést új kompozíciók bemutatására Szabados György, a hazai szabad zene úttörője.
Mindez egy olyan személy igazgatásával történt, aki nem különösebben ismerte – s mint hangoztatta, nem is állhatta ezt a zenét –, s feladatát bevallottan pártmegbízatásként látta el. Amihez szangvinikus magatartás, lekezelő, indulatos, olykor dühkitörésekbe torkolló, durva hangnem társult. Ám, ahogy a történelmi példák mutatják, a kizárólagos hatalom, a monopolhelyzet előbb-utóbb torzulásokhoz vezet. Ami esetében kezdetben a felfutás motorja volt, a továbblépés akadályává vált: egyetlen ember ízlése, teherbírása, ambíciói határozták meg a rádióban és a fesztiválokon felhangzó zene jellegét és minőségét. A kreativitás helyébe idővel a rutin, a koncepciótlanság és az esetlegesség lépett.

Lappföldön 1982-ben: Deseő Csaba, Lakatos Antal, Gárdonyi László és Kiss Imre
Fotó: Deseő Archívum

A rendszerváltozással leomlottak a hatalom és a hallgatás falai, felszínre kerültek a Kiss Imre tevékenységével kapcsolatos, addig elfojtott indulatok is. 1991 májusában csaknem ötven muzsikus levelet fogalmazott meg és juttatott el a Magyar Rádió elnökéhez. Mint írták, „ha valaki érvényesülni kívánt, szinte teljesen függő viszonyba, sőt kiszolgáltatott hely­zetbe került vele szemben. Ő pedig ­kirívóan visszaélt hatalmával: egyeseket kegyeibe foga­dott, másokat évekre megfosztott a felvételi és fellépési lehetőségektől. De még az éppen fut­tatott muzsikusok is sok gyanús ügyet (zenei felvételek eltűnése, kiszámíthatatlan kiuta­lások, külföldi honoráriumok, napidíjak stb.) voltak kénytelenek eltűrni. Ha valaki kérde­zősködni, netán til­takozni merészelt, azonnal megszűntek szereplési, utazási, felvételi lehe­tőségei. Ugyanakkor a korábban diszkriminált muzsikusokat néha egészen váratlan aján­latokkal lepte meg, amivel sikerült megakadályoznia az egységes összefogást ellene.”
A levélírók szerint évtizedek óta folyt a muzsikusok kijátszása, az együttesek szétzilálása, az általa erőszakosan összetákolt zenekarok privilegizálása. Műsorai nem a valós magyar dzsesszművészet egészéről adtak hiteles képet, hanem érdekeinek megfelelő, egyol­dalú tájékoztatást nyújtottak. A folytonos manipuláció és bom­lasz­tás rendkívül károsan hatott a magyar dzsessz általános fejlődésére.
A tiltakozó levelet olyan muzsikusok írták alá, mint Berkes Balázs, Berki Tamás, Bródy János, Dés László, Deseő Csaba, Dresch Mihály, Gonda János, Gőz László, Kőszegi Imre, Márta István, Másik János. A rádió elnöke, Gombár Csaba kétszer is fogadta az aláírók képviselőit, és biztosította őket arról, hogy az intézmény új szervezeti rendje lehetetlenné teszi az efféle monopolisztikus helyzet kialakulását.
Nem így történt. Az átalakulás leple alatt köpönyeget váltó Kiss Imre 1993-ban magasabb polcra, a zenei főszerkesztőség élére került, és közreműködött a rádióban végrehajtott, nagy port felvert leépítésekben. Sorsát mégsem kerülhette el: az 1994-es kormányváltást követően azonnali hatállyal elbocsátották. Az egykor korlátlan hatalmú szerkesztő nyomtalanul eltűnt a színről; az általa fémjelzett korszak hatása azonban nem csak az emlékezetben él tovább.