A hatalom hangja az éter hullámain
KISS IMRE RÁDIÓS SZERKESZTŐ HATÁSA A HAZAI DZSESSZÉLETRE
.
.
.
Az 1970–80-as években, a modern magyar dzsessz kiteljesedésének időszakában meghatározó szerepet töltött be a Magyar Rádió. A monopolhelyzetben lévő intézmény nemcsak felvételek készítésére és sugárzására, hanem koncertek, fesztiválok szervezésére, sőt lemezkiadásra is vállalkozott, és műsorpolitikájával befolyásolta a zenei élet alakulását. Mindezek tengelyében egyetlen ember állt.
Ha valaki a magyar dzsesszmuzsikusoknak feltenné a kérdést, hogy a Kádár-korszakban kik gyakorolták a legnagyobb hatást a hazai dzsesszéletre, Gonda János neve mellett a legtöbben Kiss Imre rádiós szerkesztőét említenék. Csakhogy amíg Gondához több, alapvető fontosságú kezdeményezés – lemezkiadás, rádió- és tévésorozatok, a dzsesszoktatás elindítása, szakosztály és szövetség létrehozása, folyóirat szerkesztése, szakkönyvek publikálása – fűződött, Kiss a rádió teljhatalmú képviselőjeként, hatalmával élő és visszaélő, megosztó személyiségként ellentmondásos „életművet” hagyott maga után. Szerepe a hanglemezgyár mindenható uráéhoz, Erdős Péteréhez hasonlítható.
A kor eljárásmódjával ellentétben, amely a kulturális intézmények élére nemritkán szakmai háttér nélküli, megbízható kádereket állított, a rádió zenei főszerkesztőségében zenei végzettség – és „természetesen” megbízhatóság – alapján választották ki a vezetőket és a munkatársakat. Az 1938-ban született Kiss Imre orgonaművész-diplomával 1961-ben lépett a rádió kötelékébe, és az évtized végén vette át a dzsesszműsorok gondozását. Ilyen státus hivatalosan akkor még nem létezett, esztrádzenei szerkesztőként szerepelt a nyilvántartásban.
A Magyar Rádió az 1960-as évek közepétől fokozatosan növelte, erősítette szerepvállalását a magyar zenei életben. Ez a felívelő szakaszába lépett, elfogadtatásáért küzdő dzsesszt is magába foglalta. Egy kevésbé agilis szerkesztőnek vélhetően szűkebb mozgástér jutott volna; Kiss Imre aktivitásának köszönhetően a műfaj a 70-es évek közepére kulturális súlyát meghaladó jelenléthez jutott a rádióban. A hazai muzsikusokkal készített felvételek, a magyar és nemzetközi dzsesszéletről beszámoló magazinok, a lemezbemutató műsorok, a koncertekről és a decentralizáció jegyében vidéken rendezett fesztiválokról adott közvetítések jelentős mértékben hozzájárultak a műfaj népszerűsítéséhez.
Kiss Imre szorosan együttműködött a hangversenyek rendezésében, engedélyezésében és közvetítésében központi szerepet betöltő Országos Rendező Irodával és a Nemzetközi Koncertigazgatósággal, így akadálytalanul hívhatta meg az amerikai és az európai dzsesszélet kiválóságait, köztük meglepő számban az avantgárd irányzatok képviselőit. Az egyre rangosabb fesztiválokon a hazai muzsikusoknak megtiszteltetés volt fellépni, de nemcsak a fővárosra koncentrálódó élmezőny tagjai, hanem helyi muzsikusok is pódiumhoz jutottak. Voltak kedvezményezettek, rendszeresen visszatérő arcok, mint a Benkó Dixieland Band, Pege Aladár vagy a bolgár Simeon Shterev, de például többször kapott megrendelést új kompozíciók bemutatására Szabados György, a hazai szabad zene úttörője.
Mindez egy olyan személy igazgatásával történt, aki nem különösebben ismerte – s mint hangoztatta, nem is állhatta ezt a zenét –, s feladatát bevallottan pártmegbízatásként látta el. Amihez szangvinikus magatartás, lekezelő, indulatos, olykor dühkitörésekbe torkolló, durva hangnem társult. Ám, ahogy a történelmi példák mutatják, a kizárólagos hatalom, a monopolhelyzet előbb-utóbb torzulásokhoz vezet. Ami esetében kezdetben a felfutás motorja volt, a továbblépés akadályává vált: egyetlen ember ízlése, teherbírása, ambíciói határozták meg a rádióban és a fesztiválokon felhangzó zene jellegét és minőségét. A kreativitás helyébe idővel a rutin, a koncepciótlanság és az esetlegesség lépett.
Lappföldön 1982-ben: Deseő Csaba, Lakatos Antal, Gárdonyi László és Kiss Imre
Fotó: Deseő Archívum