.
Áldassék a magyari zene!
(Az Óbudai Jazz fesztivál elé)
Ebben a mindent átható Vízöntő korban lassan elsüllyedt földrésszé távolodik tőlünk a XX. századi zene is. A pusztuló civilizáció lomjai alól ma már más bontakozik ki, mint amit a múló kor értéknek hitt, vagy hinni vélt. Mennyi újdonság volt, mennyi bravúr, micsoda építmények! Mekkora hang-erő! És milyen kevés zene. Nagy mogulok váltak mára kerti törpékké és picinyke, törékeny emberek óriásokká. Hatalmas intézmények hangadó várai töppedtek picinyke fiókokká, ugyanakkor füstös pincék és korcsmák emelkedtek a a lélek ünnep fényes palotájaivá. Ma még nem erről szól a fáma. Ha valamiről, csak a számokról. Számlálatlan hang kering az éterben, s mindez jószerivel senkié. Falra hányt borsó. Lassan a zene szó is elvész.
Nézzünk körül ebben a káoszban: mi hallatszik át süket tereinken? Túl az égig érő, dübörgő zajfüggönyökön csak egyetlen dolog: a Mindenséghez hű muzsikák. Bármi lesz, csak a csönd méhéből felfakadó zenék formáznak jövőt. A többi porba hull.
Mennyire vágyjuk, éhezzük a Szépet! És beérjük a talmival, a legócskább szeméttel. Mintha halni készülnénk. Nem vagyunk hajlandók semmiért, a Szépért sem, megszenvedni.
Ha van példa értékű jelensége a XX. századnak, akkor az a feketék jazz zenéje. Az otthonukból elhurcolt, rabszolgasorsba taszított, testben-lélekben megalázott négerek szeretet-zenéje. Vegyük észre: a korbácsütésekre szeretet-áradás volt a négerség válasza! Fáradhatatlanul és bámulatos bőséggel, lehelték ki – fenséges zenéket formázva – forrú szívű gyermeki lényüket a fehér civilizáció könyörtelen világába. Tették mindezt önzetlenül, bámulatos gazdagsággal.
Mindnyájunk számára nagy élmény volt, amikor Szabados György zenéjét hallva ráébredtünk: magyari zenénkben a feketék üvöltése, fohásza összecseng a mi paraszti siratónkkal, keresrvesünkkel. S bár sok mindent tudni vélünk a szabadosi zenéről, az igazság az, hogy szinte semmi sincs még kimondva róla, abból is jószerivel alig valami gondolattá párolva. Így jobb időkben sem válhat közkinccsé, ma könnyű szívvel söprik a szőnyeg alá a siketszívűek. De, ettől persze még van, és világraszóló csoda, a többezeréves idő fölé feszülő szabadosi éteri híd. Csoda és példa, hogy a legistentelenebb korban is létezhet a legmagasabbrendű szakrális művészetet. Öröm, hogy ismét itt, a Kárpát-medencében. Szellemi foglalatában benne él és ég a világ teljessége. A fekete jazzé is. Ellenállhatatlan erővel vonzza, gyűjti maga köré a muzsikától érintetteket. Micsoda Istenes jelenség ez, pont amikor a legkevésbé érdemeljük.
Teljesen új szellemi földrészek emelkednek ki és meglévők süllyednek el. Ami először a Szellemben, másodjára a földi létben. Az emberiségben is. Kevesek az éberek és milliók az aléltek.
A rettenet éjjele után ismét felkel a Nap, megmozdul a szél, lélegzik a föld és elcsitul az óceán. A szív újat dobban.
Mintha az úgynevezett szabad/rögtönzött zene mélyén mindez már ott lüktetne…
A szabadosi zenénkben mindenképp.
Kóda:
Éppen ezért örüljünk ennek a kicsi, de jelentős fesztiválnak, hiszen egy régió nagy művészét manapság nem szokás – még ily szerényen sem – a köz elé emelni.
Áldassék a magyari zene!
2007.
