Létezik egy titkos baráti kör valahol Budán: karácsony és szilveszter között rendre összejönnek, jóféle borokat kortyolnak, továbbá Szabados György-koncertvideókat néznek és hallgatnak. Valaha a Mester volt a középpontjában ezeknek az alkalmaknak; jó pár éve, az elhunyta után mindinkább Erdélyi György előadóművész jelenti a „Kassák-karácsonyok” kovászát.

A Szabados-kultusznak színművészek, építészek és egyéb civilek hódolnak: semmilyen érdek nem fűzi őket ahhoz, hogy kimerevítsék a percet, kikockázzák az improvizációs muzsika csúcsteljesítményeit.

Erdélyi, a tradícióápoló barát minden tekintetben rendhagyó jelenség: III. Richárddal indult több mint fél évszázada (a főiskolás Ruszt József bábáskodásával) a világot jelentő deszkákon; Ki mit tud?-nyertesként ismerte meg az ország; otthonosan mozgott a képernyőn csakúgy, mint a Déryné Színházban vagy az Egyetemi Színpadon. Némi párizsi tapasztalatszerzést követően (ahol nem kisebb mestertől, mint Peter Brooktól tanult, aki a hetvenes években épp a Bouffes du Nord-ban helyezte merőben új alapokra a színjátszást) visszatért, és egy olyan szűk mezsgyén lép rendre színpadra, amely tisztán sem kőszínházi, sem előadószínházi produkciónak nem nevezhető. Ő maga versszínháznak mondja, hiszen jobbára versekre épül; de olyan intenzív előadói jelenléttel jár együtt, ami a XXI. századba átevezve meglehetősen szokatlan jelenség.

Nem véletlen, hogy az „alapanyagot” kutatva is jobbára inkább a vallomásos poétákra támaszkodik: emlékezetes Erdélyi találkozása az általa személyesen is ismert Pilinszky Jánossal és Rónay Györggyel; ám az „örök szerelem” számára mégiscsak József Attila, akinek immár a nyolcadik összeállítását tartja műsoron. S különösképpen izgalmas társítás, ha József Attilát Szabados Györggyel kapcsolja össze. Ennek az eredete több mint harminc esztendőre nyúlik vissza: egy közös Bartók-műsorra. Erdélyi akkor olyan verseket válogatott össze a kortárs magyar költészetből, amelyeket Bartók Béla élete és műve ihletett, Szabados pedig Bartók-motívumokra improvizált. Szabados halála után, afféle baráti hódolatként is, megfordult a képlet: Erdélyi improvizál József Attila-textusokat Szabados György „gépzenéjére”.

Ülök az újbudai előadóterem utolsó széksorában, nézem és hallgatom A mozdony, az más című produkciót, s nem igazán tudom más ismert tapasztalathoz hasonlítani az élményt. Erdélyi elhiteti, hogy ezúttal is ketten működnek együtt, miközben szemlátomást egyedül van a színpadon. Leginkább mégis hármas az összjáték: borzongató empíria, hogy a halott József Attila és a halott Szabados György egy estére, itt és most kortársak lehetnek. Erdélyi alázatosan „alájátszik” a két lángésznek, kivéve egy momentumot: a Medvetánc interpretálásakor ő lép elő főszereplőnek. Ez a Medvetánc semmilyen előzményhez nem hasonlítható: zseniális és ripacs, hajszálfinom és harsány. Játék a javából, amúgy Peter Brook módra. Hirtelen belém nyilall: lehet, hogy nemcsak a mozdony és a medve – a színház is más?